Már egy korábbi cikkemben kifejtettem, hogy az amerikai szitkomok szerelmesei alig kapnak mostanában többet, néhány lerágott koncnál. A legkedveltebbek már egy ideje műsoron vannak, ilyen például a Modern család, a kissé megkopott nimbuszú Agymenők, rajtuk kívül pedig már csak olyan speciális humorú sorozatokról érdemes beszélni, mint a Louie, az Other Space vagy a Broad City. Sajnos, ami ezek mellett létezik, mind igazán hullámzó hangvételű és minőségű.
Ezúttal a Starz csatorna is megpróbálkozott ezzel a műfajjal saját gyártású termékei között. A Blunt Talk, amely hazánkban az HBO-n fut, ugyan vegyes kritikákat kapott a tengerentúlon, ettől függetlenül kap második évadot, talán nem is véletlenül. A főszereplő Patrick Stewart olyan elegánsan alakítja az idealista szellemiségű műsorvezetőt, hogy öröm nézni. Állandóan elhibázott döntéseket hoz, lehetetlen helyzetekbe bonyolódik, hol kurvázáson, hol kokainozáson, hol alkoholizáláson kapják, de furcsa szokásainak hála az emberi kapcsolatai is furcsán alakulnak.
Éjszakai beszélgetős műsorában, a Blunt Talkban folyamatosan át akarja adni az angolok bölcsességét, megmutatni az amerikaiaknak, miként is lenne ildomos élni az életüket. Azonban az, hogy Blunt egy diszfunkcionális szerkesztőség feje, aki állandóan megkérdőjelezhető döntéseket hoz, s ez nincs túl jó hatással munkatársaira sem, pláne, hogy a műsorvezető rendre balhés ügyekbe keveredik – a műsorára is hat. A sorozat a munkahelyi humort képviseli, de még pont nem hajlik át az Office mókázásaiba, mert annyira azért nem abszurd, hasonlít a Californication életigenlésére, de nem annyira explicit, és megkapjuk az Agymenők kockaságát, kevesebb geekséggel. Szóval ez nem egy szokásos komédia!
Azonban meg tudom érteni, miért érkeztek nagyon lelkendező és kevésbé elragadtatott kritikák a Blunt Talkról: ez a fajta komplexitás néha egyenetlenségeket okoz, így az olyan nonszensz epizódok, amelyben Blunt berúgva véletlenül felszed egy transzvesztita utcalányt, majd autós üldözésbe keveredik, végül Hamletet szaval a Mustangja tetején, a poszttraumás stresszről való rész követi. Persze ezeknek a „komoly témáknak” is szerepe van, és egyfajta görbetükröt tart minden elé. Legyen az a vegán étrend, a nacionalizmus, a túlfűtött liberalizmus, a hybrid-autók, a gépszörnyek, az egykönyves szerzők, a környezettudatosok – mindenki megkapja egy kisebb fricska formájában a magáét. Én speciel jókat derültem ezeken is, de könnyen akadhatnak olyan nézők, akik emiatt kaszálhatják a sorozatot. A kitartók persze jól járnak, mert Patrick Stewart kifinomultsága, emberiségbe vetett naiv rajongása olyan állandóságot (és konstans humorforrást) nyújt, ami miatt élmény végignézni az évadot.
A színész egészen üdítő volt egy kiegyensúlyozott(nak látszani akaró) brit médiguru személyében, aki még a kicsit rosszabbul megírt poénokba is bele tudott csempészni valami pluszt. Azonban hiába voltak hasonlóan jól felskiccelt karakterek körülötte, a többi színész nem tudta képviselni ugyanezt a nívót. A mostanában X professzorként praktizáló Patrick Steawart viszont zseniális, ezért a szitkomokért rajongók mindenképp adjanak egy esélyt neki.
