2007 februárjában, amikor a papineau-i jelöltversenyre készültem, Sophie leült mellém és így szólt: „Amit ebben az évben tenni fogsz, az az egész életünket megváltoztatja. De van valami, ami még inkább meg fogja változtatni.”
Azzal megmutatta a terhességi tesztet (később bevallotta, hogy aznap délután ötöt elhasznált, mire végre elhitte az eredményt), amin tisztán látható volt a két csík. Kimondhatatlanul boldog voltam. Házasságunk első napja óta gyermekre vágytunk. Örültem és izgatott voltam.
Úgy tűnt, lassan minden összeáll. Sophie-ban megtaláltam azt az embert, akivel le akarom élni az életem, rájöttem, hogy politikusként szeretném szolgálni az országot, és kiderült, hogy hamarosan gyermekünk lesz, aki egész életemnek értelmet ad.
Xavier James Trudeau 2007. október 18-án látta meg a napvilágot, azon a napon, amikor apám nyolcvannyolc éves lett volna. Középső neve egyfajta főhajtás volt Sinclair nagypapa előtt. Hurkás lábú, boldog kisbaba volt. Zöld szemét az anyjától örökölte, és bizakodva fordult a világ felé. Erős és sportos fiú lett belőle, aki sem vízen, sem a szárazföldön nem ismer félelmet, de ha új emberekkel találkozik, szégyenlőssé válik.
2009. február 5-én, tizenhat hónappal később, megszületett Ella-Grace Margaret Trudeau. Ella szépséges és nyugodt csecsemő volt, aki erős akaratának köszönhetően gyorsan megtanult járni, így felfedezte az egész házat, miközben teljesen az ujja köré csavarta az apját.
Szabadságot vettem ki, és pár hónapig otthon maradtam segíteni. Ella-Grace érkezésekor már zöldfülű képviselő voltam. Csütörtök délután született, szombaton hoztam haza őket a kórházból, és kedden délután már hajtottam vissza Ottawába. Apaságom ideje négy napra korlátozódott, abból is két nap hétvégére esett.
Gyermekeink születése előtt Sophie áldását kértem a képviselőségemre, mert tudtam, hogy a politika megterheli a párkapcsolatot. Persze teljesen más volt apaként létezni ugyanebben a helyzetben.
Egy átlagos hetem a következőképpen nézett ki: hétfő reggel indultam Ottawába, ahol négy napot dolgoztam a parlamentben. Montrealba csütörtök este érkeztem vissza, és rohantam valamelyik körzeti rendezvényre. A pénteket a körzeti irodában töltöttem különféle találkozókkal és megbeszélésekkel. Szombaton rendezvényeken vettem részt. Vasárnap viszont, ha tehettem, a családomé voltam.
Képviselőségem első évében a parlamenttől tizenöt percnyire kibéreltünk egy kétszobás lakást arra az esetre, ha az egész család Ottawában töltene néhány napot vagy hetet, de ezt a kuckót alig használtuk. Kiderült, hogy hosszúak és teljesen kiszámíthatatlanok a munkanapjaim. Ráadásul Sophie segítői – a család és a barátok – mind Montrealban laktak. A második évemben ezért inkább hotelben laktam.
Nehéz volt a hét nagy részében távol lenni egy fiatal feleségtől és két kisgyermektől, de így legalább súlya lett a munkámnak. Jobb jövőt építettem-e számukra, szolgáltam-e azt a világot, amiben a gyermekeim felnőnek. Vagy csak politikai játszmákban vettem részt, értéktelen pontokat bezsebelve, és győzni próbáltam egy nem létező küzdelemben. Nem akarom azt hazudni, hogy mindig elégedett voltam magammal. De a kérdések segítettek abban, hogy a valóban fontos célokra koncentráljak.
A nagypolitikába hamar belerázódtam. A parlamentben nagyrészt olyan emberek ültek, akik Kanadát akarták szolgálni, komoly témákról vitáztak, és mindig a legjobb megoldásra szerettek volna rátalálni. Ez a munkafolyamat, és az így elért siker nagyon ritkán jutott be az esti hírekbe.
