Kevés nagyobb képtelenséget tudok elképzelni, mint a radikalizálódó fiatal franciaországi muzulmánokról csinálni romantikus komédiát. Mert hát, ugye, annyira azért nem vicces, hogy az évtizedek óta rendezetlen bevándorlási, kisebbségi és szociális politika nyomán generációk érzik magukat másod-harmadrendű állampolgárnak, és ha el nem is nyomva, éppen csak megtűrve, s míg a többségi társadalom ismeretterjesztés híján tocsog a sztereotípiáiban, kallódó fiatalok tömegei sodródnak a szélsőségek felé, melynek tragikus eredményeire valószínűleg mind emlékszünk. Így aztán Sue Abadi Egy burka, egy nadrág címen hozzánk érkezett vígjátékát minimum katasztrofálisnak vártam – és nem lett igazam, nagyon nem, ez a szürreális ötlet ugyanis érthetetlen mód működik. Mondjuk nincsen benne burka, és nincsen benne a sokat emlegetett csador sem, a csadorból ugyanis az egész arc kilátszik, a filmben pedig csak szemet láttató nikábot visel hősünk – de ezt csak a pontosság kedvéért írtam le, a film értéke szempontjából jóval kisebb a jelentősége.
A klasszikus rom-kom felállással ellentétben itt nem két tündibündi fiatal egymásra találásáért drukkolunk, a tündibündi fiatalok ugyanis már egymásra találtak: Leila és Armand már nagyon-nagyon szeretik egymást, együtt bújják a könyveket, önkénteskednek a menekülteket segítő szervezetekben, és együtt készülnek az ENSZ New York-i gyakornoki programjába is. A gondok akkor kezdődnek, amikor Leila hónapok óta külföldön lévő bátyja, Mahmoud hazatér, és testvérei nagy meglepetésére egészen ijesztő változásokon ment keresztül: mint kiderült, kintléte során alaposan kiokosították fanatikus, fundamentalista muszlimnak. Így az addig vallásukat haladóbb szellemben gyakorló, modern életet élő testvérek élete gyökeresen megváltozik, a szülők híján családfőként funkcionáló Mahmoud öccsét a Közel-Keletre akarja küldeni némi vallási nevelésre, Leilát pedig nem engedi ki a lakásból, amíg nem lesz „erényes” – értsd: nem kezdi el elfedni a testét – és nem találkozhat Armanddal sem, a New York-i útról meg pláne szó sem lehet, még az útlevelét is elégeti.
Armand ugyanakkor nem hagyja annyiban a dolgot: kihasználva a vallási szabályokban rejlő kiskaput, fekete lepelbe öltözik, amiből csak a szeme látszik ki, és magát elváltoztatott hangon, Seherezádé néven Leila tanítványának mondva beállít a testvérekhez, előadja a mélységes mély hitű nőt, hogy szerelmével lehessen. Igen ám, de Mahmoudot elbűvöli Seherezádé erényessége, kiterjedt vallási és költészeti ismeretei, és ostromolni kezdi, hogy legyen a felesége. Közben, ha ez nem lenne elég, még Leila öccsének vallásos nevelése is Seherezádé-Armandra vár, mivel Mahmoud csak ezzel a feltétellel nem küldi Jemenbe a fiút, az idő is szalad, valahogy meg kell oldani az útlevél-kérdést is, ráadásul anyja újabb és újabb befolyásos bevándorló-család gyerekével akarja összeadni, Armand azonban nem hagyja, hogy összecsapjanak a feje felett a hullámok.
Amint a fentiekből már sejthető, az Egy burka, egy nadrág története azzal a komikummal operál, ami az ezer szálon futó, és egyre fokozódó őskáoszban kétségtelen jelen van: annyi minden történik, és ezen történések jelentős része ráadásul annyira abszurd, őrült, vagy ezek tetszőleges arányú keveréke, hogy azon lehetetlen nem vihogni. Mindehhez jön a szintén bőséggel adagolt jellemkomikum, ami közben mégsem fordul át senkinek a rosszindulatú kifigurázásába, már csak azért is, mert mindenkin nevetünk, nem csak egyeseken: Van ebben a humorban valami kopottas, kicsit a Lütyő őrmester-filmekre emlékeztető idétlenség, de néha olyan briliáns poénok csillannak meg így is, hogy az bőven ellenpontozza a középszerűbb részeket.
Közben persze nem lehet eltagadni a film hibáit sem, itt-ott erősen bicsaklik a forgatókönyv, olyan lyukak vannak az eseményekben és a szereplők motivációiban, hogy azon az egész Korán ki tudna pottyanni, és a képi világ is lehetne átgondoltabb, érdekesebb, valamilyenebb. A tempó is csapong, néha összesűrűsödnek az események, míg máskor benn maradtak teljesen feledhető jelenetek, melyek nyugodtan végezhették volna a kukában a vágás során, és egyik-másik esemény a valósággal a világon semmilyen kapcsolatban nincs. A színészgárda ugyanakkor korrektül teljesít, mindenki hozza, amit kell a humorban és a kicsinyke, de azért jelen lévő mélységben is, még ha igazán kiemelkedő alakítást inkább találunk a mellékszereplők között is, mint a főszerepekben.
Az Egy burka, egy nadrág ezzel együtt teljesen oké, nem kimagasló, nem lesz korszakos kedvenc, de teljesen tisztességes iparosmunka, és ez a romantikus komédia zsánerében máris több, mint amit többnyire kapunk. És miközben a film egyértelműen és a szó legjobb értelmében véve vígjáték, szórakoztató jellege ellenére felvonultat egy sor olyan kérdést, amin azért a nagy szórakoztatás mellett még bőven el lehet, és el is érdemes gondolkodni, ám ezt képes úgy intézni, hogy nem erőltetett, poéngyilkos moralizálás legyen a dologból, hanem Mindeközben pedig képes átvinni azt a nagyon naiv, de azért nagyon édes, és talán az igazságtól sem teljesen elrugaszkodott üzenetet, miszerint a szerelem, a műveltség, az érzékenység, a józanész és az odafordulás képes embereket kigyógyítani a vallási fanatizmusból.
Egy burka, egy nadrág (Cherchez la femme) – francia vígjáték, 88 perc – 7/10
Kiemelt kép: Mozinet
