– Van bármi ötlete, hogy miért ájult el?
– Nem tudom, talán a stressz miatt
– válaszolja kelletlenül Tony Soprano, a nagydarab észak-New Jersey-i gengszterfőnök, aki majdnem pontosan húsz éve, 1999. január 10-én sétált be egy pszichiáter irodájába, hogy meséljen neki zavaró pánikrohamairól. Innentől hét éven át követhették nézők milliói a kertvárosban élő olasz-amerikai bűnöző lelki, családi és üzleti problémáit, nemcsak a Maffiózókat repítve kult státuszba, de teret nyitva a sorozatok új generációja előtt.
Elég újranézni az első jelenetet – Tony és Dr. Melfi látszólag érdektelen beszélgetését hulladékgazdálkodásról és kerti medencében úszkáló vadkacsákról – hogy megbizonyosodjunk róla: a Maffiózók fölött nem járt el az idő. David Chase sorozata ma is mestermű, ami ugyanúgy vonz és taszít, szórakoztat és zavarba ejt, mint annak idején. Azt viszont már nehezebb 2019-ben átélni, mennyire újszerűen hathatott az induláskor, amikor a tévésorozat még nem a minőség és a határfeszegetés, hanem a heti dózisokban adagolt, olcsó kikapcsolódás szinonimája volt. A színészeknek pedig leginkább ugródeszkát jelentett, amiről kis szerencsével átszaltózhattak a felnőtt medencébe, a mozifilmekbe. Már az is jelzi, mekkorát nőtt azóta a tévé presztízse, hogy egy ideje már nem lesajnálják, inkább sorban állnak a legnagyobb hollywoodi sztárok is, hogy szerepet kapjanak egy-egy induló sorozatban.
Tony köpönyege
Az áttöréshez sok tényező kellett, de az egyik legfontosabb tényező a Maffiózók volt, amely egy csomó olyan dolgot húzott meg elsőként, ami ma már alapvetőnek számít. Például azt, hogy egy meghasonlott szörnyeteget állított a középpontba, akivel kénytelenek voltak a nézők időről-időre szimpatizálni. Persze korábban is voltak bűnözők a tévében, de elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyen intim közelségbe kerüljünk egy hidegvérű gyilkoshoz. Tony Sopranónak ugyanis nemcsak a sötét tetteit ismerjük meg, de azt is látjuk, milyen müzlit reggelizik, mik a legmélyebb szorongásai, és agressziója milyen összefüggésben áll zsarnoki anyjához fűződő kapcsolatával.
A Maffiózókban épp az a zseniális, hogy bepillant az elcsépelt műfaji klisék mögé, és nem távoli, elérhetetlen figurákként ábrázolja a maffiát, hanem tisztes, kertvárosi kispolgárok gyülekezeteként, akik, ha épp nem sípcsontokat törnek szilánkosra, akkor a kávéjukat kavargatják vagy kamasz gyerekeikkel veszekednek otthon a bizonyítványuk miatt. A hétköznapok banális világa csúszik egybe a gengszterfilmes sztereotípiákkal, ami olykor komikus és abszurd, máskor kifejezetten dermesztő hatást kelt. A legjobb sorozatok azóta is ezt az utat járják, tovább halványítva a jó és a rossz között húzódó határvonalat.
És nélküle persze aligha lehetett volna tragikus főhőst faragni egy mosolygós sorozatgyilkosból (Dexter) vagy a politikai ellenfeleit leöldöső, hataloméhes zsarnokból (Kártyavár).
Ebből a hatásból nem is nagyon csináltak titkot az alkotók, akik közül legtöbben lerótták hódolatukat a Maffiózók előtt. Ezen túl pedig akadnak közvetlen összefüggések is: a Mad Ment létrehozó Matthew Weiner vagy a Gengszterkorzót megalkotó Terrence Winter például évekig íróként dolgozott a Maffiózókon, amiből mindketten bevallottan rengeteget tanultak. A sorozat atyja azonban egyértelműen David Chase volt, akiből ugyan nem lett gengszter, de saját New Jersey-i gyerekkorát szőtte bele a sorozat világába.
Csak egy kis pánik?
Chase már húsz éve dolgozott tévés producerként, mégis ez volt az első igazán nagy dobása. A 90-es évek közepére szívből gyűlölte az egész szakmát, és meggyőződésévé vált, hogy a tévé a végtelenített, üres locsogás terepe, ahol ha kell, ha nem, állandóan pofáznak a szereplők. Ezért, mint oly sokan, ő is szeretett volna dobbantani a mozifilmek világába. A Maffiózók ötletét is egész estés filmnek szánta eredetileg, de a menedzsere meggyőzte, hogy írjon belőle inkább egy sorozattervet, hátha ráharap valamelyik presztízsre éhező kábelcsatorna. A Fox visszadobta a forgatókönyvet, mondván, hogy nincs benne elég erőszak, az HBO-nak viszont megtetszett, és 1997-ben berendelte a pilot epizódot. Az első évad körüli huzavona azonban még így is két hosszú évig tartott, ami majdnem a projekt halálát okozta. Chase-t a szívroham kerülgette, amikor az előkészítési szakaszban tudomására jutott, hogy Hollywoodban dolgoznak egy vígjátékon, ami szintén egy pszichológushoz forduló olasz gengszterről szól. Szerencséje volt, a Robert De Niro főszereplésével készült Csak egy kis pánikot végül pár hónappal a Maffiózók után mutatták be, így fel sem merülhetett, hogy onnan lopta volna az ötletet.
