Azerbajdzsán három nap alatt elfoglalta Hegyi-Karabahot, ami hivatalosan a sztálini idők óta Azerbajdzsán része, de inkább örmények lakta terület. Az ostromot hosszú felvezetés előzte meg, amelynek az idősíkját akár a kelet-európai rendszerváltások óta fel lehet rajzolni.
Hegyi-Karabah az első olyan régió volt, mely a Szovjetunió szétesése idején kihirdette függetlenségét, majd hosszú háborút vívott érte Azerbajdzsánnal. A függetlenségi harc része volt, hogy a területről a karabahi örmény kormányzat kiüldözte az évtizedek óta ott élő azerieket – szerintük törököket –, majd elfoglalt olyan részeket is, melyekhez történelmileg sem sok közük volt az örményeknek.
Azt az Azerbajdzsánt, amely ezt a történelmi sértést elszenvedte az örményektől, Hejdar Alijev, a mostani elnök, Ilham Alijev apja vezette. Azerbajdzsán akkor szegényebb és nyomasztóbb hely volt Örményországnál, olyan diktatúra, amelyben rosszabb volt élni, mint a szintén viszonylag szegény, de viszonylag szabad Örményországban vagy a Hegyi-Karabah Köztársaságban, amelynek demokratikusságával szemben mindig is voltak kifogások, de legalább demokráciának lehetett nevezni, még ha államiságát nem ismerte is el a nemzetközi közösség.
Az azeriek és az örmények konfliktusa évszázadok óta érik, és a mélyén húzódó etnikai és vallási alapú gyűlöletet – dacára a jelenlegi háborúnak – az orosz-ukrán viszonyban például nem tapasztalni. Az azeriek rendre azt hozzák fel, hogy az örmények elszakították tőlük a jogos területüket, amivel harminc évvel ezelőtt felborult Azerbajdzsán alkotmányos rendje, ráadásul az örmények etnikai tisztogatásokat követtek el az azeri népesség ellen. Vagyis éppen azt, amivel most őket vádolják.
Az örmények ezzel szemben egész történelmüket a török népek és az oroszok közötti szorításban élték le, miközben nem csak etnikailag, vallásilag, de kulturálisan is különböznek tőlük, ábécéjüket ősibbnek tartják a ma használt latin és cirill írásoknál. Az örmények huszadik századi emléke a törökökről a genocídium, amelynek létezéséről a törökök máig nem vesznek tudomást, noha több százezer örmény vesztette életét 1915 és 1917 között az Oszmán Birodalomban a szisztematikus népirtás következtében.
A két fél egymással szembeni gyűlöletét jól mutatja, hogy jártam olyan karabahi településen, ahol egy helyi örmény szörnyülködve mesélte, hogy az azeriek múzeumot rendeztek be a megölt örmény katonák egyenruháiból, és azokkal fotózkodnak. Mindezt egy olyan teremben mondta, melynek a falát a függetlenség kihirdetésekor elmenekülő azeriek autóinak rendszámtábláival fedték be.
Ilyen előzmények után nem nehéz megjósolni, hogy mi lesz a konfliktus folytatása. Az ENSZ többször figyelmeztetett arra, hogy az azeriek a Telegramon és SMS-ekben népirtással, nemi erőszakkal fenyegetve hergelik az örményeket, akik eleve rettegve várták, hogy mi történik, ha Azerbajdzsán átveszi a hatalmat Hegyi-Karabah felett.
Sok kétséget Alijev azeri elnök sem hagyott a jövőt illetően: a legtöbb, amit felajánlott, hogy a Karabahban maradó örmények ezentúl úgy élhetnek, mint egy átlagos azeri állampolgár. Pedig egyrészt a harminc évvel ezelőtti függetlenségi harcnak is az volt az egyik oka, hogy az örmények nagy része szabadabban akart annál élni, mint egy átlagos azeri, másrészt ha ez az ajánlat jó oldala, képzelhetjük, mi vár az örményekre, ha nem fogadják el.
