A német kancellárok pekingi látogatása azok közé a politikai események közé tartozik, amelyek garantáltan kiváltják a nemzetközi közvélemény figyelmét. Most sem lesz ez másképp, amikor Olaf Scholz november 4-én a kínai fővárosba utazik, hogy kancellárként első alkalommal találkozzon Hszi Csin-ping kínai elnökkel, akit nemrég választott meg harmadik elnöki ciklusára a Kínai Kommunista Párt 20. kongresszusa.
A látogatást több fronton is komoly feszültség övezi. A vizit a nyugati szövetségi rendszeren belül az orosz–ukrán háborúra tekintettel számít érzékeny dolognak, figyelembe véve, hogy a NATO egyik meghatározó országának vezetője a végső soron Oroszországot támogató Kínába utazik, melynek elnöke pár évvel ezelőtt az Ukrajna elleni háborút elindító Vlagyimir Putyint a legjobb barátjának nevezte. Tagállami vezetők attól tartanak, hogy éppen az az ország sodorja veszélybe a Kínával szembeni európai egységet, mely magára az európai integráció egyik motorjaként szeret tekinteni. Odahaza pedig a hamburgi kikötő egyik termináljába való kínai bevásárlási szándék körül robbant ki a vita a kormánykoalícióban, az ugyanis a kínai térnyerés újabb állomása lehet a németországi kritikus infrastruktúrában.
A látogatás súlyát illetően Steffen Hebestreit kormányszóvivő jó előre igyekezett hűteni a kedélyeket. Ezek alapján Scholz nem tervez Pekingben éjszakázni, a több mint száz jelentkezőből pedig mindössze 12 szerencsés kiválasztott utazhat vele a német gazdaság legrangosabb képviselői közül. Mindkettőnek az oka alapvetően a szigorú kínai Covid-szabályokban keresendő. Ezen felül a kancellár idén áprilisban Japánba látogatott, novemberben pedig egy vietnámi és egy szingapúri út szerepel a menetrendjében. A kormányszóvivő közleménye alapján tehát Scholz pekingi útja kapcsán igazából nincs sok látnivaló.
A helyzet azonban ennél összetettebb. Ezen a ponton szükséges figyelembe vennünk azt a sokkterápiát, amit az Ukrajna elleni orosz katonai agresszió a német külpolitikai döntéshozatalra gyakorolt. Berlinben külpolitikai panelbeszélgetések során gyakran hangzik el az a megállapítás, hogy
A három relációból kettőben ugyanakkor érezhető változás állt be az elmúlt fél évben. A Scholz által február 27-én bejelentett külpolitikai fordulatot követően az ország minőségi ugrást tervez végrehajtani védelmi képességeinek fejlesztésében, erre 100 milliárd eurós alapot is létrehoztak. Az orosz energiafüggőséget úgy tűnik, Oroszország „oldja meg” az európai energiaexport részleges leállításával – részben politikai nyomásgyakorlásként, részben válaszul az európai uniós szankciókra –, Németországba így például szeptember óta nem érkezik orosz földgáz az Északi Áramlat-1 vezetéken keresztül.
Mi a helyzet a kínai kapcsolattal? Nos, a három függőségi rendszer közül ebben az egyben a dolgok változatlanok.
tavalyi német statisztikák alapján a két ország árukereskedelmi volumene 246 milliárd eurót tesz ki (ez a magyar–német éves árukereskedelem több mint négyszerese). Külön érdekesség, hogy az egyébként exportorientált német gazdaság Kínával szemben rendre elképesztő kereskedelmi deficiteket produkál, tavaly több mint 38 milliárd eurót.
Az Eurostat számai alapján az EU27-ek Kínával való kumulált árukereskedelmének közel 30 százalékáért Németország felelt. Az utóbbi bő két évtizedben német cégek rendkívüli módon váltak függővé a kínai gazdaságtól: a behozatal tekintetében főként a versenyképes félkésztermékektől és nyersanyagoktól, a kivitelt illetően pedig a magas hozzáadott értékű késztermékeket felvenni képes lukratív piactól. Szemléletes példa, hogy a Daimler és a BMW forgalmának 35, a Volkswagen pedig a 40 százalékát Kínában generálja.
A rekordokat döntögető kétoldalú kereskedelem ellenére számos jel szól amellett, hogy a Kínával való gazdasági együttműködés az utóbbi 5-6 évben fokozatosan komplikáltabbá vált. A Kínában aktív német cégek már évek óta panaszkodnak, mert a kínai állam nem hajlandó egyenlő piachoz jutási feltételeket biztosítani, mert a szellemi tulajdon védelme nem megfelelő, vagy éppen amiért politikai nyomásgyakorlásnak vannak kitéve. Emlékezetes eset volt, amikor a Daimler egyik Mercedes-modelljének reklámszövegéhez a dalai lámától vedd idézetet kölcsönöztek, mire a kínai vezetés visszavonatta a reklámot, a Daimlert pedig nyilvános bocsánatkérésre kényszerítette a „kínai nép érzéseinek megsértéséért”.
