Az igazgatói iroda előtt, a folyosón várok. A tablókat nézem, a sok fehér blúzos végzőst. Én csak hét év múlva ballagok. A frizurájukat nézem, a legtöbbnek copfja van, megfogom a copfom, elhatározom, hogy én majd azt kérem, hadd lehessek kibontott hajjal a tablóképen. Lehúzom a copfomról a hajgumit, kibontom a hajam, az ujjaimmal megfésülöm. Már elég hosszú. Régóta növesztem.
Fotó: Thinkstock
Várok. Kinézek az ablakon, a parkra. A sétány két oldalán, a kopasz jegenyék tetején fekete madarak ülnek. Varjak.
Nézem a varjakat. Várok.
Azon gondolkozom, vajon mit akarhat tőlem az igazgatónő.
Majdnem fél éve vagyok az intézetben. Mindenki kedves velem, a többiek, a tanárok, a nevelők. Sajnálnak amiatt, ami Apával és Anyával történt.
A fákat nézem, nem akarok rájuk gondolni. Várok.
Végre nyílik az ajtó. Az igazgatónő kiszól, hogy bemehetek.
Bemegyek.
Az irodában két karosszék áll az igazgatónő íróasztala előtt. Az egyik üres, az igazgatónő int, üljek oda.
A másik székben ül valaki. Egy öreg néni. Görnyedten előredől, csak a fekete szvetterét meg a csontos vállát látom, a vállára terített nagy fekete kendőt. Két tenyere között kicsi kávéscsészét melenget, forgatja, rázogatja. A csésze tetejére rá van fektetve a megfordított csészealj, a néni csontos ujjai rászorítják, mintha félne, hogy kiszökik belőle valami.
Leülök. Köszönök. A karosszék bőrpárnája kényelmetlenül kemény.
A néni rám néz, köszön, a nevemen szólít. Hideg szürke szeme van, az arca szigorú, a hangja is hideg.
Az igazgatónő azt mondja, a néni hozzám jött.
A néni azt mondja, ő a nagymamám, és azért jött, mert magához akar venni.
Mondom, hogy nekem nincs nagymamám. Se nagyapám. Egyáltalán senkim sincsen.
A néni azt mondja, rosszul tudom. Ő igenis a nagymamám. Az édesanyám anyja.
Azt mondom, nem igaz. Édesanyám árva volt.
A néni azt mondja, nem. Nem volt árva, dehogy volt árva. Csak nagyon csúnyán összeveszett az anyjával és az apjával. Elment, otthagyta őket egy nagy veszekedés után, azt mondta, nem akarja látni őket soha többet. Ezt kívánta, és tessék, úgy is lett, bár ne kívánta volna. Ők nem hallottak róla azután, azt se tudták, él-e, hal-e, arról se tudtak, hogy van egy unokájuk. Szegény nagyapám már nem is fogja megtudni. Sose hitte volna édesanyámról, hogy ilyen hidegszívű tud lenni.
Azt mondom, nem igaz. Nem vagyok az unokája.
A néni azt mondja, de igaz. Igenis igaz. Úgy igaz, ahogy ő itt ül.
Az igazgatónő megszólal. Azt mondja a néninek, jobban tenné, ha tapintatosabb és kedvesebb lenne.
A néni feléje int a csészével, azt mondja, hallgasson, ne szóljon bele, jobb ezt az egészet mindjárt az elején tisztázni. A mozdulattól a csészealj megmozdul, körbecsikordul a csésze tetején, de nem esik le, a néni ujjai a helyén tartják.
Az igazgatónő elhallgat. A néni azt mondja neki, menjen ki, legyen szíves, mert négyszemközt akar velem beszélni.
Mondani akarom, hogy ne menjen, de aztán nem mondom.
Az igazgatónő lassan áll fel, látszik, hogy nem szívesen megy ki, az ajtóból még visszaszól, hogy ott lesz kint a folyosón.
Bólintok.
Az ajtó becsukódik. Nem nézek a nénire. A cipőmet nézem, a cipő pántjainak feketén csillogó gombjait, ott lent, a bokámnál.
Érzem, hogy a néni megfogja a kezem, a tenyere meleg és nedves, hallom, hogy szipog. Felnézek, látom, hogy könnyes a szeme.
Egy darabig csak néz, nem szólal meg. Látom, hogy lassan csorognak végig a könnyek az arcán.
Megnyalja a száját, egészen halvány rózsaszín a nyelve. Megszólal. A hangja megváltozott. Puhább. Melegebb.
Azt mondja, ne haragudjak. Nem akart rosszat mondani édesanyámról. Hogy is mondhatna rosszat róla, hiszen a lánya volt. Az édeslánya. Akit nem látott több mint tizenhárom éve. És akit nem is lát most már soha többé. Ha haragudott is rá, már megbocsátott neki. És tudja, hogy édesanyám is megbocsátott. Igen. Érzi a szívében.
Közelebb húzza hozzám a széket, a keze végigsimít a hajamon.
