Itt kezdődik a keresztény világ, és innen indult a Szovjetunió vége

A Szovjetunió felbomlását sokan sokféle indokkal magyarázzák. A hagyományos amerikai narratíva szerint a szovjet szocialista tervgazdaság nem volt képes felvenni a versenyt az amerikai kapitalizmussal, ezért négy évtized folyamatos hidegháborúja után a Szovjetunió vezetői kénytelenek voltak beismerni, hogy a rendszer a folyamatos reformok és foltozgatás ellenére sem lesz képes a túlélésre.

Egy másik narratíva szerint a szovjet periféria szélén ébredő nemzetállami függetlenségi mozgalmak és az elcsúszó szovjet háborúk voltak a felelősek a szuperhatalom bukásáért. Vagyis a közép-európai rendszerváltások legalább olyan súllyal okozták a szovjet befolyási övezet felbomlását, mint mondjuk a szovjet haderő kivéreztetése az afganisztáni háború hosszú és könyörtelen évei alatt.

Az viszont biztos, hogy a Szovjetunió felbomlásának első jelei egy egészen szokatlan, Európából nézve eldugott helyen jelentek meg először. Ez volt az első olyan alkalom, amikor valakik a Szovjetunió területén előre be nem jelentett, demokratikus tüntetést tartottak. Ez volt az első jele a szovjet peremterületeken, illetve a szovjet terminológiában közel-külföldnek nevezett szomszédos államok területein ébredező nemzeti indulatoknak.

Az egész Hegyi-Karabahban kezdődött.

Karabah neve olyan, mint a története és a földrajza. Az orosz nyelven keresztül érkezett hozzánk egy török-iráni keverékszóból, amely nagyjából fekete kertet jelent. A jelenleg Arcahnak hívott és de facto államként funkcionáló terület valóban egy kis oázis a Kaukázus déli pusztájában. Örményország és Azerbajdzsán szikár, fákban szűkölködő, aranybarna területei között hirtelen felgyűrődik a föld, és előkerül egy hágókból, hegyekből és völgyekből összeálló, fekete-zöld terület. Olyan, mintha a sztyeppét hirtelen elvágták volna, hogy pár száz kilométeren keresztül hegyeket is mutassanak, mielőtt az ember eléri a Közel-Keletet.

Hegyi-Karabah határa az örmény oldalról nézve. A tábla üdvözöl a független Arcahban. Fotó: Kerner Zsolt

Egészen pontosan itt kezdődik Európa, nemcsak földrajzilag, de kulturálisan is. Örményország volt az első hivatalosan is keresztény állam a világon, és ennek a keresztény kultúrának a szíve Arcah hegyei között van. Innentől délre már Anatólia keleti része, Irán, Irak és Szíria kezdődik, keletre pedig Azerbajdzsán. Karabah hegyei jelentik az európai keresztény kultúra határát.

A terület évtizedeken keresztül volt a Szovjetunió része, és a jelenlegi problémái, valamint Arcah születése is idáig vezethető vissza. Karabah területén az elmúlt évszázadok során végig vegyes népesség élt. Nagyrészt örmények, kisebb részt azeriek éltek itt, de a terület földrajzi nehézségei miatt még a korai megszállások idején is leginkább az örmény hercegek döntöttek a helyi ügyekben.

Joszip Sztálin a kaukázus szovjet lerohanása után úgy döntött, hogy a már korábban szovjetizált Azerbajdzsán által megszállt Karabahot tényszerűen is az azerieknek adja. Erre a legfontosabb oka az volt, hogy Karabahtól délre, ahogy már említettük, Törökország keleti része fekszik. Törökország régi vetélytársa Oroszországnak a régió dominanciájáért, és Sztálin abban bízott, hogy egy tartósan szovjetizált, de türk népességű terület, mint az akkori Azerbajdzsán, esetleg befolyásolhatja azt is, hogy merre indul meg a politikai fejlődés az Azerbajdzsánnal egyébként nem határos Törökországban.

Ugyanezért kapták meg az azeriek Nahicsevánt Sztálintól. Ez a terület is Örményország része volt, több száz keresztény templommal, de ennél sokkal fontosabb jelentősége van vallási szempontból. Nahicseván örményül azt jelenti, hogy az alászállás helye. Ez volt az örmények szerint az a terület, ahová Noé levezette az Araráton megfeneklett bárkáról a túlélőket, így bizonyos vallási nézőpontból az emberiség bölcsőjének tekinthető. Amitől amúgy sem áll messze, mert ez a régió volt a Homo sapiens egyik kiindulási pontja is.

