Részletek következnek az eggyel korábbi, Kitárulkozó stand-up című önálló estemből. Ezt is szívesen előadom, ha erre van igény.
Ennek a szövegnek más a hangütése, nem annyira elvadultan fiktív, mint a szóviccek. Főleg valós önéletrajzi elemek vannak benne, ebbe pedig óhatatlanul belekeverednek komolyabb dolgok is, na de soha ennél nagyobb bajunk ne legyen, igaz? Tulajdonképpen az önéletrajzi könyvem (Jé, Galla is ember!) folytatásáról és kiegészítéséről van szó. Kezdem:
A szüleimnek jó humoruk volt. Úgy gondolom, hogy a kapcsolatuk azért (is) működött addig, amíg működött, mert egymást ragyogóan meg tudták nevettetni. Szellemileg egyenrangúak voltak. Néhány példa:
Volt egy régi dal, amit gyakran hallottunk, mert megvolt nekünk lemezen. Egy idősebb színész, Ajtay Andor énekelte: „A vén budai hársfák békésen suttognak…” Apukám mérgelődést színlelve megjegyezte:
Milyen sokba kerülhetett a vén budai hársfákat Békésre szállítani!
Talán ekkor tette be a bogarat a fülembe, hogy egy szónak több jelentése is lehet.
Ugyanerre példa ez. A legvadabb, rákosista, kommunista diktatúra idején apukámék munkahelyére két pártvezető érkezett eligazítást tartani. Nem voltak csúcsbeosztásban, de a párt, az párt. Az ebédlőbe voltak összeterelve a dolgozók. Pisszenni sem lehetett. Amikor a két fontos elvtárs belépett a terembe, apukám félhangosan énekelni kezdte a közismert dalt:
A két szemét… még most is látom…
Tanzániában voltunk, ahol egy ikerházban laktunk. A közbiztonság állítólag rossz volt, ezért mindennap alkonyatkor érkezett egy általunk felbérelt helyi bácsi, volt nála egy panga nevű fegyver (leginkább egy kaszára hasonlított), és leült a ház elé vigyázni, nehogy betörjenek hozzánk. Egy nap késő délután átjött hozzánk a szomszéd lakó, aki szintén magyar volt. (Amikor az önálló estemet előadom, néha hozzá kell tennem, hogy a szomszéd válaszának második és negyedik szavának a kezdőbetűjét kell felcserélni. Ott, Tanzániában, a nappali szobában mindannyian rögtön értettük magyarázat nélkül és röhögtünk.)
Anyukám hozzám hasonlóan félt a repüléstől. Illetve, ahogy egy amerikai stand-up komikus mondja:
Nem a repüléstől félek, hanem a zuhanástól.
Próbálták győzködni anyukámat: „Ágnes, na de Ágnes, ahogy a repülő lezuhanhat, ugyanúgy a hajó is elsüllyedhet!” Anyukám: „Úszni tudok, repülni nem!”
Egyik este, amikor anyukám már egyedül élt, vendégek voltak nála. Kicsit elege volt aznapra belőlük, ezért látványosan bekapott egy pirulát, vízzel lenyelte, és így szólt: „Gyerekek, most vettem be azt a gyógyszert, amit öt perccel lefekvés előtt kell bevenni.”
Vissza apukámhoz. Volt az elméjében egy külön fiók, amelyben a Kohn és Grün-vicceket tárolta. Ezek közül következik a két kedvencem:
A történet a hatvanas évek közepén játszódik. Kohn Münchenben sétál az utcán. Egyszer csak egy üzlet fölött meglát egy feliratot: „Grün – Fagylaltkereskedés”. Ezt gondolja: „Nocsak, a régi haverom, Grün újabban fagylalttal bizniszel? Megnézem közelebbről.” Odalép a bejárathoz, és az ajtón meglát egy feliratot: „Zsidóknak tilos a belépés!” Kohn éktelen haragra gerjed, paprikavörös lesz az arca, beront a fagylaltkereskedésbe, elkapja Grünt a grabancánál fogva, és torkaszakadtából kiabálni kezd vele: „Grün, hogy képzeled ezt? Együtt sínylődtünk a koncentrációs táborban! Együtt voltunk szemtanúi, ahogy a nácik legyilkolták a testvéreinket! Egymás nyakába borultunk, amikor az amerikai hadsereg végre felszabadított bennünket! Van pofád húsz évvel ezután kiírni, hogy »Zsidóknak tilos a belépés!«?!” Grün nyugtatólag: „Várjál, Kohn, várjál! Kóstoltad te az én fagylaltomat?”
