A 2019-ben megválasztott ukrán elnököt, Volodimir Zelenszkijt is megdöbbentette, hogy 2022. február 24-én megindultak az orosz tankok, hadihajók, lövész-gyalogosok és deszantosok Kijev, Mariupol, Harkiv, Zaporizzsja és Herszon ellen. A támadás okozta meglepetés – az amerikai hírszerzés hiába figyelmeztette Ukrajnát, Zelenszkijék maguk sem hitték, hogy bekövetkezik az invázió – nemcsak Kijevet sokkolta, még Josep Borrell, az Európai Unió külpolitikai „főfelelőse” sem hitt az amerikai hírszerzés értesüléseinek.
A magyar vezetés álláspontjára abból következtethetünk, amit a budapesti lengyel nagykövet egy lapunknak adott korábbi nyilatkozatában mondott. E szerint még 2021 végén személyesen Mateusz Morawiecki lengyel konzervatív miniszterelnök figyelmeztette a magyar kormányt az orosz támadás veszélyére, de az események menetéből láthattuk, hogy a budapesti politika ezt hitetlenkedve fogadta. Talán Orbán Viktor 2022. február 1-jei moszkvai „békemissziója” volt a magyar politika leglátványosabb kudarca. A Fidesz-vezetés „zavarának” tudható be az is, hogy a 24-ei támadást követő napokban Ukrajna mellé állt a magyar kormány. Az Orbán-kabinet Moszkva álláspontját támogató retorikájáról ekkor még nem beszélhettünk, legfeljebb a nem sokkal később kitalált propagandaeszközről, az újabb választási sikert is megalapozó „stratégiai nyugalomról”.
A februári orosz támadás után sokan nem hittek abban a katonai szakértők közül, hogy Ukrajna képes lesz az akció megfékezésére. Az ukrán összeomlással, illetve gyors, Moszkva által levezényelt kijevi hatalomváltással számoló szakértők tévedése hamar nyilvánvaló lett. Még nyilvánvalóbb, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök is elszámolta magát: eleve nem túl nagy – körülbelül 200 ezer fős – erővel támadott, és gyakorlatilag a teljes front szélességében.
Gyanítható, hogy Zelenszkij leváltását próbálták volna elérni az oroszok – az ukrán elnök a fővárosban élte túl a háború első napjait, állandóan változtatva tartózkodási helyét. Később Moszkva természetesen cáfolt minden olyan teóriát, hogy Zelenszkijt akarták volna elkapni a légideszantosai, akiket egy Kijev környéki repülőtérről szorítottak ki az ukránok az első napok meglepetése után.
A nem túl jelentős támadóerő és a különleges elfogási akció azon a feltételezésen alapulhatott, hogy ha Zelenszkijt elkapják az oroszok, akkor az ukrán hadsereg gyorsan megadja magát, és a 2014-es donyecki és luhanszki példa nyomán Moszkva ölébe hullik egész Ukrajna. Moszkva azonban az invázióval az ukrán nemzet összefogását érte el, még akkor is, ha ma már nem támogatják annyian a háború folytatását Ukrajnában, mint két évvel ezelőtt. A háború támogatásának 90-ről 48 százalékra való visszaeséséről Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő, ruszista beszélt most csütörtökön egy, a Nagy Imre Emlékházban tartott előadásában.
A 2022-es támadás során, a kijevi vezetés elleni feltételezett akción túl, keletről, délről és akkor még északkeletről és északról is megindultak az oroszok – például Mariupolt az Azovi-tenger partján véres és elhúzódó csatákban el is foglalták. Ám hamarosan kiderült, hogy az „egész pályás letámadáshoz” nem rendelkeznek elég katonával. Az ekkor megszerzett területek egy részét később feladták az oroszok, illetve az ukránok visszahódították azokat – nézőpont kérdése, hogy a moszkvai vagy a kijevi narratívát fogadjuk-e el.
Az biztos, hogy Kijev közvetlen szárazföldi katonai fenyegetettsége a háború első hónapjai után megszűnt, és Észak- és Északkelet-Ukrajnából, például Csernobil területéről is visszavonultak az oroszok. Csernobilt március végén adták fel.
A Kremlben azonban 2022 nyarán stratégiát váltottak, majd szeptemberben részleges mozgósítást rendeltek el. Katonai szakértők azt gondolták ekkor, hogy a putyini vezetés „pánikba esését” vetíti előre ez, illetve az oroszországi belső feszültségek felerősödésével számoltak. Igaz, volt olyan magyar katonai szakértő, aki figyelmeztetett, hogy mindez a konfliktus elhúzódását okozhatja.
