Kontraszt, talán így hívják azt, amikor az egyik teremben még leszbikus szexet imitáló nők óriásira nagyított fotóját nézed, a következőben meg egy valóban a vadnyugatra emlékeztető képsorozatot a le-/ki-/megpusztult Wroclawból, amit ’45-ben porrá ostromoltak a ruszkik.
Ez a kontraszt hatja át az egész lengyelügyi kiállítást, amit két emeleten rendeztek be a Ludwig Múzeumban, és október eleje óta látogatható. A “Vadnyugat. Az avantgárd Wroclaw” története, valamint a “Fiatal Lengyelország – A valóság utóérzései” két különböző generáció harcát mutatja be a hazájukkal, Lengyelországgal, na meg magával az egykori Breslauval. De lássuk, miért is olyan fura ez a város, ami most Európa kulturális fővárosa.
Breslau/Wroclaw története valahol az első ezredforduló környékén indult, betelepültek a lengyelek, majd a mongolok szétverték, a lengyelek és a németek visszatértek, elnémetesedett, tartozott Lengyelországhoz, Csehországhoz, rövid ideig Magyarországhoz, Poroszországhoz és Németországhoz is. A második világháborúra egyértelműen németes jellege lett a városnak, aztán jött az említett 1945, a szovjetek pedig három hónapos ostrommal elfoglalták az erőddé nyilvánított várost (ismerős lehet ez, Budapestet is erőddé nyilvánították a nácik és ezért szenvedett akkora károkat).
Ennyit a töriről. A kommunizmusban egy olyan generáció nőtt fel a városban, ami ki se kerülhette a terhelt előéletet, bárhova ment, nemhogy foghíjtelkeket, hanem foghíjnegyedeket talált, Wroclaw újjáépítése ugyanis évtizedeken át zajlott. Mivel a komcsik se erőltették a dolgot, még a hatvanas években is komplett utcák voltak, ahol a romok elszállítása után csak fűvel benőtt grundok voltak. A történelem ott lüktetett a városi pusztában, a háborúban kiirtott lengyel értelmiség (ld. Katyn) pedig újra kiburjánzott és elkezdett a maga módján odaköpködni a kommunista vezetésnek. Ebből parádés dolgok születtek, kicsit hasonlóan a hetvenes-nyolcvanas évek magyar neoavantgárd mozgalmaihoz.
És akkor belépünk a kiállításra és érezzük ezt az egészet. Ott van Natalia LL több, brutál provokatív műve, mint a már említett leszbis Bársony forradalom II., vagy a Letartóztatási parancs, ami nagy kockákból van összerakva, a kockákon egy gépelt parancs, egy rabosítási fotó és egy rúd kolbász képe szerepel. Van itt értelmezési tartomány dögivel. Ízelítőt kapunk a lepukkant negyedekben koncertező őrült zenekarokról, mint a Klaus Mittfoch vagy a Kormorany.
És az ember egyből jobban érzi magát, hogy a ruszkik egy Katynnal se tudták kiirtani a lengyel spirituszt (ez az a spiritusz, ami most nemet mondott a jobbos őrületre is az abortusztörvény ügyében), és közben belegondolunk,
Aztán továbbmegyünk, látjuk a hajdani náci föld alatti erődrendszerben diliző művészeket, a polgárpukkasztó csöcsös-pöcsös képeket, a Grupa Luxus kartonból épült modellvárosát (Te is lehetsz King Kong), ami hívogat arra, hogy szanaszét rugdosd az egészet, na meg egy erősen 18+-os terem is létezik, pornóval és vérrel. Az egyik kedvenc volt a konkrét költészet, ahol tipográfiailag lehetett örömködni azon, ahogy a Baloldal/jobboldal képen a két szót többször felírták, távolról az egész egy X-et mintázott, és a mai magyar politikára is igaz az üzenet: tök relatív, mi a baloldal és jobboldal, máz az egész, kicserélhető.
Ezek a mai fiatalok
A Young Poland, avagy Fiatal Lengyelország a wroclawi szcéna mai utánérzését mutatja be, itt már jobb és rosszabb művek is vannak, videók, szobrok, festmények, fotók, asszemblázsok, vázák, objektek találhatók meg az amúgy ürességtől pangó falakon (merthogy relatíve kevés művet mutatnak be). Az egyik kedvenc lett a felfújható lengyel sas, amit egy ideig tölt a kompresszor, majd az kikapcsol, leereszt a sas, lekonyul a feje, majd az újabb levegőlökettel megint peckesen áll. Pont, mint Lengyelország.
Bolimorfia from Zachęta on Vimeo.
Aki a pőreséget keresi a kiállításon, az megnyugodhat, itt is talál, csak bújjon be a függönyön az egyik kis ad hoc moziterembe, segítünk: Aneta Grzeszykowska: Bolimorphia.
