Anyuék? Tök jó fejek. Ja, mind a hárman. A többiek irigykednek is, hogy könnyű nekem a húgommal, mert két apukánk van, és milyen jó már, hogy duplán megyünk nyaralni, kétfelől dől a zsebpénz, a szeretet, meg ilyesmi.
Semmit nem értenek az egészből. Apu I.-nél, és ezt nem rangsorolásból mondom, csak a kedvetekért hívom most így őket, szóval, a régi nappalinkban volt egy családi fotel, olyan óriási, hogy a teljes Lego tűzoltóságom is elfért benne mellettem. Amikor anyu értem jött vasárnap este, szólongatott, hogy fogadjak szót, és mozduljak meg végre, mert indulunk haza az új otthonunkba, én úgy szorítottam a fotel karfáját, hogy egészen lila és zsibbadt lett tőle az ujjam. Nem értette, hogy én egy fa vagyok, aki a fotelből nőtt ki, azért nem tudok elindulni. Anyunak olyan a bőre télen is, mintha a nap sütné egyfolytában, de akkor feketének láttam az arcát, a karikákat a szeme alatt,
Anyuban úgy érett meg az elhatározás, mint az udvarunkban a füge. Végig azt hittem, nem lesz belőle semmi, de októberre mégis megtörtént. Költöztetni csak egy bútorszállító furgont hívott, a könyvei és a lábasok között zötykölődve végig arra gondoltam, hogy egy üveges szekrénnyel, egy étkező asztallal plusz két székkel nem lehet sokáig kihúzni idegen helyen. Apu II-nél folyton kérdezgettem, mikor megyünk már haza, de anyu azt mondta, próbáljak itt megszokni, mert ez az új otthonunk, amit nem a falak jelentenek, hanem az emberek, és ő egy három- vagy négyszögletű családra vágyik, nem olyanra, amiben addig éltünk. Azt is mondta, hogy egy anyának is jár szerelem, és ő nem összefoglalni akarja kéthetente azt, ami a gyerekkel történt, amikor Apu I. méltóztatik hazafáradni valamelyik edzőtáborból, hanem együtt megélni.
Apu I. nem tehetett semmiről, igaziból nem is létezett. Az volt a foglalkozása, hogy sportolt, és megyei Vasember is volt, mindig máshol bizonyított, mint ahol mi voltunk. Ez azért is lehet, mert négy éves korában meghaltak a szülei egy autóbalesetben. Attól fogva a berkenyei nagymamája nevelte, aki a piacozásból tartotta el magukat, aztán amikor ő is meghalt, Apura egy egész dióligetet hagyott örökségbe. A nagymama, gyémántomnak, kicsi futóbolondomnak becézte aput, az egész nagyszobájuk apu sport okleveleivel volt kitapétázva. Szerintem meg pont a sok sportolás miatt van, hogy apu nem tud jól eligazodni az emberek között. Olyan a természete, mintha beleilleszkedne mások életébe, de csak azért, mert fél tőlük. Hogy magyarázzam jól nektek? Azt hiszed, nagyon is érdeklődik, de csak azért, hogy kitöltse a szakadékot, ami közte és a másik ember között van, és hogy minél előbb elmenekülhessen lefutni a napi adagját.
Apu megtartotta a dióligetet, és én ott hajlongok mellette minden diószedéskor. Szedjük a diót, én mindegyikről szépen lefejtem a zöld burkot, de apu azért sem szól rám, ha egész nap elszöszmötölök egyetlen kosár dióval. Apu azt mondja, ez a dióliget a mi kettőnk mikrokozmosza, és Anyu is sejthet ebből valamit, mert soha nem szid meg érte, hogy utána a körmöm alja egy hétig csupa feketeség a diótintától.
Fotó: Facebook/Photo Page
Nem tudom, hány este bámulta apu az üres gyerekszobát miután elmentünk, de egyszer csak eljött hozzánk karácsonyozni az új négyszögletű családunkhoz, mert anyunak és Apu II.-nek is született gyereke, és most már ketten voltunk a húgommal. Szóval, Apu I. elfogadta a meghívást, és anyunak egy videó-kazettát is hozott ajándékba a könyv mellé. Anyu még vacsora előtt betolta a lejátszóba a kazettát, és abban a pillanatban lőttek a karácsonyi hangulatnak. Helyette mátrix volt: az egyik család a képernyőn díszíti a karácsonyfát, a kisfiú, mármint én, ezüst papírba diót csomagol. A másik család ugyanezt csinálja a valóságban, és közben bámulja a képernyőn lévő családot, akinek persze fogalma sincs erről.
