A politikai identitás rugalmasan és folyamatosan változó dolog. Nem mindenki marad mindig ugyanolyan, mint amilyen volt, és a szereplők közötti kapcsolatok is sűrűn változnak. Erre a legjobb példa talán nem is Orbán Viktor és a valaha liberális Fidesz jobbra tolódása, hanem mondjuk a Jobbik, és annak jelenlegi elnöke, Gyöngyösi Márton.
Ahogy azt Orbán Viktor is minden lehetséges alkalommal, látványos kárörömmel elmondja, a Jobbik mostani vezetése úgy kritizálja az oroszbarátsága miatt az Orbán-kormányt, hogy Gyöngyösi 2014-ben maga ment el a Krímre, és helyben nevezte legitimnek az oroszok által rendezett, a legitimitás álcáját is nélkülöző függetlenségi népszavazást.
Ugyanígy Gyöngyösi Márton volt az, aki 2012-ben listát készített volna a kormányban és a parlamentben ülő zsidó származású emberekről, akik szerinte nemzetbiztonsági kockázatot jelenthetnek. A Jobbik antiszemita, szélsőséges múltja miatt a korábbi amerikai nagykövetek és ügyvivők kerülték a kommunikációt a párttal, ám az elmúlt napok hírei között előkelő helyet foglalt el, hogy úgy láthattuk Gyöngyösit, amint kipában ül az amerikai nagykövet szédervacsoráján, szemközt a Mazsihisz vezetőjével.
A politikai identitások tehát változnak, ráadásul sokféle irányba, olykor oda-vissza. Ezt mindenképp érdemes megjegyezni, mielőtt értékelni próbáljuk valamilyen módon az Orbán-kormányok Amerikával kapcsolatos elmúlt tizenhárom évi politikáját. Érdemes ráadásul rögtön ott kezdeni, hogy mire számíthatott az Egyesült Államok, amikor Orbán Viktor nyolc év kihagyás után ismét miniszterelnök lett.
Az 1998 és 2002 között kormányzó Orbán viszonylag atlantista politikát vitt a nyugati szövetségesek felé elkötelezett emberekkel. A Vlagyimir Putyint az otthonában, Totó kutya társaságában fogadó Gyurcsány Ferenc, pontosabban az erős orosz kapcsolatokkal rendelkező szocialisták nyolcévnyi kormányzása után az Egyesült Államok joggal várhatta, hogy most valami barátságosabb következhet. Főleg azért, mert 2007-ben még a budapesti orosz nagykövet fenyítette be látványosan Orbán Viktort, amikor az ellenzék akkori vezére egy sajtótájékoztatón kikelt Oroszország ellen.
De nem ez történt. Az Orbán-kormányok nem fordultak azonnal Oroszország felé, ám szép lassan olyan gazdasági és politikai kapcsolataik épültek ki mindkét keleti nagyhatalommal, amelyből nehéz visszajönni. Az persze máig kérdés, hogy Orbán valójában oroszbarát politikusnak számít-e. Erre Mark Galeotti, a legismertebb európai Oroszország-szakértő azt mondta, ő inkább Orbán-barátnak látja Orbánt, aki mindenhol a mozgástere bővítését keresi.
Az Egyesült Államok Magyarországgal kapcsolatos politikája sem volt mindig egyértelmű. Barack Obama elnök alapvetően nem tartotta fontosnak a régiót. Obama inkább a csendes-óceáni térségre és Ázsiára koncentrált, ez volt akkor az elemzői közmegegyezés is: Európa egyre kevésbé lesz fontos, Ázsia pedig egyre inkább. Ez eleve kis változás volt a korábbi Bush-kormányokhoz képest, amelyek ugyan stratégiai partnernek tekintették Európát, de a Közel-Kelettel voltak elfoglalva. Nem véletlen, hogy legutóbb George Bush látogatott az amerikai elnökök közül Budapestre, amikor 2006-ban Gyurcsány Ferenccel találkozott. Még Donald Trumpot sem sikerült erre rávenni, hiába volt kifejezetten jó személyes viszonya Orbán Viktorral.
Trump elnökségére egyébként is ez a vonal a jellemző. Az Orbán-kormány kockáztatott egy hatalmasat, amikor elsőként kezdte el látványosan támogatni Trump elnökségi kampányát. Nagyon nem is veszíthetett, mert a demokratákkal szinte lehetetlennek látszott a jó viszony kiépítése, különösen igaz ez a keményen fellépő Hillary Clintonra. A rizikó bejött, Trump elnök lett.