Amaras monostora, nem messze az azeri határtól. A világnak ezen a részén állnak talán a legrégebbi keresztény templomok, ezt a monostort még a negyedik század környékén alapították. Fotó: Kerner Zsolt

A nagyrészt örmények által lakott Hegyi-Karabah tehát az azeri szovjetek uralma alá került. Ez a kezdeti háborúk után évtizedeken keresztül nem okozott jelentős problémát a térségben, amiben nyilván szerepet játszik az is, hogy Karabah elzárt, nehezen megközelíthető, ezért nehezen irányítható terület is. Ez évezredeken keresztül segítette az itt megbúvó örmények és keresztény templomok túlélését.

A Szovjetunió végső meggyengülése közben kezdődött Karabah először békés nacionalista mozgalma is, a Karabah Bizottság is. Ez azért is furcsa, mert úgy kell elképzelnünk, mintha a Magyarország szovjetektől való függetlenségéért küzdő mozgalom pont Erdélyből indult volt el. Nehéz ugyanis más párhuzamot vonni magyar viszonylatban Hegyi-Karabahhal, mint Erdélyt. Egy terület, amit az örmények történetük legfontosabb katasztrófája, az örmény genocídium után vesztettek el, miközben azt az örmény kultúra egyik otthonának tekintik.

Karabahban van egy olyan vicc, ami szerint Karabah ipara abból áll, hogy elnököket termel. A függetlenségért harcoló Karabah Bizottság több tagja is elnök lett később Örményországban, Levon Tar-Petrosyan éppen az első a független Örményország történetében.

A Susa melletti Jidir Duzu. Fotó: Kerner Zsolt

Sztepanakert, Hegyi-Karabah fővárosa körülbelül hetvenezer embernek ad otthont. Inkább kaotikus, mint kiemelkedő építészeténél sokkal fontosabb, hogy a várost Hegyi-Karabah hágói veszik körül, ami egyszerre ajándék és átok. Kevés ennél szebb földrajzi fekvésű város létezik, de kevés elzártabb is. Sztepanakertbe két úton lehet jelenleg bejutni, mivel az Arcahot körülvevő határok nagy része le van zárva. Irán felé időnként ki lehet jutni, Azerbajdzsán felé nem nagyon. Örményország, illetve Jereván maradt, ahonnan a sztepanakertiek egy bruttó 5-8 órás autóút után tudnak elrepülni a világ többi részére. Sztepanakertnek van ugyan reptere, de nem használják, miután Azerbajdzsán kikötötte, hogy bármit lelőnek, ami onnan felszáll.

Ennek a városnak a főterén tüntetett 1987 októberében néhány ember Karabah Örményországhoz csatolásáért. Szinte biztos, hogy ez volt a legelső demokratikus tüntetés a volt Szovjetunió területén, és hónapokig nem is követte újabb. Aztán 1988 februárjában felgyorsultak a dolgok. 13-án jelentős tömegek vonultak ki Sztepanakert Szabadság terére, hogy tüntessenek. Ezt a napot tartják a Karabah Bizottság születésének, és a tüntetések ragadósak voltak. Napokkal később Jerevánban is az utcára vonultak a tüntetők, és a számuk napról napra megduplázódott, míg végül már milliónyi ember tüntetett Jereván utcáin.

A tüntetések kezdetben nem voltak szovjetellenesek. Az örmények tudatosan arra játszottak, hogy ha szlogenekben is kiállnak a párt mellett, akkor nagyobb esélyük van arra, hogy Gorbacsov visszaadja Karabahot Örményországnak. Ez kívülről nem tűnt lehetetlen vállalkozásnak, mert az örmény lobbi Moszkvában is erős volt. De kiderült, hogy Gorbacsov és a Szovjetunió Kommunista Pártja teljesen rosszul mérték fel, mennyi közük van még a Kaukázus feletti valódi hatalomhoz. Már azzal sem tudtak mit kezdeni, amikor Hegyi-Karabah autonóm szovjetje úgy döntött, hogy inkább az örmény szovjethez csatlakoznak az azeri helyett, de aztán végleg elszabadult a pokol.

Először az azeri Sumgaitban kezdtek az elszegényedő, jellemzően munkások közül kikerülő azeriek örményekre támadni. Több családot brutálisan megöltek, de a nemi erőszakok és a verések is tömegesek voltak, a moszkvai kommunisták mégis azt gondolták, hogy a dolgozó nép rendbe teszi a dolgokat, ezért napokig nem küldték be a szovjet hadsereget, miközben a várva várt dolgozó nép ölt, lopott és erőszakolt.

