Ötven éve néhány egyetemista lánynak pokoli rosszul telt a karácsony

Aki szerint a karácsony a szeretet ünnepe, nem néz filmeket.

Aki néz, az tudja, hogy a karácsony ezen kívül a szorongás, a rémület, sőt, a világvége ideje is. Persze, az is lehet, hogy e tudás megszerzéséhez filmeket sem kell nézni, elég, ha valaki két órát végigül egy asztalnál távoli, jó okkal ritkán látott rokonai társaságában, és kínos kérdésekre válaszol („na, és nálatok mikor jön a baba?”).

Mindenesetre a filmesek is hamar felismerték a karácsonyban rejlő, fenyegető potenciált, és ezt az ünnepet tették meg keserű csalódások (Christmas Holiday), kegyetlen gyilkosságok (Asszony a tóban), vagy egyenesen az ördög eljövetele háttereként.

A „karácsonyi horror” önálló kategóriává bővült, de egyetlen karácsonykor játszódó rémfilm sem gyakorolt olyan jelentős hatást a műfaj alakulására, mint egy ismeretlen kanadai rendező által közepesen ismert színészekkel és kevés pénzből leforgatott film, a Fekete karácsony.

A bemutató idején még nem látszott, hogy Bob Clark rendezése átmenetet képez a pszichothriller, illetve a horror különböző változatai között: Európából Hollywoodba, a hetvenes évekből a következő évtizedbe közvetíti a rémület és az erőszak filmes ábrázolásának sajátos módját.

Elsősorban mégis intim, néhány szereplőre fókuszáló és a lélekmélyi szorongásokat felszínre hozó történet. Igazi karácsonyi film, mert egy születendő gyermekről és egy másik, már megszületett fiúról szól. Meg arról a kérdésről, hogyan nézünk majd szembe a gyermekkel, ha egyszer eljön értünk, hogy a fejünket vegye.

A gyilkos a házban van

A Fekete karácsony egy meg nem nevezett egyetemi kisvárosban játszódik, ami lehet valahol az Egyesült Államokban vagy Kanadában is, nincs kimondva (a filmet egyébként Torontóban forgatták 1974 tavaszán). Néhány egyetemista lányról szól a történet, akik együtt laknak egy kollégiumnak bérelt családi házban. Egy ideje már rendszeresen fenyegető telefonhívásokat kapnak, a vonal túlsó végén egy bizonyos Billy liheg, hörög és átkozódik bele a kagylóba. A film hősei modern nők, nem ijednek meg túlságosan a telefonbetyártól („három ilyennel találkozom egy este alatt a városban”, mondja egyikük, a karakán Barb), azután viszont egyre idegesebbek lesznek, hogy Clare nevű lakótársuk eltűnik.

Csak a nézők tudják, hogy Clare halott. Végzett vele a házba behatoló és a lány szobájában elrejtőző gyilkos. A gyilkost nem látjuk, helyette az ő szemével látunk: a film legelején Clark a rém szubjektív szemszögéből vesz fel egy snittet, vele együtt mászunk be az ünnepi díszekbe öltöztetett házba. A Fekete karácsony formabontó ötlete, hogy ezt a bizonyos Billyt, vagy hívják akárhogy, soha nem látjuk. Arctalan, testetlen szörnyetegként fészkel a padláson a cselekmény egészében. Időről időre lemerészkedik, és agyonszurkálja valamelyik lányt, vagy amikor a búvóhelyére felkapaszkodik a macskáját kereső, alkoholista házinéni, akkor őt öli meg.

Nem illik ez a történetséma minden második, olcsó és színvonaltalan amerikai horrorfilmre? Dehogynem, csak azok a Fekete karácsony után készültek.

Clark a hetvenes évek elején egymás után készítette az uzsonnapénzből forgatolt horrorfilmeket, főleg azzal a céllal, hogy peregjen valami film is, amíg az egyetemisták egymással vannak elfoglalva a moziterem sötétjében. Soha nem jegyeztük volna meg a nevét, ha nem áll elő a Fekete karácsonnyal, amely, hasonlóan a másik, ugyanebben az évben készült és óriási karriert befutott rémfilmhez, A texasi láncfűrészes mészárláshoz, a szegénysori filmkészítés diadalaként vonult be a filmtörténetbe.

