Woody Allen már csak megszokásból rendez, de minek?

Csodálatos dolog a nosztalgia, még ha nem is vezet sehova. Kockázatmentes rágógumi az agynak, kellemes hangulati ringató, a „régen minden jobb volt” megnyugtató figyelemelterelése, és a többi. A másik, még ennél is csodálatosabb dolog a lehetőség, például az önkifejezésre. Annál szomorúbb, ha a lehetőség túl könnyen jön, így jelentőségét veszti. Például, ha egy film csak azért készül el, mert elkészülhet.

A Wonder Wheel – Az óriáskeréknél ez a két csodálatos dolog fonódik össze kamaszosan döcögős táncban. A helyszín Amerika barackszínűre színezett verziója, közelebbről Coney Island az ötvenes évek elején, de a hidegháborús propaganda itt kevésbé érezhető, mint az emberek kétségbeesett boldogságkeresése, apróságokban, mint egy whiskey a parton, vagy egy futó kaland ugyanott. A gengszter- és sztárkultusz épülget, és kiváló frusztráció-alapanyagként leszivárog az olyan hétköznapi emberek életébe, akiknek nem jutott a csillagporból.

Ilyen emberek a film hősei is, élen a főhősnő Ginnyvel, aki elúszott színésznői karrierjét és első házasságát sírja vissza, vergődve az unalmas, esetenként erőszakos férje, Humpty, továbbá a gyakori migrének, az örök csóróság és egy piromániás gyerek jelentette pokolban, ami az élete. Mintha a piromániás saját gyereke nem lenne elég, férje felnőtt lánya, Carolina is hazaérkezik, menekülve, fű alatt, ugyanis az exe nem igazán örül annak, hogy a nő némi nyomás hatására elmesélte viselt dolgait a rendőrségnek. Bár apjával évek óta nem beszéltek, a férfi szívét meglágyítja a hazatért tékozló leány, aki láthatóan jó útra akar térni, iskolába megy, és munkát vállal ugyanabban a bárban, ahol Ginny is felszolgál. A történet narrátora a helyi strand egyik úszómestere, aki, mint a filmben mindenki, komoly elvágyódással és nagyravágyással küzd, neki speciel írói ambíciói vannak. Rá is játszik rendesen, így nem csoda, hogy Ginny teljesen elgyengül a nála jóval fiatalabb férfitől, és viszonyt kezdenek – mégsem egy viszony története ez, hanem leginkább a boldogtalanságé.

Nem kell ahhoz megveszekedett Woody Allen-rajongónak lenni, hogy belássuk, még mindig hírértéke van annak, ha filmet forgat, pláne, hogy addig sem molesztál – súgja a közéleti kisördög valahol a háttérben. Az új mozijáról mégis süt, hogy csak azért készülhetett el, mert a magasságos Woody Allen a rendező: ez a film nem mond és nem mutat semmi újat, sőt, nemhogy újat, lehet, hogy egyáltalán semmit sem, s mint ilyen, tökéletesen nélkülözhető.

Azt például nehéz egyértelműen eldönteni, hogy a sok szál közül, ami ebben a történetben összefonódik, miért is van itt mind, amikor az egyetlen közös pont közöttük csak annyi, hogy a főszereplőt meglehetősen felbosszantják – nem lenne nagy erőltetés az Asszony a teljes idegösszeomlás szélén alcímet adni a filmnek. Ginny egyre jobban szétesik, irracionalitása gyakorlatilag az agyatlanságig fokozódik, és a többiek is cél és irány nélkül csapódnak az életnek, mint a narrátor őrizte óceán a partnak. Fókusz nincs, vannak helyette véletlenszerűen egymásra potyogó események, melyek ráadásul nem kapnak lezárást, így tanulságot sem, aminek köszönhetően a film végső soron nagyjából arra tud csak kifutni, hogy lám, néhány embernek milyen elcseszett élete van.

Mindez főleg azért szomorú, mert a színészi teljesítményen igazán nem múlt semmi. Kate Winsletnek minden rezdülése érdekes, még Justin Timberlake ripacskodása is működik, és a mellékszereplők is tartalmasak, bár ehhez az is kell, hogy a forgatókönyv ennyire homályban tartsa a kilétüket. Az atmoszféra szintén remek, a díszlet, a látvány, a jelmezek annyira hangulatosak, mintha sárgára kopott pin-up girlös moziplakátokról lépett volna ki minden és mindenki, szinte elviszik a filmet a hátukon. De csak szinte. Egy átgondoltabb forgatókönyv azért nagyon hiányzik.

Woody Allen ezer filmtekercsnyi életművével elérte, hogy már ne nagyon akadékoskodjon se potenciális szponzor, se stúdió, se forgalmazó, hogyha filmet akar csinálni, aminél többet jó eséllyel filmes nem kívánhat. De miért kell elmesélni egy történetet csak azért, mert történetesen működnek a beszédképzésért felelős testrészeink? A film, ahogy minden művészeti ág a közlésvágyról szól, de nem a szómenésről: a művész, a filmes valamit akar mondani, nem bármit, csak hogy beszéljen. Ez a film pedig épp olyan, mint a semmiről csevegés kínos vállalati rendezvényeken: nem árt senkinek, csak éppen minek?

Wonder Wheel – Az óriáskerék (Wonder Wheel) – színes, amerikai filmdráma, 101 perc – 5/10