A sumgaiti pogrom híre Hegyi-Karabahba is eljutott, ahol a nemzetiségi indulatok jó ideje locsolták szét a benzint. Az örmények elleni erőszak volt az a gyufa, ami meg is gyújtotta.

Sztepanakertből szép időben látni is lehet Susát. A város régóta kevert népességű, de itt több azeri muszlim élt, mint örmény keresztény. A város határában most is áll a gyönyörű felújított örmény templom, de a Susát díszítő mecsetek közül már csak egy maradt meg, nem különösebben jó állapotban.

Susa örmény keresztény temploma, szép időben a háttérben látszik a főváros, Sztepanakert.

Az arcahiak szerint az, hogy a mecsetre vigyáztak, leginkább azt mutatja, hogy a konfliktus nem vallási eredetű volt, és igazuk is van, amennyire csak lehet nem vallási eredetű egy olyan konfliktus, ahol keresztények harcolnak muszlimok ellen, ez annyira nem az. Egyike azoknak a furcsa konfliktusoknak, ahol egyszerre játszik szerepet a vallás, a nemzetiség és a terület is.

Susában komoly harcok kezdődtek el, sokszor szomszédok között. A város azeri lakossága erőszakkal próbálta elnyomni az örmények függetlenségi mozgalmát, ezért pogromot indítottak a helyi örmények ellen. A több száz susai halálos áldozat után megkezdődött az örmények és az azeriek tömeges menekülése is, akik a bizonytalan helyzetben inkább elhagyták az otthonaikat és elmenekültek Karabahból.

A karabahi mozgalom és a harcok indulása után százezrek kezdtek tüntetni Jerevánban, és a jereváni szovjet elfogadta, hogy Hegyi-Karabah mostantól hozzájuk tartozik. Ezt az azeri szovjet nyilvánvalóan elutasította, de innentől nem volt megállás. Az örmény szovjet elismerte az örmény népirtás sok helyen politikai okokból máig nem elfogadott tényét, Gorbacsov pedig megpróbált erőteljesen fellépni és betiltotta a tüntetéseket Jerevánban. A Karabah Bizottság vezetői orosz börtönökbe kerültek, és csak pár hónap után szabadultak ki.

1988 azért is fontos év az örményeknek, mert ekkor történt a régió egyik legpusztítóbb természeti katasztrófája, az örmény földrengés is, amelyben Örményország északi részét egy 6.8 pontos rengés rázta meg, ötvenezer ember életét követelve, miközben több mint százezer sérült is volt.

Susa egyetlen még álló mecsetje. A településen korábban rengeteg azeri muszlim élt. Fotó: Kerner Zsolt

A szovjetek katonákat küldtek Jerevánba, hogy visszaállítsák a rendet. Ahogy sokszor, úgy most sem volt ez sikeres kísérlet. Az érkező katonák előtt a tüntetők lezárták a város repülőterét, majd a szovjetek megöltek egy tüntető diákot.

1990-ben Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban pogrom indult az örmények ellen, innentől kezdtek a korábban jelentős helyi kisebbségek eltűnni mindkét országból. Mostanra szinte nem is él azeri Örményországban, vagy fordítva.

De hova futott ez az egész ki? 1990-ben Örményországban választásokat tartottak, amelyen a függetlenségpárti erők nyertek, a Karabah Bizottság vezetője, a korábban már említett Levon Tar-Petrosyan pedig a legfelsőbb tanács elnöke, az ország de facto vezetője lett. Alig pár hét múlva ez a legfelsőbb tanács kikiáltotta Örményország függetlenségét, és elkezdődött a háború Hegyi-Karabahért.

Harminc évvel és harmincezer halottal később a konfliktusnak még mindig nincs megoldása, Arcah köztársasága viszont még mindig áll. És ami a legmeglepőbb, egy problémás régióban, évek óta a puszta létért küzdő kis országban nagyjából rendben működő prezidenciális demokrácia van, miközben az ország maga valószínűleg biztonságosabb, mint Magyarország.

Ennek ellenére kevés remény van a helyzet rendezésére, de ezzel a sorozat következő részében fogunk foglalkozni.

Arcahba a Capacity Building for Artsakh nevű civil szervezet hívott meg minket, hogy mutassuk meg, milyen most egy vitatott köztársaságban élni a Kaukázus szélén.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
orvos (ápoló, nővér, )
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.