A hetvenes évek végén, John Carpenter Halloween – A rémület éjszakájának sikere nyomán népszerűvé vált slasher, a maga kaszabolós, szörnyszerű gyilkosaival és ütemesen kiiktatott, fiatal áldozataival a következő évtized uralkodó horrorfilmes trendjévé izmosodott. A Halloween, a Péntek 13., a Rémálom az Elm utcában és szekérderéknyi folytatásuk mögött azonban ott kísért a Fekete karácsony, amely jobb is majdnem mindegyiknél a legismertebb slasherek közül.

Clark filmjének újdonságértéke és formateremtő ereje azzal együtt is vitathatatlan, hogy a rendező maga is tudott honnan meríteni: az olasz bűnügyi filmek különös változatára, az 1971-től néhány éven át százával készülő giallókra alapozott. A kirobbanó erőszak felfokozott, szinte operaszerű intenzitása és a nyomában járó formai lelemények – mint például a gyilkos szemszögét érvényesítő, szubjektív képsorok – egyedivé és sokak szemében ellenállhatatlanul vonzóvá tették ezeket az olasz filmeket, amelyek többsége persze fércmű, néhány azonban kivételes formaérzékű szerzők maradandó munkája.

Clark különösen Dario Argento hetvenes évek elején forgatott giallóiból, A kristálytollú madárból és társaiból nyerhetett ihletet, legalábbis erre utal a formai hasonlóságokon túl az a kedves ötlet, hogy az arctalan gyilkost Argento és Clark filmjeiben is maga a rendező alakítja.

A Fekete karácsony alkotói tehát Európában találták meg legfontosabb mintáikat, mintegy visszakérve a kölcsönt, amelyért a giallo-filmesek Alfred Hitchcock nagy thrillereihez, mindenekelőtt a Psychóhoz fordultak. Clark filmje pedig utóbb az amerikai horror vérfrissítésében játszott kulcsszerepet. Mindez viszont legfeljebb a horrorrajongók és a műfajfilmek történetét elhivatottan tanulmányozó kevesek számára érdekes. Az izgalmasabb kérdés inkább az, mitől kivételes, sötéten ragyogó mestermű a Fekete karácsony. Miért maradna nagyszerű film akkor is, ha nem ihletett volna kismillió másik horrort?

Már megint férfiak mondanák meg, mi legyen a nők testével

Ha Billy telefonhívásai és Clare eltűnése nem volna elég aggasztó, a Fekete karácsony hősnőjét, Jesst a pasija is súlyosan nyomasztja. Az ideggyenge zongorista, Peter dührohamot kap, amikor Jess bejelenti, hogy el akarja vetetni a szíve alatt hordott magzatot. Noha Peter nyilvánvalóan alkalmatlannak mutatkozik az apaságra vagy bármiféle felelősségvállalásra – sikertelen konzervatóriumi vizsgakoncertje után állólámpával veri szét a zongorát –, mindenáron meg akarja győzni a barátnőjét, hogy meg kell tartaniuk a gyereket. Nem veszi észre, hogy Jess éppen azon gondolkodik, hogyan szakíthatna kíméletesen félkegyelmű udvarlójával.

A film egyik lehetséges értelmezése szerint – emellett érvel Nagy V. Gergő forgatókönyvíró is a Filmhu karácsonyi filmekről szóló beszélgetésében – Billy nem más, mint Peter, a talányos befejezés pedig a gyilkosságsorozatot túlélő, de a megrázó történések hatása alatt maradó hősnő lázálma. Valójában lényegtelen, hogy az arctalan gyilkos és az arcoskodó Peter a cselekmény szintjén ugyanaz a figura-e, mert Clarknak és a forgatókönyvet író Roy Moore-nak fontosabb, hogy összefüggést teremtsen az öldöklő Billy és a Jesst érzelmileg zsaroló Peter hozzáállása között.

Eszerint a nőket összekaszabolni és megmondani nekik, mihez kezdjenek a testükkel, ugyannak a típusú férfierőszaknak két különböző fokozata.