Azt mondja, nagy ajándék vagyok neki a sorstól. Most, hogy szegény nagyapám meghalt, ő nagyon egyedül maradt, senkije sincsen. Már csak én maradtam neki. Értsem meg, az unokája vagyok, mi összetartozunk, úgy fog szeretni, ahogy az édeslányát szerette. Még annál is jobban. Menjek vele. Nagyon szépen kér, hogy menjek vele.
Nem válaszolok. Nem mondok semmit.
Azt mondja, vele kell mennem. Vele kell mennem, mást nem tehetek, ez a sorsom, azt mondja.
Megszólalok. Azt mondom, nem.
A néni szemében mintha harag lobbanna, de az arca és a szája mosolyog. Azt mondja, bebizonyítja.
Megfogja a kezem, odahúzza a kávéscsészéhez, együtt fogjuk, ketten, két kézzel. A porcelán meleg.
Azt mondja, figyeljek.
Érzem, hogy mozdul a kezem, egyszerre megfordítjuk a csészét, úgy, hogy a csészealj alulra kerül, rajta fekszik a felfordított csésze. A csésze alól sötétbarna kávézacc szivárog, körbefolyik, csápokat növeszt. Nézem, a csápok megvastagszanak, összeforrnak.
A néni felfordítja a csészét, ráteszi a csészealjra. Azt mondja, nézzek bele.
Belenézek.
A kávézacc szövevényes, barna mintát rajzolt a csésze belsejére, olyan, mint egy homoklabirintus.
A néni lassan körbefordítja a csészét, megint azt mondja, figyeljek.
Figyelek.
A mintában egyszer csak meglátom az arcom. Finom vonalakból rajzolódik, olyan, mint egy frissen készült barna tusrajz, megismerem a szemem, az orrom, a szám vonalát, az állam. Én vagyok az, és mosolygok.
A néni ráteszi az ujját a csésze peremére, körbehúzza rajta, ahogy a körme hozzáér, a porcelán megcsendül, a csésze falán az arcom változni kezd, a vonalak megfolynak, megvastagszanak, mintha nőnék és öregednék. Anya arcát látom, felismerem, ő az, néz és mosolyog, kedvesen, de mégis szomorúan, aztán ő is tovább öregszik, az arca ráncosabb lesz, az álla meghegyesedik, már a néni arcát látom, már ő néz rám a zaccból, néz és mosolyog.
A tenyeremen érzem, hogy egészen kihűlt a csésze, hagyom, hogy kivegye a kezemből, hagyom, hogy az igazgatónő asztalára tegye.
Felnézek, könnyes a szemem, hallom, hogy a néni megszólal.
Azt mondja, szólítsam Nagymamának.
Fotó: Nazli Khosravi
*
Nagymama azt mondja, jobb, ha minél előbb indulunk. Ha elérjük a délutáni vonatot, akkor éjfélre már otthon lehetünk. Menjek, szedjem össze a dolgaimat, pakoljak össze, búcsúzzak el, akitől akarok. Azt mondja, az lenne jó, ha fél óra alatt el tudnék készülni.
Kérdezi, hogy van-e órám, aztán még mielőtt mondhatnám, hogy nincs, de fent a hálóban van egy nagy falióra, már le is csatolja a saját karóráját. A kezembe adja, azt mondja, hogy ezt az órát mindig is édesanyámnak szánta. Családi örökség.
Az óra meleg a tenyeremben, Nagymama azt mondja, nézzem meg.
Kinyitom a tenyerem. Az óra téglalap alakú, a keskeny számlapon nincsenek számok, gombostűfejnyi színes kövecskék ülnek a helyükön, csillognak, mint a vízcseppek, az, amelyik az egyes helyén van, szinte átlátszó, aztán mindegyik egyre sötétebb, a tizenkettes helyén lévő majdnem fekete.
Soha nem láttam még ilyen órát, a másodpercmutató nem ugrál, mint a nagy faliórán, hanem megállás nélkül megy körbe-körbe, olyan vékony, mint egy hajszál, siklik körbe-körbe, nézem, nem is tudom levenni róla a szemem, úgy forog, mint a kagylóban szokott az örvény, úgy, mintha a kagylóban az örvénybe belehullott volna egy hajszál, úgy, mintha a kagylóban az örvény húzná magába a hajszálat, lejjebb, egyre lejjebb.
Nézem, nem tudom levenni róla a szemem, tényleg egészen olyan, nézem, forog-forog, tele van vízzel a kagyló, hideg-hideg vízzel, én engedtem tele, azért, hogy megmossam az arcom, azért, hogy ne sírjak már olyan nagyon, a rendőrtiszt elvtársnő mondta, amikor elengedett, hogy menjek, mossam meg az arcom. Kedves volt, a karom is megsimogatta, pedig én megint meg akartam ütni, én megint meg akartam rúgni, én megint meg akartam harapni, azt akartam, hogy menjen el, menjen vissza, tűnjön vissza oda, ahonnan jött, mintha sose jött volna fel a lépcsőn, mintha sose állt volna meg az ajtónk előtt, mintha sose csengetett volna be, mintha sose jött volna be, mintha sose ültetett volna le, mintha sose mondta volna el azt, amit mondott, Anyáról és Apáról és a szénszállító teherkocsiról, mintha sose mondta volna, hogy sajnálja, hogy őszintén és szívből sajnálja, mintha sose mondta volna, hogy erősnek kell lennem. Azt akarom, hogy szívja vissza, amit mondott, azt akarom, hogy ne legyen igaz, azt akarom, hogy minden visszacsinálódjon olyanra, mint azelőtt volt, hogy ő megjött és mindent elrontott, azt akarom, hogy Anya és Apa jöjjenek haza.