A háború tehát tovább folytatódik, az eszkaláció veszélye egyre nagyobb lesz. Minél tovább tart a háború, annál távolabbnak tűnik a béke
– jegyezte meg Szenes Zoltán nyugállományú vezérezredes, a Magyar Honvédség volt vezérkari főnöke.
A háború menetét ez az orosz mozgósítás tényleg hosszabb távon módosította, viszont közben a fronton újabb fordulatok történtek. Az ukránok még egy-két félsikert elértek ugyanis. Egyrészt a második legnagyobb ukrán város, Harkiv környékéről is visszaszorították az oroszokat, és a meglepetésszerű februári támadás során elfoglalt Herszon vidékét is nagyrészt visszaszerezték 2022 második felében.
Itt is vitatott, hogy mit értek el maguk az ukránok, és hogy tudatosan vonultak-e vissza a Dnyeper folyó nyugati partjáról az oroszok. Az viszont bizonyos, hogy nagyon nehezen látták el élelemmel és fegyverrel a Dnyeper túlpartján harcoló orosz csapatokat Putyin hadtáposai és logisztikai tisztjei, így logikus volt a visszavonulásuk.
Közben a 2023 nyarán bekövetkezett Prigozsin-féle „lázadásszerűség” is zavart keltett Oroszországban. Tehát voltak jelek egy esetleges gyengülésre, de végül inkább a központi hatalom erősödött meg minden korábbinál jobban. Ugyanakkor ez a hatalom nem olyan magabiztos, mint amilyennek sokan hiszik, látható például 2024 februárjában, hogy a büntetőtelepen elhunyt Alekszej Navalnij halála után még a holttestet is csak nehezen akarják kiadni az orosz ellenzéki vezető gyászoló édesanyjának. A CNN szerint különösen tart a Kreml Navalnij nyilvános temetésétől.
Az ukrán meglepetés végül elmaradt 2023 folyamán. A sajtó hiába várta az ellentámadást, arra ugyanis az oroszok számítottak, Dél-Ukrajna elfoglalt területein szívós védekezésbe kezdtek, többlépcsős védelmi vonalakat építettek ki, melyeket az ukránok képtelenek voltak áttörni, viszont – minimális területszerzés közben – súlyos vérveszteségeket szenvedtek.
Ezután a 2023-as év második fele már inkább az állóháborúról szólt.
Az anyagi erőforrásokban az oroszok óriási fölénybe kerültek, az Ukrajnát segítő nyugati támogatások pedig 2023 második felében drasztikusan visszaestek – erről is Sz. Bíró Zoltán beszélt. Tavaly augusztus és október között 90 százalékkal csökkent a nyugati segély, ami nyilvánvalóan hatott az ukrán katonák moráljára is. Ez utóbbiban még fontosabb tényező volt, hogy nem vagy késve érkeztek be azok a fegyverek is, amiket a Nyugat ígért Kijevnek.
Sz. Bíró az amerikai szerepvállalásról azt mondta, hogy az USA GDP-jének 0,3 százalékát érintette Ukrajna segítése, ami a második világháborúban Nagy-Britanniának, a Szovjetuniónak és a francia ellenállásnak adott segítséghez képest szinte elenyésző. A múlt század közepén ugyanis az Egyesült Államok, amely akkor két másik hadszíntéren állt hadban a tengelyhatalmakkal, ezen felül még a GDP-jének a 4 százalékát költötte a brit-francia-szovjet segélyezésre.
Mindezek után nem meglepő, hogy az anyag- és erőforráscsatát az oroszok bírják jobban. Mariinka városát – Donyeck kapujában – tavaly decemberben foglalták el az ukránoktól, hiába tagadták az utóbbiak. Majd az idén még látványosabb sikert értek el a Kreml csapatai Avgyijivka elhódításával. Innen végül az ukránok vonultak ki, mielőtt teljesen bekerítették volna őket.
Sz. Bíró Zoltán előadása előtt egyébként Nagy Imre unokája, Jánosi Katalin számolt be arról, hogy
Jánosi – aki a Nagy Imre Alapítvány alapítói jogokat gyakorló kurátora – bemutatta azt a felvarrót is, melyet a vegyesen, ukránokból és magyarokból összeállított csapat katonáinak egyenruhájára varrnak majd rá, ha ténylegesen megalakul az egység. Jánosi már találkozott is a leendő parancsnokkal, egy ezredessel, akivel együtt keresték fel Nagy Imre sírját Budapesten.
