Március 10-én Irán és Szaúd-Arábia meglepő bejelentést tett arról, hogy Pekingben zajló négy napos titkos tárgyalások során a két ország kínai közvetítéssel megállapodott a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéről és nagykövetségeik két hónapon belüli újranyitásáról. Rijád 2016-ban szakította meg diplomáciai kapcsolatait Teheránnal, miután iráni tüntetők feldúlták Szaúd-Arábia teheráni nagykövetségének épületét arra válaszul, hogy az iszlám szunnita irányzatát képviselő szaúdi kormány kivégzett egy az ország síita kisebbségéhez tartozó vallási vezetőt. A két regionális hatalom közötti vallási-ideológiai különbségek mély geopolitikai ellentétekkel összefonódva az 1979-es iráni forradalom óta hajtják a Közel-Kelet egyik meghatározó és állandósult konfliktusát. A 2011-ben kirobbant szíriai és a 2015-ben elkezdődött jemeni polgárháborúk lényegében a két ország közötti proxy-konfliktus terepévé váltak.
Az Irán és Szaúd-Arábia közötti viszony enyhülésének reménye tehát önmagában is hírértékű lenne, ám az igazi szenzációt Kína részvétele szállította. Egy hagyományosan az Egyesült Államok által dominált régióban a felemelkedő rivális nagyhatalom aktív és sikeres diplomáciai fellépése egy ilyen kényes kapcsolatrendszerben jogosan keltett jelentős nemzetközi visszhangot. Bár Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár 2012 óta tartó regnálása idején Kína egyre gyakrabban vállalt aktív közvetítői szerepet nemzetközi konfliktusokban (például Afganisztánban vagy az izraeli-palesztin viszonyban), eddig kevés igazi eredménnyel büszkélkedhetett. Ráadásul a Közel-Keleten az amerikaiak által a térségnek nyújtott biztonsági ernyőt kihasználva Peking még inkább igyekezett távol tartani magát a politikai szerepvállalástól, és a gazdasági kapcsolatok fejlesztésére koncentrált. Kína sikeres közvetítői fellépése az egyik legnehezebben kezelhető regionális konfliktusban így még inkább a meglepetés erejével hatott. A kínai diplomáciai kommunikáció gyorsan ki is használta a helyzetet, éles kontrasztot vonva saját béketeremtő szerepe és az Egyesült Államok által a régióba hozott instabilitás között, miközben a nemzetközi sajtóban számos értelmezés Amerika regionális (és globális) befolyásának hanyatlására és Kínának az így keletkezett űrt betöltő növekvő nagyhatalmi szerepére mutatott rá. Ebben az értelmezésben tehát az iráni-szaúdi megállapodás végeredményben az amerikai-kínai rivalizálásról szólna.
Bár csábító, hogy a megállapodást az Egyesült Államok és a Kína között egyre fokozódó globális szembenállás, egyfajta állítólagos „új hidegháborús” versengés logikáján keresztül értelmezzük, egyúttal félrevezető is. Amennyiben a történteket időben és térben is tágabb regionális kontextusba helyezzük, Kína sikerének természete is némileg más fényben tűnik fel. Láthatóvá válik, hogy Kína nem a régiót saját érdekei és az USA-val való rivalizálás kívánalmai alapján formáló nagyhatalom pozícióját foglalta el.
Valójában Irán, és különösen Szaúd-Arábia voltak érdekeltek abban, hogy Kínát bevonják a már eléggé előrehaladott tárgyalásokba, és hogy azok sikere által egyúttal szimbolikus győzelemhez juttassák. Utóbbiak ültek tehát a kormánynál, egyfajta kétpólusú átrendeződés helyett valójában inkább a regionális szereplők növekvő önállóságának vagyunk szemtanúi.