(Érdekesség: amikor magyarul adom elő, itt van vége, mindenki érti és nevet. Ám szoktam angolul is standupolni, és akkor hozzá kell tenni, hogy „Borzalmas!”)
Kohn odasiet hozzá, és megkérdezi: „Mondja, ott a Marson mindenkinek zöld a bőre, mint magának?” „Igen.” És mindenkinek három feje van, mint magának?” „Igen.” „Mindenkinek nyolc lába van, mint magának?” „Igen.” „És mindenkinek ilyen gyönyörű gyémántgyűrű van az ujján?” „Csak a zsidóknak!”
Apukám mérhetetlenül precíz ember volt, amit szerencsére örököltem tőle. (Milyen érdekes: épp a precizitást nem lehet mérni!) Amikor nyugdíjba ment, a kollégái egy bekeretezett szőrszálat adtak neki ajándékba, hogy „ezután is legyen mit hasogatni”.
Alfred Hitchcock, a nagy filmrendező mondta: „A részletekre való odafigyelés egyenlő a tehetséggel.” Zene füleimnek.
Ez már teljesen az én humorom: kb. húsz évvel ezelőtt egy étteremben ültünk. Apukám, az ő negyedik felesége, aki fölvette apukám nevét, a bátyám, a sógornőm, aki szintén fölvette a Galla nevet, az ő két fiuk, azaz az unokaöcséim és én. Odajön a pincér, engem megismer, és így szól: „Galla úr, milyen italt parancsol?” Mire én:
Vissza a gyerekkorba. Abban az időben a rádióban Szepesi György közvetítette a focimeccseket. Egyedülálló zseni, aki határtalan szenvedéllyel, szinte transzállapotban tolmácsolta a látottakat.
A magyar góloknál még euforikusabb, katartikus hangulatba került, előfordult, hogy hallhatóan tapsolt örömében. Csak csodálni tudok egy olyan embert, aki a nyilvánosság előtt ennyire fel tudta vállalni az érzelmeit. Mindeközben egy pillanatra sem feledkezett meg róla, hogy ő hivatásos sportújságíró, az egész ország őt hallgatja (természetesen élőben), ezért óriási felelősség nyugszik a vállán. 1957. december 22-én, mínusz másfél éves koromban Hannoverben az NSZK válogatottja ellen játszott a miénk. Akkoriban két Németország volt: az NSZK volt Nyugat-, az NDK pedig Kelet-Németország. A németeknek volt egy Kelbassa (ejtsd: kelbassza) nevű csatáruk. Szegény Gyuri bácsi kínlódott a közvetítés során:
No de mi lett az eredmény? Gary Linekertől, a sokszoros angol válogatott focistától ismerjük a labdarúgás meghatározását: „A futballt huszonketten játsszák, és mindig a németek győznek.” Itt is ez történt: 1:0 arányban diadalmaskodott az NSZK csapata. És ki rúgta a gólt? Naná, hogy Kelbassa!
*
Ha már a két Németországnál tartunk, a kommunista NDK-ban tilos volt az NSZK tévéműsorát nézni. Nyugati métely, ugyebár. Viszont a hely közelsége miatt műszaki eszközökkel nem lehetett megakadályozni. „Hogy derítsük ki, hogy ki nézi a nyugati tévéadást?” – gondolkodtak el a komcsi vezetők. Körmönfont tervet eszeltek ki és valósítottak meg. Általános iskolában ezt mondta a tanító az osztálynak: „Gyerekek, rajzoljatok órát!” Akkoriban a tévében még lehetett látni órát, például adáskezdés vagy a híradó előtt. De más volt az óra fazonja a nyugati, illetve a keleti adásban. Így a tanulók által lerajzolt órák kinézetéből tudtak arra következtetni, hogy otthon kinél megy a nyugati, illetve a keleti tévéadás. Ügyes, mi?
