Ülünk a Kiskunsági Nemzeti Park egyik nagy tanyájának konyhaasztalnál és kávézunk. Az ablakon túl, amerre a szem ellát, homok-homok meg erdőfoltok, a végtelen és szépséges kiskunsági pusztaság. A háziasszonyon kívül velünk van az egyik tanyaszomszéd – családostul, gyerekestül – aztán benéz valamiért egy másik gumicsizmás ember is, rövid időre letelepszik mellénk, majd megy tovább a dolgára.

Az efféle spontán együttlét és beszélgetés mindennaposnak számít Légrádiné Kassai Enikőék házában. Meg általában a gazdálkodó tanyavilág összes otthonában.

A szükség, az egymásra utaltság is ezt diktálja.

Kivonulók? Hát, nem tudom, én szívesebben nevezném magunkat bevonulóknak

– jegyzi meg mosolyogva vendéglátónk, Enikő, miközben elnézést kérve felpattan az asztal mellől, és sürögni-forogni kezd a konyhában. „Bocs, a kovász diktál, nincs mese” – teszi hozzá. Merthogy már tegnap óta készíti elő a tésztát meg a kovászt ahhoz a százkilónyi, hagyományos parasztkenyérhez, amit ma éjjel és holnap szándékozik kisütni a kemencében. Ezek a gyönyörű cipók az elkészültük után rögtön utaznak Pestre meg Kecskemétre. Magánszemélyek rendelik meg a pékárut előjegyzéses alapon, minden darabnak előre megvan a gazdája.

Ez így megy minden áldott pénteken meg hétvégén. Hétfőtől csütörtökig azonban más a helyzet.

Akkor Kassai Enikő éppen orvos – hol a pesti, hol a kecskeméti magánklinikáján várják a páciensek. A hétvége a nagybani kenyérsütésé, a tehén- és kecskefejésé, a vajcsinálásé, a sajt- és tejfölkészítésé. Ez az ő reszortja.

Enikő 59 éves – jó, ha negyvenötnek látszik. Jórészt a génjei tehetnek erről, de gyaníthatóan az életmód is hozzájárul. Mikor éppen nem gyógyít vagy nem gazdasszonykodik, kilovagol a pusztaságba. Lovagolni egyébként itt tanult meg ötvenéves korában. Kocsit hajtani is nagyon szeret, beleszáguldani a nagy semmibe.

Mi a férjemmel és a négy gyerekünkkel 15 évvel ezelőtt választottuk ezt a tanyasi létformát. A volt városiak közül talán mi vagyunk errefelé a legrégibbek. Ez a váltás a férjem álma volt, hosszú éveken át ábrándozott róla. Én viszont nagyon féltem tőle. Kényelmetlenség, magány, betörések célpontja – ilyesmiktől tartottam. És mi történt? Nem kellett hozzá három hét sem, hogy úgy érezzem, mintha ide születtem volna. Ez a birtok nem csak a megélhetésünket támogatja meg, hanem egyfolytában imádjuk is az életformánk minden pillanatát.

A hattagú család korábban Pécsett élt, vagyis az ország túlsó felében, Enikő ott is diplomázott az orvosin. A férje, István pedig a Pannon Filharmonikusok meg a Pécsi Nemzeti Színház zenekarában klarinétozott. Egészen 45 éves koráig.