Miközben Peking hivatalosan visszautasítja, hogy geopolitikai megfontolások motiválták volna, maga is igyekszik diplomáciai sikerét Washingtonnal való versengése keretében láttatni. A sikeresen Kínához kapcsolt szaúdi-iráni békülés jól egybevág Hszi Csin-ping 2022 áprilisában meghirdetett Globális Biztonsági Kezdeményezésével és 2023 februárjában publikált ukrajnai „béketervével” is. Peking mindegyik esetben a párbeszéd, valamint az oszthatatlan béke és stabilitás pártfogójaként tünteti fel saját magát a világot blokkokra osztó, káoszt és konfliktusokat generáló, akaratát másokra szankciókkal és katonai erővel rákényszerítő Egyesült Államokkal szemben.
Az egyezménnyel Peking sikeresen folytatja az egyensúlyozást a két ellenséges, ám Kína energiaellátása szempontjából létfontosságú közel-keleti ország között, miközben, ahogy a kínai külpolitika első embere, a tárgyalásokon közvetítő Vang Ji kiemelte, országa szerepvállalása méltó egy nagyhatalom státuszához. Kína ráadásul olyan kérdésben tudott közvetítőként fellépni, amelyben ez az Egyesült Államok számára az Iránnal való ellenséges viszonya miatt lehetetlen volt. Kína kínosan őrzött politikai semlegessége – a két országgal való szoros gazdasági kapcsolatával párosulva – jelentős súlyt adott jelenlétének és feltehetően hozzájárult a megállapodás sikeréhez.
Kína szerepét az iráni-szaúdi enyhülésben ugyanakkor érdemes a helyén kezelni. Ahogy a kínai külügyminisztérium Nyugat-Ázsia és Észak-Afrika osztályának igazgatója, Wang Di fogalmazott, a megállapodás elsősorban annak köszönhető, hogy a két fél javítani kívánta kapcsolatait. Az elmúlt években Teherán és Rijád is aktívan kereste a deeszkaláció lehetőségét. Előbbi igyekszik kitörni a nukleáris programja miatt az országot sújtó nemzetközi szankciók okozta gazdasági nehézségek és növekvő nemzetközi elszigeteltség, valamint a fokozódó belpolitikai instabilitás csapdájából. Utóbbi pedig belátta, hogy a katonai erő és egyéb kényszerítőeszközök alkalmazása a külpolitikában nem feltétlenül javítja az ország biztonságát. Ennek különösen jó példáját szolgáltatja Rijád közel nyolc éve tartó, kudarcos katonai intervenciója a Teherán által támogatott húszi felkelőkkel szemben a jemeni polgárháborúban. Miután 2019-ben minden valószínűség szerint iráni drónok mértek csapást két, a világ kőolajellátásának több mint 5 százalékát biztosító szaúdi olajlétesítményre, és a Rijád számára katonai védőernyőt biztosító Egyesült Államok erre csalódást keltően visszafogottan reagált, Szaúd-Arábia levonta a következtetést, hogy váltani kell, és egyre inkább diplomáciai kiutat keresett a jemeni polgárháborúból és az egyéb regionális feszültségekből.
Rijád nincs egyedül ezzel a konklúzióval. Ahogy a régió országai belefáradnak az évtizedes konfliktusokba, az Egyesült Államok pedig a Kínával való versengésre helyezi a hangsúlyt és fokozatosan csökkenti jelenlétét a Közel-Keleten, a helyi szereplők szemében egyre fontosabbá válik kapcsolataik rendezése. 2020-ban az Egyesült Államok által támogatott Ábrahám-megállapodások keretében több arab ország normalizálta viszonyát Izraellel, 2021-ben Szaúd-Arábia és szövetségesei egyeztek ki a korábban négy éven át bojkott alatt tartott Katarral, míg tavaly Törökország kezdett regionális viszonyai rendezésébe, hogy csak néhány fejleményt említsünk. Hosszú évek után még a Bassár el-Aszad Szíriájával való diplomáciai viszonyok rendezése is folyamatban van a térségben.