Világos, hogy a rendellenes, tisztázatlan szülő–gyerek kapcsolatok a filmen végighúzódó kulcsmotívumként nyernek jelentőséget. Nyugtalanító és ötven év elteltével is igazán rémisztő telefonhívásai során Billy rendszeresen hangot ad az anyjának, utánozza és eljátssza őt, anyja személyiségét felvéve szapulja saját magát, azaz Billyt (az ilyen terhelt anya–fiú viszonyok mögött természetesen mindig Norman Bates, Mrs. Bates és Mr. Hitchcock árnyéka sejlik fel). A gyermeki őszintétlenség és szülői alkalmatlanság még azt a mellékszálat is meghatározza, amelyiken Clare apja a lánya után kajtat, és közben rájön, fogalma sincs róla, hogy a lány kivel randevúzik és mivel tölti az idejét.

Mindez persze értelmet ad annak is, miért karácsonykor játszódik a történet.

A Fekete karácsony a Jézus-történet koromfekete, negatív tükörképe. A hősnő nem megszülni akarja a gyereket, hanem megszabadulna tőle, a már megszületett fiú pedig halált hoz, nem szeretni tanít.

A szent család meséje helyett csupa szentségtelen család körvonalazódik a történetben. A gyilkos jóformán csak figyelemelterelés, sőt, megnyugtató jelenség: áldatlan ténykedése nélkül még egyértelműbb lenne, hogy érzelmi, lelki síkon mennyire kilátástalan és szomorú ez a történet.

Fekete karácsonytól a Minizsenik 2-ig

A Fekete karácsony kivételes darab rendezője hosszú és kevéssé érdemdús pályáján. Annak idején azért is volt esélye kiemelkedni a korszak olcsó, Hollywoodon kívül készült horrorfilmjei közül, mert Clark a női főszerepre megnyerte a Zeffirelli Rómeó és Júliájában feltűnt Olivia Husseyt. Barbként a Brian de Palma-féle Nővérekből ismert, utóbb a Superman Lois Lane-jét is eljátszó Margot Kidder sokáig Hussey-val egyenrangú főhősnek tűnik; Petert pedig az a Keir Dullea alakítja, akire Clark a 2001: Űrodüsszeiában lett figyelmes, noha néhány évvel azelőtt egy másik pszichothrillerben, a Bunny Lake eltűntben is emlékezetesen formálta meg a tébolyultat.

Maga Bob Clark ezután is rendezett még egyszer karácsonyi filmet, a világháborús években játszódó, szirupos Karácsonyi történetet. A nyolcvanas években kétes értékű sikert aratott a kanos kamaszok viselt dolgait bemutató, otromba tinivígjátékával, a Malackodókkal (Porky’s) és folytatásával. Többnyire érdektelen vagy kifejezetten kínos filmek fűződnek a nevéhez a továbbiakban, egészen a 2004-es Minizsenik 2-ig, amely a Nicsak, ki beszél! és a Bébi úr közötti, senkinek sem hiányzó láncszemet jelenti.

Produceri minőségében keresett némi pénzt a Fekete karácsony 2006-os, figyelmünkre aligha méltó remake-jével. A Fekete karácsonyból aztán készült még egy feldolgozás néhány évvel ezelőtt. Az sem mérhető az eredetihez, viszont legalább nem érdektelen. Sophia Takal rendező felismerte az eredeti film feminista irányultságát, és azt domborította ki, illetve túlozta el a 2019-es változatban.

Ezúttal az egyetemi városka egész fiúklubjáról derül ki, hogy ünnepi hagyományként, rituális körülmények között vadásszák le női csoporttársaikat, egészen addig, amíg azok saját kezükbe nem veszik a sorsukat és a számszeríjat.

Véres és eléggé idétlen karikatúrája ez az első és valódi Fekete karácsonynak. A remake aktivista hevületű rendezője sem akarta észrevenni, hogy az 1974-es klasszikust nem a kitörő erőszak, hanem az odabent lappangó, megszületni készülő gonosz csendes fenyegetése miatt nem feledhetjük soha.