Alex Lanthier sokat segített a parlamenti irodámban. Kispados képviselőként olyan költségvetési keretem volt, amellyel egy teljes állású, vagy egy félállású munkaerőt alkalmazhattam Ottawában, és két teljes állású, valamint egy félállású munkatársat a körzetemben. De Alex liberális miniszterek mellett szerzett tapasztalatának köszönhetően megoldottuk a munkaerő-problémát. Bevont néhány nyugdíjast a munkába, hozzájuk hívott néhány okos és lelkesen dolgozó fiatalt, aki gyorsan beletanult a politikába.
Természetesen Papineau-ra koncentráltam. Ismerkedtem a parlamenti légkörrel, tapogatóztam, de a szavazóim képviselete volt a legfontosabb. Nem csak azért, mert képviselőként ez volt a dolgom, de azért is, mert a választókörzetem kicsit egy állatorvosi lóhoz hasonlított, amely az ország minden problémáját bemutatta. Így tudtam két szinten szolgálni a választóimat. Egyrészt helyileg, a körzeti irodában, ahol bevándorlási ügyekkel, vízumkérelmekkel, biztosítással, elmaradt fizetésekkel, és más problémákkal foglalkoztam. Ezekhez az ügyekhez az embereknek szükségük volt a kormány képviselőjére, másrészt Ottawában, ahol a politizálást abból a szemszögből figyeltem, hogy milyen hatással lesz a körzetemben élő emberekre.
A diákokat át kell segíteni a nehéz helyzeteken, így arra koncentrálhatnak, hogy egyedül is sikeresek legyenek. Szerepem szerint én voltam az, aki segített a kormánynak egy olyan társadalmi rendszer kialakításában, amelyben a polgárok sikeresek lehetnek, otthon érezhetik magukat, és a leszakadók felzárkózhatnak.
A körzetem aktív jelenlétet követelt tőlem. Arról panaszkodtak, hogy a szemetesek felébresztik a gyereket, hogy a szomszédjaik hangosan hallgatnak zenét, vagy büdös ételeket főznek, esetleg hogy képtelenek kifizetni az ötvendolláros parkolási bírságot. Mások a nyugdíjrendszerrel vagy az egészségügyi biztosításokkal kapcsolatban kértek felvilágosítást. Mindig megpróbáltam segíteni, de előfordult, hogy nem sikerült. Amikor a probléma a hatókörömön kívül esett, igyekeztem olyanokhoz irányítani őket, akik helyettem segíthetnek rajtuk.
A legtipikusabb esetek közé tartozott, amikor egy emigráns párnak gyermeke született, és néhány hónapra el akarták hívni a nagyszülőket, hogy segítsenek az újszülött ellátásában. Első körben elbeszélgettünk a szülőkkel, hogy megvizsgáljuk történetük igazságtartalmát, majd írtunk egy kérelmet a bevándorlásügyi hivatalnak. Azokban az esetekben, amikor a letelepedési kérelmeket már leadták, egy mezei képviselő nem sokat lendíthetett az ügyön. Az engedélyek a bürokrácia labirintusában gyakran évekig keringtek, és a kérelmező kételyek között maradt. Ilyenkor mi csak rákérdezhettünk, hol tart az ügy. Persze ez is nagy segítség volt a bevándorlóknak.