Ebben a kontextusban érdemes tehát értékelni, hogy már 2021 áprilisától közvetlen tárgyalások indultak Rijád és Teherán között a kapcsolatok helyreállításáról, elsősorban iraki közvetítéssel. Az év augusztusában Irán elnökévé választott Ebrahim Raiszi prioritásként kezelte a Rijáddal való viszony javítását, „a barátság és testvériség kezét” nyújtva a szomszédos országoknak. 2022 áprilisára már közel álltak a felek a megállapodáshoz, és a jemeni konfliktus is stabilizálódni látszott, így nem meglepő, hogy amikor tavaly októberben belpolitikai átalakulás következtében megszűnt Irak közvetítői szerepe, a felek új házigazda után néztek a tárgyalások számára. Más szóval Kína különösebb kockázat nélkül vállalhatta a közvetítői szerepet, hiszen a felek már közel álltak a megegyezéshez, és viszonylag könnyedén learathatta a sikert.
Még az sem teljesen egyértelmű jelenleg, hogy valóban Kína ajánlotta-e fel a vendéglátást. Bár a megállapodásról szóló hivatalos nyilatkozatban „őexcellenciája Hszi Csin-ping elnök nemes kezdeményezéséről” írnak, ez akár egyfajta diplomáciai gesztus is lehetett Kína felé. A Wall Street Journal szerint valóban Hszi vetette fel 2022 decemberében egy az arab államok és Irán közötti találkozó lehetőségét, ám iráni források szerint a kínai elnök decemberi rijádi látogatása során valójában a szaúdi koronaherceg kérte meg kínai vendégét az Iránnal való tárgyalások közvetítésére. A kettő persze egyszerre is igaz lehet: a szaúdi kezdeményezést Hszi Csin-ping karolta fel és vitte mind Irán, mind pedig az Öböl Menti Együttműködési Tanács arab tagállamai elé.
Azt az értelmezést, miszerint a kínai közvetítői szerep egyfajta ajándék volt Kína számára az a tény is erősíti, hogy az állítólagosan Hszi Csin-ping kezdeményezéséből született megállapodást – hogy, hogy nem – pont aznap jelentették be, amikor a kínai Országos Népi Kongresszus egyhangúlag megszavazta a pártfőtitkár harmadik elnöki ciklusát, így bel- és külpolitikai területen is egy átütő siker hírével megtámogatva a kínai vezető pozícióját.
De miért éri meg Rijádnak és Teheránnak, ha – a Brookings Institution munkatársának, Suzanne Maloney-nak szavaival – „egy hatalmas píár győzelmet nyújtanak Kínának, egy fotólehetőséget, amelynek célja, hogy demonstrálja Kína új regionális kaliberét”? Kína regionális politikai belépőjének egyértelműen a hatás szempontjából is optimalizált bejelentése azt sugallja, hogy mindkét közel-keleti ország értéket látott a szimbolizmusban.
Irán számára fontos a létszükségletet jelentő kínai jóindulat megvásárlása, miközben az enyhülés üzenete és a közös fotó a nemzetközi elszigeteltségből való kitörést is jelképezi. Szaúd-Arábia pedig látványos és egyértelműen célba ért üzenetet küldött elsődleges biztonsági partnerének, az Egyesült Államoknak, hogy amennyiben az utóbbi nem teljesíti a várakozásait, vannak alternatívái.
A Közel-Kelet helyi hatalmai tehát messze többek, mint egy sakktábla mezői, amin az Egyesült Államok és Kína lejátsszák nagyhatalmi versengésüket. Irán számára a szaúdiakkal kötött egyezmény azt is jelenti, hogy egy kicsivel távolabb kerül a Kínától és Oroszországtól való túlzott függés veszélye. Rijádból nézve pedig a szorosabb kínai kapcsolatok és az iráni fenyegetés enyhülése mérséklik az Amerikának való kiszolgáltatottságot, és egyúttal csökkentik a szorosabb Peking-Teherán szövetség formálódásának esélyét. Az iráni-szaúdi megállapodás tehát nem egy új kétpólusú világ kialakulásának és a Közel-Keletre történő kiterjedésének jele. Ellenkezőleg, pontosan azt mutatja, hogy a regionális hatalmak aktívan manőverezve érvényesítik érdekeiket és próbálják elkerülni a kínai-amerikai frontvonalra való kerülést, és hogy a jelenlegi világrend a regionális szereplők növekvő önállósága miatt aligha válik egyhamar hasonlatossá a hidegháborúéhoz.