Sz. Bíró előadásában kitért arra, hogy fontos lenne a béke megteremtése, de az is, hogy a béke vagy tűzszünet után Oroszország ne folytassa az ukrán területek bekebelezését. Ennek garantálása a legnehezebb kérdés szerinte, amit az ukrán NATO-csatlakozás tudna garantálni. Itt megemlítette: nem lehetetlen megoldás az, hogy az oroszok által megszállt ukrán területekre a NATO védőpajzsa ne terjedjen ki, és csak „az az Ukrajna” csatlakozzon az észak-atlanti védelmi szövetséghez, ami fölött Kijev ténylegesen ellenőrzést gyakorol.
Sz. Bíró tehát Ukrajna nem illuzórikus álmokat kergetett, és gyakorlatilag elfogadta, hogy a háború nyomán területeket veszthet – bár hogy ez a veszteség tartós lesz-e, abba nem ment bele. Az sem volt teljesen világos, hogy az 1991-es ukrán-orosz határ visszaállításáról vagy a 2014-es állapotok tartósításáról (amikor Donyeck és Luhanszk körzeteinek egy része, illetve a Krím került orosz ellenőrzés alá) lenne szó. Hogy arról ne is beszéljünk, hogy a mostani háborúban megszállt területek is befolyásolhatják a későbbi ukrán-orosz delimitációs-demarkációs vonalakat (amelyek nem feltétlenül lennének tartós államhatárok).
Hiszen amikor 1955-ben Nyugat-Németország csatalakozott a NATO-hoz, akkor Bonn még az 1937-es német határokat tartotta érvényesnek, ami Lengyelország nyugati területeit érintette volna. Az NSZK csak 1970-ben ismerte el a jelenlegi német-lengyel határt, az Odera-Neisse-vonalat. Addig viszont a NATO a védelmi pajzsát csak a Nyugat-Németország által ellenőrzött területekre terjesztette ki, így tehát természetesen az NDK-ra sem terjedt ki az észak-atlanti védelmi szerződés.
Sz. Bíró olyan helyzetben elemezte az orosz-ukrán konfliktust, amikor megint az ukránok állnak rosszabbul a harctéren. A ruszista kitért arra is, hogy lehet-e Donald Trumpnak szerepe a konfliktus rendezésében. Feltéve persze, hogy a republikánus politikust újra megválasztják amerikai elnöknek. Ennek kapcsán Sz. Bíró nem azzal foglalkozott, hogy tudna-e Trump – ahogy maga mondta – egy nap alatt békét teremteni Ukrajnában, hanem azzal, hogy Trumpnak lenne-e egyáltalán esélye befolyásolni az eseményeket a fronton. Sz. Bíró figyelmeztetett arra, hogy aki ebben bízik, tévedhet, hiszen Trump elnökségének utolsó két évében már gyakorlatilag nem játszott szerepet az orosz-ukrán ügyek intézésében, meg volt ugyanis kötve a keze, a demokrata és republikánus befolyásos politikai körök megakadályozták, hogy valódi beleszólása legyen elnöksége utolsó 24 hónapjában.
A történész nem tudhatta, hogy Orbán Viktor a pénteki rádióinterjújában ugyanerről a kérdésről beszél majd. Ám a kormányfő éppen ellenkezőleg látja Trump esélyeit: szerinte ha az amerikai elnök újra hatalomra kerül, akkor „nem lenne megkötve a keze”, sőt úgy fogalmazott:
a mostani elnök reményeink szerint távozik, Trump elnök visszatér, és ő kap szabad kezet, hogy békét csináljon.
A miniszterelnök szerint, „ha új leosztás van, akkor egy békepárti európai választási siker után felálló uniós intézményrendszer és Trump együtt békét tud teremteni.”
Mindebből látható, hogy a magyar politika ma már egészen más hangot üt meg, mint 2022 februárjában, amikor az orosz támadás napján, február 24-én Orbán kijelentette: „európai uniós és NATO-szövetségeseinkkel együtt elítéljük Oroszország katonai fellépését.” A kormányfő napra pontosan két éve még arról beszélt: „az európai egység fenntartható lesz”.