Ahogy Szepesi Györgyöt a rádióban hallottam, úgy Kabos Gyulát a filmvásznon láttam. Gyerekként is érzékeltem, hogy hozzá hasonló színészóriás csak nagyon kevés született e hazában. A Lovagias ügy azon jelenetét, amelyben megalázzák, tízéves koromban is megkönnyeztem. Nemcsak a komédia, hanem a tragédia csodálatos lángelméje is volt ő. Most egy vicces poénja következik. Megkérdezték: „Gyula bátyám, létezik az, hogy egy nő párbajozzon?” „Persze, ott van például Sába királynője.” „Sába királynője? De hát ő nem is párbajozott!” „De nő volt!”
Általános iskolában egy árva hangot nem tanultam. Nem érdekelt a matematika, a fizika, a kémia, sem a biológia. A földrajztankönyvben szerepelt ez a cím: „A Ruhr-vidék ipara.” Kit érdekel?! Miért kell egy tízéves magyar gyereknek a Ruhr-vidék iparáról tanulnia? Magyar nyelvtanból csak azért volt ötödikben sok ötösöm, mert ha a tanár úr kérdezett valamit, tanulás nélkül, ösztönös nyelvérzékemnél fogva tudtam a választ. Kizárólag a beatzene és a rádiókabaré érdekelt, ezeket viszont nem tanították az iskolában.
A nulla tanulás ellenére valahogy elvergődtem az általános iskola nyolcadik osztályáig, ahol Hajdú Géza volt a legjobb barátom és egyben a padtársam. Egyszer csak váratlanul megjelent az osztályban egy középkorú asszonyság, hogy szexuális felvilágosítást tartson nekünk. Nagyon szürkén, sótlanul adta elő a mondandóját, úgyhogy untuk. Mikor befejezte, így szólt: „Kinek van kérdése?” Géza halkan, hogy csak én halljam:
Mikor tetszik elmenni?
Géza révén ismertem meg életem legjobb barátját, Borza Attilát, aki a mai napig is az. Már javában tartott a barátságunk, amikor egy nap Attila azt mesélte, hogy a nagymamája este nyolckor lefeküdt aludni. Régi típusú, körben járó, tizenkét órás karórája volt. Így, amikor este tizenegykor felébredt, azt hitte, hogy átaludta az éjszakát, és délelőtt tizenegy óra van. Viszont kinézett az ablakon, és azt látta, hogy sötét van. Ezért elkezdett jajveszékelni: „Gyerekek, itt a világvége! Nem kelt föl a nap!”
A gimnázium első osztályában követtem el életem legnagyobb szemtelenségét. Anikó néni, az osztályfőnök volt benn órán. Nyilván mondtam valami nyegleséget, mire Anikó néni vádlón, mereven elkezdett fixírozni. Nagyon hosszan bámult a szemembe. Eszembe jutott egy poén. Fölemeltem a jobb kezemet és ingattam, mintha azt akarnám megállapítani, hogy Anikó néni magánál van-e. Csodák csodájára nem rúgtak ki, még intő sem lett belőle.
Egy másik tanárnő tanította az oroszt és az angolt. Számomra jelentős különbség volt a két nyelv között: angolul perfektül tudtam (Tanzániában tanultam meg), oroszul alig. Ezért amikor oroszdolgozat-írás közben nem tudtam egy szót, beírtam angolul, csak cirill betűkkel. Bejött, nem vette észre a tanárnő!
Galla Miklós: Különbusz Kristóf, avagy száz csónak is egy a vége – a nagy szóvicckönyv
Jaffa, 2017
Kiemelt kép: Mohai Balázs / MTI