Anyu hamar kikapcsolta a videót, aztán nyolckor feltálalta a rácpontyot, felvágta a bejglit, és csak akkor hajította bele a videót a kukába olyan lendülettel, hogy azt bármelyik Vasember megirigyelte volna, amikor Apu I. elment. Mondjuk, én éjjel kihalásztam a kukából, mert pont erre vettük fel, hogy végigszavalom az egész Sicc Afrikábant, amit majd meg akarok mutatni Apu II.-nek, hogy megdicsérhessen, ez aztán nem piskóta, hogy három éves kisfiú ilyen hosszú verset. Erre anyu a felénél kikapcsolja.
Nem csoda, hogy Apu II. a legokosabb, amikor ilyen helyzet van, mert neki három apukája is volt, elég tapasztalatot gyűjthetett gyerekkorában. Amikor még vasárnap esténként a fotel karfájába kapaszkodva rugdostam anyut, és azt ordítottam, hogy én örökre a fotelban maradok, akkor Apu II. egyszer a kocsiban azt mondta, ő belesett az ablakon, és látta ám, hogy nem anyuval, hanem egy sárkánnyal viaskodok, és nagyon büszke rám, mert én győztem. Néha arra gondolok, de nagyon titokban, milyen jó is volna, ha a kettőből lenne egy apukám, és akkor anyunak se rajzolódtak volna fekete karikák a szeme köré.
Apu II.–vel egyébként könnyű kijönni. Ne gondoljatok árulónak, vagy ilyesmi, de nekem jó, hogy nincsen körülötte titok, nem elemez, és nem piszkál azért, mert folyton csak legózok, közben fiú létemre még egy labdát sem tudok tisztességesen elkapni, és már akkor is képes vagyok megbotlani, ha csak gondolok a görkorcsolyázásra. Apu II. az egyszerű életet szereti, a jómódot, a gyorsan gyümölcsöző üzleteket, azt mondja, az ölelésben hisz. Van, aki lustának gondolja emiatt, de ő nem törődik vele, szerintem elég neki, hogy összeölelte a mi családunkat. Persze, Apu II-nek is vannak idegesítő tulajdonságai: tavaly, amikor egy általános iskolásoknak szóló ösztöndíjat nyertem Londonba, Apu II. fűnek, fának mesélte, hogy hetedikes létemre az egész suliból egyedül nekem sikerült London, és mire hazaérkezem, jobban beszélek majd angolul, mint a szigetlakók, mert én mindig is tudományos alapon tanultam az idegen nyelvet. Anyu szerint, a piacon már kerülték őket az ismerősök, sőt, az utcán a legjobb barátaik is átmenekültek a túlsó oldalra, ha időben észrevették őket.
A következő karácsonyon anyu még az ajtóban megmotozta Apu I.-et, hogy nem rejteget-e videó kazettát a kabátja alatt, de csak egy üveg diópálinkát talált nála. Apukámnál otthon a hátsó kamrában fehér csatos üvegekben sorakozik a dióliget termése, és ezzel most nagyobb sikere lett, mint múltkor a videóval. Apu I. és Apu II. olyan szorgalmasan emelgették a poharat, hogy egész karácsony éjjel fel se keltek az asztaltól. Mire az utolsó csepp diópálinka is elfogyott, kiszámították, hogy Európa közepe éppen Vác és Sződ között van, és esküt tettek egymásnak, hogy ők ketten, mert anyunak az ilyesmihez nincs fantáziája, átlósan elindulnak Európa két sarkából, és meggyőződnek róla, hogy tényleg jól számoltak-e. Szerintem, erre az utazásra anyu miatt nem került sor azóta sem, de ha szóba hozom, azt válaszolják, most már megvárják, amíg a húgommal betöltjük a tizennyolcat, mert akkor anyu engedélye nélkül csak mi négyen is belevághatunk ebbe a nem mindennapi kalandba.
A mi családunkban a felnőttek hétfőtől péntekig késő este érnek csak haza, ezért vasárnap egész hétre előre főzünk, aztán szortírozunk és dobozolunk. Szerencsére, Apu I. minden vasárnap átjön hozzánk ebédre, és neki is van saját műanyag doboza nálunk. Anyu azt mondja, így dobozolnak majd együtt akkor is, amikor mi már egyetemre járunk, és vasárnap délután visszamegyünk a kollégiumba, ők pedig magukra maradnak. Ilyenkor jó időben kimennek a Dunára evezni, mert azt mind a hárman nagyon szeretik. Apu I. még akkor is izmos lesz, egy kézzel kirántja a csónakot a partra, és tartja, hogy ne billegjen, amíg a másik kettő kiszáll belőle. Lehet, hogy úsznak is, ott ahol egész sekély és még langyos a víz, aztán nézik, hogy szemközt a komp kifolyik a kikötőből.
– Milyen finom és nem klóros, mint a strandon – bólogatnak, közben a sétahajók fehér oldala elvonul a szemük előtt. Addig maradnak, míg szemben kigyulladnak a villanyok, és a templom tetők fekete csíkot vetnek a földre.
Matkovich Ilona: Egy anyu meg két apu