Az elégedetlenség arra világított rá, hogy hiába olyan büszkék a konzervatívok az emigrációs reformjaikra, a valóságban ezek gyenge hatékonysági fokkal bírnak. Mr. Harper miatt az országunk kezdett elveszíteni valami fontosat. Az 1890-es évektől, amikor Wilfrid Laurier nekikezdett nagy horderejű emigrációs politikájának, tisztában voltunk azzal, hogy az emigráció valójában a gazdaságpolitikáról szól. Akik azt hiszik, ez konzervatív találmány, azok nem ismerik az ország történelmét. A jelenlegi politika elfelejtette az emigránsok legfontosabb szerepét, ami nem más, mint a nemzetépítő erő. A családegyesítés ellen hozott szűk látókörű intézkedésekkel vagy az időszakos munkavállalás rosszul kivitelezett programjával megkérdőjelezzük azt, hogy a bevándorlók valóban egy jobb élet reményében jönnek hozzánk. A bevándorlók nemcsak alkalmazottak, hanem lehetséges állampolgárok és társadalmunk építői.
A kulturális sokszínűség érdekes kihívások elé állítja az új képviselőt. Az emberek abban a tévedésben élnek, hogy teljhatalommal rendelkezünk. A fejlődő országokban a politikusok megkerülhetik a törvényeket. Törölhetik valakinek az adótartozását, vagy kihozhatják a rokonukat a börtönből, esetleg egyetlen hívással elintézhetik valakinek a letelepedési kérelmét. Ezekben az országokban az egyetlen nehézség eljutni a politikusig. Mivel egy beszélgetés megoldhatja a problémádat, elég, ha befolyásos barátokat mozgósítasz, vagy sok pénzed van, de az is előfordul, hogy mindkettő hasznos lehet.
Előfordult, hogy a papjukkal, vagy az imámjukkal, esetleg a vezetőjükkel jöttek el hozzám, hogy kezeskedjem értük. Kanadában erre természetesen nem volt szükség.
A választókkal folytatott beszélgetések során lassan kirajzolódott előttem a kép: milyen is a kormány egy átlagos kanadai elképzeléseiben. A legnagyobb bajuk az volt, hogy személytelen és bürokratikus. Ez bizonyos fokig elkerülhetetlen. A kormánynak harmincötmillió embert kell kiszolgálnia számítógépes rendszerek, formanyomtatványok és telefonos ügyintézés segítségével. De valakinek meg kell testesíteni a polgárok és a kormány közti személyes kontaktust, és ez a képviselő. Még ha segíteni nem is tudunk, az embereket megnyugtatja, hogy a kormány egyik tagja leül velük beszélgetni. Ez nem azt jelenti, hogy Ottawa nem segíthetné jobban a lakosokat, és nem kommunikálhatna közvetlenebbül. Ez tényleg nagyon fontos lenne.
Az én esetemben ez egy kicsit nehezebb volt a szokásosnál. így előfordul, hogy a kanadaiak egyszerre írnak a képviselőjüknek, a miniszterelnöknek, az ellenzék vezetőjének, és más képviselőknek, akiket szimpatikusnak találnak, vagy a pozíciójuk révén segítséget remélnek tőlük. Jó jelnek ítéltem, hogy az első naptól kezdve elárasztották irodámat a legkülönfélébb témákban érkező levelek. Az ottawai irodám alig volt elegendő a feldolgozásukhoz, és a kérések kezdték menthetetlenül elönteni a papineau-i irodát is. Ekkor Alex kitalálta, hogyan lehet mindezt kezelni. Önkénteseket toboroztunk, olyan fiatalokat – általában diákokat –, akik bejöttek néhány órára, és segítettek válaszolni a levelekre. Cserébe bepillantást nyerhettek a politikába, és szakmai gyakorlatot szereztek.
Ennek köszönhetően a kicsi, háromszobás irodám minden székén – tehát az én helyemen is – fiatalok ültek, akik borítékoltak, vagy a számítógépen dolgoztak. Nagyon kedveltem ezt.
A másik nehézség a fokozott médiafigyelem volt. Jóval többet kaptam belőle a többi képviselőnél. Bebizonyosodott, hogy a megválasztásom előtti másfél év munkája nem volt hiábavaló, hiszen minél többet beszéltem a körzetemről, annál jobban jártam a sajtóval. Mindent tudtam a választóimról: ismertem az álmaikat, a vágyaikat, a félelmeiket, és hogy miben szenvednek szükséget. Minél többet beszéltem róluk, annál kevesebb tér jutott az intrikáknak és a spekulációknak, amelyekkel a riporterek annyira szerették fűszerezni az „új Trudeau a parlamentben” témájú interjúikat.