Az érme másik oldalát tekintve: a kínai cégek németországi tevékenységét egyre nagyobb figyelemmel szemléli a politika, aminek a fő kiváltó oka, hogy az elmúlt években több, a kritikus infrastruktúrába tartozó céget vásároltak fel, vagy szereztek bennük tulajdonrészt. A Német Iparszövetség 2019-es szakpolitikai dokumentuma egyértelműen felhívja a figyelmet arra, hogy az államilag vezérelt kínai gazdaságpolitika kihasználja a német „liberális, nyitott és szociális piacgazdaságot”, az utóbbit ezért extra szabályozásokkal meg kell erősíteni. Erre voltak is példák, így a külgazdasági rendeletet az utóbbi években többször szigorították, ezáltal mára már az EU-n kívülről érkező külföldi működőtőke nagyobb biztonsági átvilágításnak van kitéve. A német politikában és közvéleményben ugyanakkor mára jókora bizalmatlanság alakult ki a kínai üzleti be- és felvásárlási szándékokkal kapcsolatban. Itt jutunk el a hamburgi kikötőüzlethez.
Lassan másfél éve ismert a Cosco nevű állami tulajdonban lévő kínai hajózási vállalat szándéka, hogy részesedést szerezzen a legnagyobb német kikötőben. Az eredeti terv a három kikötőterminál egyike 35 százalékos részesedésének megvételéről szólt, amiről komoly vita alakult ki a hárompárti német kormánykoalícióban. Részben pártpolitikai vonalak mentén hat minisztérium ellenezte az ügyletet, köztük a Zöldek által irányított külügyi és gazdasági tárca, illetve a liberális FDP által vezetett pénzügyminisztérium. A Kancellári Hivatal ezeket végül félresöpörve engedélyezte a Cosco részesedésszerzését, azzal a kitétellel, hogy 35 százalékos hányad helyett 24,9 százalékot szerezhet meg.
A Cosco és a hamburgi kikötő körüli üzlet rávilágít a német külpolitika Kína-dilemmájára. Ez leegyszerűsítve úgy szól, hogy a külpolitika vezérmotívumát a legnagyobb európai kereskedőországként üzleti érdekek vagy geostratégiai megfontolások alapján inkább a politikai érdekek határozzák meg? Nyilván nem egy vegytiszta választásról van szó, sokkal inkább a külpolitika fő hangsúlyairól. Az előbbi opció politikai, az utóbbi gazdasági kockázatokkal jár.
Ahogy Annalena Baerbock külügyminiszter fogalmazott, ez a függőség politikailag zsarolhatóvá teszi az országot. Mindez biztonsági kockázatokat is magával hordoz, erre Thomas Haldenwang, az elhárításért felelő Német Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal elnöke egy nemrég tett nyilatkozatában is utalt, melyben Oroszország helyett Kínát nevezte a német biztonság első számú kockázatának:
Oroszország a vihar, Kína a klímaváltozás.
Haldenwang szerint ez a jövőben akár a kritikus infrastruktúra elleni szabotázsakciókban vagy a közvélemény nyílt befolyásolására irányuló kísérletében is megmutatkozhat – ahogy ezekre az utóbbi években orosz részről több példát is láthattunk. Nem mellesleg elviekben a 2021-es koalíciós szerződés is értékelvű külpolitika megvalósítását tűzi ki célul, amit tekintettel a kínai nyílt emberi jogi jogsértésekre érdemes észben tartani. Európai szinten az orosz fenyegetésre különösen receptív balti országok vezetői mellett például a francia elnök is kongatja a vészharangot, aki hibának nevezte az európai stratégiai infrastruktúra kiárusítását Kínának.
A kancellár partnerként tekint Kínára a globális kereskedelemben, és semmilyen „gazdasági leválasztást” nem hajlandó elképzelni az ázsiai országgal szemben. Scholz vélhetően a német jólét veszélyeztetéseként tekintene arra, ha Oroszországot követően Kínával szemben is gazdasági konfrontációra kerülne sor. A kancellár bízik abban, hogy képes menedzselni a kínai viszonyt annak minden kockázatával, erre példa a hamburgi kikötő körüli kompromisszum. Így a pragmatikus scholzi vonal lényegében nem különbözik az előd, Angela Merkel Kína-politikájától.
A kínai kapcsolat ambivalenciája nem német különlegesség. A 2019-es hivatalos EU Kína-stratégia egyszerre nevezi az országot partnernek, stratégiai versenytársnak és rendszerszintű riválisnak. Huszonhét tagállam eltérő percepcióit áramvonalasítani nyilvánvalóan nem könnyű, Brüsszelben ugyanakkor már a vizit előtt érezhető az aggodalom, hogy a kínai vezetés megpróbálhatja kijátszani egymás ellen az európai országokat azáltal, hogy különböző gazdasági privilégiumokat kínál a különböző országok vállalatainak.
A múltban Hszi, hasonlóan Putyinhoz, mindig Németországhoz fordult, ha meg akarta nyerni magának az EU-t szövetségesének. Ezt tudva Scholznak meglett volna a lehetősége arra, hogy magával vigye Ursula von der Leyent, az Európai Bizottság elnökét az útra, demonstrálva az európai egységet, és élét véve a német különutasságot kritizáló hangoknak. Ennek elmaradása ismét eszünkbe juttatja, hogy a magára meggyőződéses európai szemléletűként tekintő német külpolitikára komoly befolyással bír a „Germany first” nézet.
A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója.