Ennek egyenes következményeként a személyes viszony kiválóan alakult Orbán Viktor és Donald Trump között. Ennél több nem történt, mivel Orbán személye ugyan fontos lett Trump számára, de Magyarország nem lett az a Trump-kormányzatnak. Az Egyesült Államok ugyan ideküldött egy, a Fidesszel rendkívül kedvesen bánó nagykövetet, David Cornsteint, de a külügyi viszony javításához ez sem volt elég: ehhez már az kellett, hogy Orbánék belemenjenek egy jelentős fegyvervásárlási megállapodásba is, valamint engedjék, hogy az amerikaiak több – és szabadabban mozgó – katonát küldjenek Magyarország területére.
Sőt, a feszültségek így is megmaradtak, és az alapjuk is hasonló volt a maiakhoz. Amikor Mike Pompeo külügyminiszter 2019-ben Budapestre látogatott, az alapvető összetűzés közte és Szijjártó Péter magyar külügyminiszter között abból eredt, hogy a magyar kormány kínai telekommunikációs infrastruktúrát tervezett vásárolni, amely az amerikaiak szerint biztonsági kockázatot jelent.
A magyar-amerikai viszonyban korábban is akadtak kifejezetten feszült pillanatok. 2014-ben, amikor André Goodfriend volt az amerikai ügyvivő Magyarországon, az amerikaiak hat kormányzati tisztviselőt tiltottak el a beutazástól. Egyetlen nevet ismerni közülük, Vida Ildikó korábbi NAV-elnökét, aki a leghíresebb talán arról volt, hogy tolmácsra volt szüksége, anélkül az Egyesült Államokban sem boldogult volna. A pletykák akkor arról szóltak, hogy Habony Árpád kormánytanácsadó is közöttük lehet, amit Habony egy Washington D. C.-ben készített képpel cáfolt.
Goodfriend után a sokkal visszafogottabban kommunikáló Colleen Bell érkezett nagykövetként Budapestre, miután az ügyvivő családi okok miatt az áthelyezését kérte. Később Goodfriend a Trump-féle külügyben lett igazgató, csak hogy érzékelni lehessen: nem feltétlenül a pártpolitikától függ az amerikai külügyminisztérium működése. Bell egyébként még azt sem említette kritikaként, hogy az Orbán-kormány sorosozó plakátjai emlékeztetnek az antiszemitizmusra, pedig ezt még Trump kormányából is kimondták.
A CEU elüldözése újabb komoly feszültséget hozott a kétoldalú viszonyban. Hiába kampányolt az Orbán-kormány a Trump-tábor számára is ellenséges Soros Györggyel szemben, az amerikai külpolitika nem így működik. A CEU egy amerikai egyetem volt, a régió egyik legjobbja, és mint ilyen, az amerikai puha diplomácia fontos eszköze.
Az igazi váltás viszont azután következett be, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. Ivan Krasztev bolgár politológus ismert gondolata szerint az elmúlt évek legfontosabb külpolitikai változása az, hogy a gazdasági alapról a biztonsági alapra helyeződik át a külpolitika értékrendje. Amíg korábban könnyedén elnézték, hogy bizonyos országok kifelé üzletelnek a szövetségesi rendszerből, ez egyre nehezebbé válik, ahogy az üzleti kapcsolatok konkrét veszélyt kezdenek jelenteni a szövetség számára. Ugyanez igaz Magyarország orosz és kínai partnereire is. Eddig ezt a nyugati szövetségesek elnézték, mert pusztán pénzről volt szó. Most viszont kevésbé tűrik el, hiszen ez a NATO biztonságát kockáztatja.
A változás nem is az orosz–ukrán háború eszkalációjával kezdődött, hanem még Donald Trump idején. Hiába szimpatizált Trump elnökségének ötletével Putyin kormánya, pont azért tehették ezt, mert őszintén hittek abban, hogy Amerikában nem juthat hatalomra egy Donald Trump – legalábbis így véli Mark Galeotti. És amit a Trump-kormányzástól kaptak, az nem is arra mutat, hogy igazán érdekükben állt volna Trumpot támogatni. Ez a kormány ugyanis jóval keményebb volt Oroszországgal és Kínával szemben, mint a korábbiak, és ezt a vonalat viszi tovább Joe Biden kormánya is.
Ennek egyik jele volt, hogy Budapestre ismét egy komoly embert küldtek nagykövetnek. Amíg Obama és Trump megelégedett az üzleti életből érkező politikai kinevezettekkel, a Biden-kabinet egy olyan diplomatát választott, aki már a személyében is konfrontációt jelent az Orbán-kormány politikájával szemben. David Pressman ugyanis egy ismert emberi jogi ügyvéd, karrierdiplomata, Budapestre pedig a férjével és két gyerekével érkezett. Az Orbán és Trump által is meghirdetett kultúrháborúk korában már ez is elég kemény üzenet volt, a helyzet pedig a hivatalba lépése óta folyamatosan romlik.