De még ennél is fontosabb, hogy a papineau-i munka segített kialakítani saját képviselői identitásomat. Egyszer olvastam egy interjút, amit egy felkapott színésszel készítettek. Amikor a sikerről kérdezték, azt felelte, nagyon szerencsésnek érzi magát, hogy azt teheti, amit szeret, és attól fél, egyszer valaki kopogtat az ajtaján, és közli vele, hogy tévedés történt, és mindent elvesz tőle. Ezt az érzést szinte mindenki ismeri.
De attól a pillanattól kezdve, hogy betettem a lábam a parlamentbe, fel sem merült bennem ez a gondolat. Egyetlenegyszer sem. Pedig a családnevem, és a többi képviselő rólam alkotott, nem mindig pozitív véleménye alapján felmerülhetett volna. A jelölésért, majd a képviselői székért folyó harcok megerősítettek abban, hogy a helyemen vagyok. Ezért tudtam mosolyogva elhárítani magamtól a támadásokat.
Ezek amolyan kaotikus kérdezz-felelek játékok, amiket a parlament riporterekkel zsúfolásig telt folyosóin „játszottunk”. Udvarias emberként kerek válaszokat szerettem volna adni. Amikor tanár voltam, magyarázni próbáltam a válaszaimat, és példákkal is alátámasztottam, nehogy félreértsenek. De a villáminterjú nem valódi interjú és nem megírt beszéd. A riporterek nem részletes magyarázatokat várnak, csak elcsípett mondatokat, amiket betehetnek a cikkeikbe, vagy pár másodperces felvételként az esti híradóba. Ezért minél többet beszél a politikus, annál nagyobb az esélye, hogy a válasz minden lesz, csak nem pontos. A kihívást az jelentette, hogy a kérdéseket tíz-tizenöt perc alatt átgondoltan, de tömören kellett megválaszolni.
Egy beszélgetés akkor érdekes, ha ide-oda csapong, és több témát körbejár. Tehát a jó újságíró (mint annak idején a jó diákjaim) több témakört érint. De minél jobban eltérünk a tárgytól, a kanadaiakhoz annál kevésbé jut el az üzenet.
Előfordul, hogy a villáminterjúk költői magaslatokig jutnak. Minden kanadai ismeri apám híres mondatát: „Majd meglátják!” Ezt is egy hasonló helyzetben mondta. 1970-ben egy újságíró azt kérdezte tőle, meddig megy el annak érdekében, hogy a kanadaiakat megóvja a Front du libération du Québectől. Az FLQ a közelmúltban megölt egy tartományi minisztert és elrabolt egy brit diplomatát. Tim Ralfe, a CBC riportere mikrofonnal a kézben várt apámra, és elkapta őt a parlament előtt. Előre megírt forgatókönyvekkel tevékenykedő korunkban az esetről készült YouTube-videó hatalmas nézettséget ért el. Adott egy miniszterelnök, aki spontán szópárbajba bocsátkozik egy riporterrel, akinek az a vesszőparipája, hogy a miniszterelnök megsérti a kanadaiak szabadságjogait. Nemcsak apám közvetlen, kertelés nélküli, merész válaszai a meglepőek, hanem az is, hogy Ralfe egyáltalán válaszokat kapott a kérdéseire, méghozzá részletes válaszokat.
Ezt a nyílt, kötetlen formát akartam én is használni, amikor Ottawába érkeztem. De az idők változnak. A Twitter, a kiragadott mondatok és a politikai harcok korában csak néhány politikus – miniszterelnök egészen biztosan nem – merne belemenni egy ilyen közvetlen beszélgetésbe. Ottawában kevesen mernék bevállalni apám stílusát.
Justin Trudeau: Ami összeköt
Athenaeum, 2017