A konfliktusban három nap alatt mindkét oldalon úgy kétszáz áldozat lehetett, de Karabah eleste után tízezrek indultak el Örményország felé. Erre eddig nem volt lehetőségük, pedig a vándorlás iránya régóta ez. A karabahi örmények a második térségbeli háború, azaz 2020 óta érezhették, hogy az általuk Arcah Köztársaságnak is nevezett, de facto ország történetének nem lesz jó vége: a környék nagyjából kétszázezer lakójának majdnem fele már akkor elköltözött.
Százhúszezer örmény maradhatott, ők viszont az elmúlt kilenc hónapban nem tudták elhagyni a karabahi főváros, Sztepanakert környékét, mert az azeriek lezárták a lacini folyosót, az egyetlen utat, ami Hegyi-Karabah felől Örményországba vezet. Az Azerbajdzsánból befelé vezető úton pedig az ígéretek ellenére sem sok humanitárius segély jutott el a hegyek közé. Azerbajdzsán gyakorlatilag kiéheztette az örményeket, várva, hogy eljöjjön a megfelelő idő a támadásra.
A mostani háború kitörése utáni napokban sem lehetett elhagyni a területet, sokan a sztepanakerti repülőtérre menekültek a városokból, ami különösen elkeseredett próbálkozás volt, hiszen a reptér évek óta nem működik, Hegyi-Karabahba csak Jereván felől lehetett bejutni autóval.
Végül az azeri fél a megadással kapcsolatos tárgyalásokon engedélyezte, hogy az örmények elhagyják a karabahi területet, és Goriszba, a lacini folyosó örmény oldalán fekvő első városba mehessenek. Bár az örmény hatóságok kevesebb, mint hétezer embert regisztráltak eddig, ennél nagyságrendekkel többen indulhattak el, megpakolt autókból álló hosszú kocsisorokról érkeznek képek, melyek kifelé tartanak Karabahból.
Az azeri hatóságok valójában támogatják is, hogy az örmények elköltözzenek. Az ostrom kezdete óta először jutott nagy mennyiségű élelmiszer a területre, és mindenkinek ingyen üzemanyagot biztosítanak – azeri importból –, aki menni szeretne. Azerbajdzsán dolgát a térség feletti irányítás visszaszerzésében ugyanis jelentősen megkönnyíti, ha az örmény népesség elhagyja a területet, és azeriekkel lehet feltölteni a helyüket. Vannak ráadásul olyan települések, mint a Sztepanakert melletti Susa (örményül Susi), melyeket hagyományosan azeriek laktak, Susát a 2020-as háborúban vissza is foglaltak, de sokan csak most költözhetnek vissza.
A kevesebb mint hárommillió lakosú Örményországnak komoly teher lesz ennyi menekült elhelyezése. Nagyságrendileg olyan a helyzet, mintha Erdély összes magyarja egyszerre indulna el, hogy Debrecen környékén letelepedjen.
Aggasztó az is, hogy Ilham Alijev kijelentései alapján – amit a térkép is alátámaszt – ennek a háborúnak nincs vége. Ha megnézzük Azerbajdzsán és Örményország határát, azt láthatjuk, hogy a török határon fekvő, azeri irányítás alatt lévő Nahicseván és az immáron elfoglalt Hegyi-Karabah területe közé beékelődött egy örmények irányította – és hagyományosan örmények lakta – terület, a zangezuri szoros és a tőle délre fekvő részek, az iráni határig. Alijev mostanra nyíltan beszél arról, hogy már csak a Zangezur-hegység déli része áll az Azerbajdzsánhoz tartozó autonóm köztársaságnak számító exklávé, Nahicseván és Azerbajdzsán között.
Ami az örményeknek ennél is ijesztőbb, hogy mostanra csak ez a pár tíz kilométer szélességű szakasz az, ami megszakítja, hogy a török népek tengelye egybefüggően elérjen a Boszporusztól Hszincsiangig, Kína ujgurok lakta területéig. Márpedig az Oszmán Birodalom történelmi fényében sütkérezni szerető Recep Tayyip Erdogan török elnök valószínűleg támogatná, hogy ez az egybefüggő tengely megszülessen, és újabb részt válasszanak le Örményországról.
Az orosz békefenntartóknak pedig, akik elvileg Hegyi-Karabah és Örményország biztonságát eddig garantálták, sok lapot nem osztottak az utóbbi időkben.