A Maffiózók elsőségével mindenki jól járt, mert a sorozat összehasonlíthatatlanul többet hozott ki ugyanabból a komikus alaphelyzetből, mint a film, ami jóindulattal is csak egy kellemes, de felejthető műfaji paródia. Az előkészítés persze azért is húzódott ilyen sokáig, mert eddig példátlan volt, hogy 30 millió dollárt költsenek egy sorozatra, de a bátorság az HBO-nak is megtérült. A Maffiózók már az első évadokkal kábeltévés rekordnézettséget produkált, és szakmányban gyűjtötte az Emmy-díjakat, megalapozva a csatorna hírnevét. Az HBO innentől kezdve a minőségi sorozatok fő termelőjévé vált, és legfontosabb katalizátora lett a tévé aranykorának, mivel a többi csatorna is gőzerővel igyekezett hozzá minél felzárkózni a saját gyártású presztízssorozatok terén.
Mindenki halandó
Nem a vívódó antihős volt az egyetlen újítás, a Maffiózók tényleg számos téren úttörő volt. Csak pár példa erre:
- A megszokottnál hosszabb, egy órás epizódok (az Oz című börtönsorozat után elsőként).
- A komplex történetvezetés, fura álomjelenetekkel és akár teljes évadokon át lezáratlan cselekményszálakkal.
- A szleng és az utcai, töredezett nyelv használata.
- És persze annak a tévés tabunak a ledöntése, miszerint fontos karaktereket tilos eltenni láb alól.
Ma már persze a szemünk sem rebben, ha a Trónok harcában váratlanul lemészárolják a fél szereplőgárdát, de az ezredforduló táján még sokkolta a közönséget, amikor kiderült, hogy a központi figurák sem feltétlenül halhatatlanok. (Chris vagy Adriana kivégzése a sorozat legmegrázóbb jelenetei közé tartozik). A Maffiózók erőszakjelenetei ráadásul nemcsak explicitek voltak, de gyakran esetlenek és kiszámíthatatlanok is, ami még brutálisabbá tette őket, zsigeri szinten érzékeltetve, hogy a gyilkosságok nem olyan menők és szépen koreografáltak, mint a filmekben. Egy pisztoly, egy hangos dörrenés, majd a feljajduló áldozat képe, aki a hasához kap és teátrális mozdulattal összeesik – itt ne számítsunk ilyesmire. Kénytelenek vagyunk végighallgatni a kétségbeesett, öklendezéssel vegyes fuldoklást, mikor Tony agya elborul a dühtől, és megfojtja imádott unokaöccsét. De a játékidő nagy részében szó sincs erőszakról, inkább azt nézzük, ahogy olasz maffiózók kedélyesen beszélgetnek egy kávé fölött vagy üzletet bonyolítanak egy sztriptízbárban, esetleg azt, ahogy James Gandolfini hálóköntösben leslattyog a kapubejáróba a reggeli lapért, majd álmos szemmel körbesandít, hogy melyik lehet a megfigyelésére kiküldött FBI-os autó.
Az örök vita
A Tonyt alakító Gandolfini jelentőségét is nehéz lenne túlértékelni a Maffiózók sikerében. Nem volt túl ismert a sorozat előtt, főleg mellékszerepeket játszott bűnügyi filmekben. A Tiszta románcban például egy olasz kisfőnököt alakított, aki csúfos halála előtt még jól megveri Patricia Arquette-et, majd áthajítja egy zuhanykabin üvegfalán. Nem egy hamleti jutalomjáték, mégis épp ezzel a jelenettel győzte meg David Chase-t, aki egyből tudta, hogy őt akarja Tony Sopranónak. Gandolfinihez hasonlóan a szereplőgárda nagy része alig ismert színészekből állt, akikből épp a Maffiózók csinált hírességet. A sztárok hiánya kockázatos húzás volt, de bejött, hiszen ez is nagyban hozzájárult a hétköznapiság érzetéhez és a történet hitelességéhez. Hiába nyerték volna meg De Nirót Paulie vagy Joe Pescit Silvio szerepére, ők sem hozhatták volna zseniálisabban ezeket a figurákat, mint Tony Sirico vagy Steven Van Zandt, csak az ismertségükkel még rá is telepedtek volna a sorozat világára.
Persze a legjobban induló sztori is el tud fáradni az évek alatt, arról már nem is beszélve, milyen könnyű elrontani évek kemény munkáját egy félresikerült befejezéssel. Márpedig egy legendás sorozathoz legendás finálé dukál. A Maffiózóknak ez olyan jól sikerült, hogy a rajongók azóta is folyamatosan vitáznak, mi történik valójában az utolsó jelenetben. Chase még a huszadik évfordulóra készült riportkönyvben sem volt hajlandó elárulni, hogy Tony meghal-e, vagy békésen vacsorázik tovább a családjával az elsötétülő képernyő után. És neki van igaza, mert persze a lényeg épp ez az öröklétbe merevített bizonytalanság:
Az élete tehát megmaradhat, még üzletileg is talpra állhat, de az egzisztenciális szorongásból nincs kiút.
Kiemelt kép: HBO
