Az orvostudomány történetében számtalanszor bukkantak fel szürreális tévutak, így például a nyugtatóként és fájdalomcsillapítóként, vagy épp univerzális gyógyszerként hirdetett kokainos bor, a gyerekeknek szánt, morfintartalmú fogzássegítő, a két világháború közt népszerűvé vált petróleumfogyasztás, vagy épp a köhögésre adott heroin, egyik szer sem volt azonban olyan mértékben hatástalan, mint a XIX. század derekának amerikai paradicsomláza.
A mára az egyik legnépszerűbb zöldséggé – vagy gyümölccsé? – vált paradicsom nem volt mindig százmilliók kedvence, hiszen az 1521-ben Európába került első (sárga, illetve piros színű) példányokat két évszázadon át dísznövényként tartották, köszönhetően annak, hogy az emberek elég szilárd fogalmakkal rendelkeztek az ételek ideális színét illetően, ezek azonban egyszerűen nem fértek be a világképükbe.
Először csak a XVII. század végén bukkant fel egy szakácskönyvben (Nápoly, 1692), de még további évtizedekre volt szükség ahhoz, hogy elfoglalja méltó helyét az európai gasztronómiában, ma pedig számtalan étel elképzelhetetlen lenne nélküle.
Paradicsom Basilius Besler 1613-ban készült rajzán
Észak-Amerikában a XVII. században a spanyol hódítóknak köszönhetően jelent meg a paradicsom, szintén dísznövényként, az emberek jó része pedig százötven évvel később is hajthatatlan volt abban a kérdésben, hogy a zöldségre (vagy gyümölcsre) ideje lenne-e dísz helyett ételként gondolni. Ez persze nem fogta vissza a gyors meggazdagodásra vágyókat attól, hogy a XIX. század elején sorra megjelenő, zöldségekből készült, minden létező betegséget gyógyítani képes szerek közé a paradicsomot is beemeljék.
Az élelmes kereskedők ötlete annyira jól sikerült, hogy az 1830-as évek végére a legtöbben már nem cserépben díszelgő golyókként, hanem mindenre jó csodaszerként gondoltak rájuk, az újságokat pedig elárasztották a hirdetések, köszönhetően egy amatőr botanikus orvosnak, Dr. John Cook Bennettnek, aki egyszerűen csak elcsente egy egyetemi kutatóorvos, Dr. William Smith kutatási eredményeit, és 1834-ben kijelentette:
John C. Bennett (A kép forrása a Wikimedia Commons)
Az új csodaszer három évvel később aztán tablettaként is felbukkant:
Rövidesen újabb versenyző érkezett a piacra: a doktori fokozatát nem az első hamisítónál vásárolt, hanem a Yale-en szerzett orvos, Dr. Guy R. Phelps, aki hasonlóan csodás hatást ígért. Milesnak ez persze nem tetszett, így egy New York-i lapban rövidesen egy nem túl kedves, szerzőmegjelölés nélküli cikket tett közzé az üzleti körökben olvasott New York Journal of Commerce-ben, ahol a Phelps-féle szert egyszerűen hatástalan utánzatnak nevezte – arra azonban egészen biztosan nem gondolt, hogy
Milesnak az egész országot behálózó, a kanadai határtól a Mexikói-öbölig voltak ügynökei, és boltok ezrei tartották a szerét, szóval nem igazán tűrte a hirtelen érkezett konkurenciát, főleg, hogy Phelps sem választott épp békés módszereket a visszavágásra.
Cowboyok paradicsomot esznek, valahol Texasban, 1908 (a Kongresszusi Könyvtár gyűjteményéből)
Első üzenetében máris megsemmisítő válaszcsapást akart mérni, így kijelentette, hogy Miles-nak
sőt, a férfi egyszerűen ellopta az ő gyógyszerreceptjét.
Miles ekkor pert indított, amellyel el szerette volna érni, hogy kimondják: az ő gyógyszere az eredeti, a többieké – így Phelps-é –pedig csak hatástalan átverés, sőt, egy újabb cikkben kifejtette: több terméknek is irreálisan alacsony az ára, így egészen biztos, hogy a gyártás során egyetlen darab paradicsom sem volt a közelben.
A két férfi két éven át harcolt egymással a sajtó szeme előtt, a lapkiadók pedig örömmel teret adtak nekik, hiszen cserébe az egyre népszerűbb gyógyszerek hirdetése is megjelent náluk, egyre nagyobb pénzeket vonzva az újságok kasszájába.
A vitát végül egy vizsgálat zárta le, ami kiderítette, hogy
Phelps és Miles végül megegyezett, felismerve, hogy a további harc egyikük üzletének sem tenne jót. Beszüntették az egymás elleni, illetve a termék eladása érdekében folytatott reklámhadjáratot, tablettáikat azonban még több mint egy évtizedig forgalmazták.
Érett piros paradicsomok eladók itt! / 1869-es reklám Philadelphiából (fotó: Kongresszusi Könyvtár)
Miles végül Ohióban vásárolt egy jókora darab földet, és ingatlanbefektetőként növelte a vagyonát, bár továbbra is orvosnak vallotta magát – jogtalanul. Phelps életbiztosítót alapított Connecticutban, ami szintén szépen jövedelmezett.
A Campbell-konzervek ásza, a paradicsomleves (1920), a Kongresszusi Könyvtár gyűjteményéből
A paradicsomtartalmú gyógyszereknek a polgárháború 1861-es kirobbanása előtt végleg leáldozott, két fontos hozadéka azonban volt a történetnek: az orvosok lassan felhagytak a higanytartalmú hashajtószerek ajánlásával, és inkább a Miles-féle formulához hasonló megoldást javasoltak, a vörös növény pedig betört az amerikaiak konyhájába, és hamarosan a mindennapos étkezések egyik alapkövévé vált.
A paradicsomnak most, százötven évvel később már más pozitív hatásai is ismertek: egy, a Cambridge-i Egyetemen 2014-ben végzett kutatás szerint az erős antioxidánsnak számító likopintartalmának köszönhetően például segíti a vérerek egészségének fenntartását, ez pedig jó magyarázat lehet a mediterrán étrendet folytatók közt előforduló szív- és érrendszeri betegségek alacsonyabb számára.