Beteszem a dugót a kagylóba és elzárom a vizet, nem akarom tovább látni az örvényt. Elég.
Előrehajolok, beledugom az arcom a vízbe, nagyon hideg, a két kezem is beledugom, rászorítom az arcomra, rászorítom a szememre, visszatartom a levegőt, nem akarok lélegezni, nem akarok Anyára és Apára gondolni, semmire nem akarok gondolni, a víz jéghideg, az arcom jéghideg, a két tenyerem jéghideg, csak lent a tüdőmben forró a levegő, elveszem az arcom elől a tenyerem. Megfogom kétoldalt a kagyló szélét, kinyitom a szemem és kifújom a levegőt, látom a lélegzetem buborékait, nekipattannak a kagylónak, szétválnak, kisebb buborékokra szakadnak, pörögve úsznak el a szemem előtt, azt gondolom, hogy nem szabad megmozdulni, annyi az egész, hogy nem szabad megmozdulni, be kell szívni a hideg vizet, hogy megtöltse az orrom, a szám, a légcsövem és a tüdőm, be kell mélyre szívni ezt a jéghideg vizet, be kell szívni a levegő helyére. A kagyló fehér zománcát nézem, nagyon közel van, látom rajta a vékony repedéseket, be akarom szívni magamba a vizet, nem tudom beszívni.
Kirántom a fejem a kagylóból, vadul, mintha nem is én emelném, majdnem beverem a tarkóm a csapba. A kezem is mozdul, mintha nem én mozdítanám, lenyúl, megfogja a fekete dugó fémkarikáját, megfogja és kitépi a helyéről, a lefolyó szörcsög, nyeli a vizet, nem sírok, megint az örvényt nézem, az örvény forog-forog-forog, meglátok benne egy hosszú fekete hajszálat, tudom, hogy Anya haja, akkor hullott bele a kagylóba, amikor indulás előtt megfésülködött. Belenyúlok a vízbe, meg akarom fogni, két ujjal el akarom kapni, nem sikerül, az örvény körbefordítja, lerántja a lefolyón. Az üres kagylót nézem, az arcom hideg, nem tudok már sírni, meg akarom engedni a csapot, megint látni akarom az örvényt. Messziről, kintről, a rendőrtiszt elvtársnő hangját hallom, azt kérdezi, minden rendben van-e velem, a kagylót nézem, azt akarom kiáltani, hogy nem, nincs, nincs, nincs, nincs, aztán mégis azt mondom, hogy igen, mindjárt jövök. Hideg és nyugodt a hangom, idegen hang, ahogy meghallom, már tudom, hogy mégis az enyém, a tükör alatti kis polcra nyúlok, elveszem Anya fésűjét, végighúzom a hajamon, serceg.
Valaki a nevemen szólít, idegen hang, a Nagymama hangja, azt kérdezi, mennyi is pontosan az idő. A tenyeremben ott a karóra, a másodpercmutatót nézem, ahogy megállás nélkül siklik körbe-körbe a számlap fölött, forog-forog. Megszólalok, azt mondom, hogy háromnegyed négy. Nagymama azt mondja, rendben, akkor negyed ötre legyek lent a csomagommal a nagykapu előtt.
Mondom, hogy jó, lent leszek. Még mindig az órát nézem.
Nagymama azt mondja, segít felcsatolni. Odanyúl, megfogja a kezem, kiveszi a tenyeremből, csak akkor veszem észre, hogy fémszíja van. Nagymama áthúzza az ujjai között, aztán a csuklómra teszi, de úgy, hogy az óra számlapja bent van, a csuklóm belső oldalán. Azt mondja, ezt az órát így kell viselni. Közben becsatolja, a fémszíj hidegen fogja körül a csuklóm, libabőrös lesz tőle az alkarom. Nagymama azt mondja, szép vékony csuklóm van, pont jó rám az óra, egyáltalán nem kell a csaton állítani, nézzem meg, milyen jól áll.
Az óra ezüstszíja fehéren csillog a bőrömön, olyan, mintha három ezüstsodronyból fonták volna, egyáltalán nem is látszik rajta, hogy hol illeszkednek egymáshoz a szíj szelvényei. Érzem a súlyát a csuklómon, megszólalok, azt mondom, köszönöm szépen.
Nagymama bólint, azt mondja, viseljem egészséggel.
Dragomán György: Máglya
Magvető, 2014
