Miért volt szüksége Vlagyimir Putyinnak a mozgósításra? A megelőző hónapokban sokan figyelmeztettek arra, hogy ez belpolitikailag a társadalmi béke megőrzése miatt kényes kérdés, a múlt héten mégis meglépte ezt az orosz elnök.
A döntés már régóta érett, aminek vannak katonai, bel- és külpolitikai okai egyaránt. A háború szempontjából már régóta látszik, hogy az orosz haderőnek nincs elég lövész katonája (a szárazföldi haderőnem létszáma 280 ezer fő volt az induláskor), nem képes a technológiai fölényt (légi fölény, tüzérségi fölény) területelfoglalásra konvertálni. Az orosz haderő mintegy 200 ezer katonával kezdte a háborút, de az ukránok már akkor 240 ezer fős hadsereggel rendelkeztek. Azóta Ukrajnában általános mozgósítást hajtottak végre, több hullámban bővítették a haderőt, ma mintegy félmilliós – döntően szárazföldi –, hadműveleti célú hadsereggel rendelkeznek, az inváziós orosz haderőt pedig 150–200 ezer főre becsülik. Élőerőben, létszámban az ukránok egyértelműen fölényben vannak. Az oroszok az elmúlt fél évben többféleképpen próbálták megerősíteni a harcoló csapatokat. Először a háború második szakaszának kezdetekor (április 19.), amikor a harcoló dandárok 3. zászlóalj-harccsoportjait feltöltötték szerződéses katonákkal, illetve a veszteségeket is reguláris erőkkel pótolták (ennek köszönhető Luhanszk megye elfoglalása). A növekvő veszteségek miatt szélesítették az önkéntes katonai szolgálat feltételeit (50 felett is lehetett jelentkezni), a Wagner Csoport szabadon toborozhatott (még a börtönökben is), a területi szervezeti egységeknek (ebből 85 van Oroszországban) egy-egy 400 fős zászlóaljat kellett önkéntesekből felállítani, amelyet a történelmi 3. hadtest néven akartak létrehozni, ám ez nem sikerült.
A szeptember 7-én indult, rendkívül sikeres ukrán ellentámadás világossá tette, hogy meg kell erősíteni az orosz hadsereget, amit csak a részleges mozgósítással tudnak megoldani.
A belpolitikai okok között megemlítendő, hogy az orosz „héják” már régóta teljes körű mobilizációt követelnek. A mozgósításnak ráadásul nemzetközi oka is volt, a bejelentés előtti héten ugyanis Putyin elnök részt vett a Sanghaji Együttműködési Szervezet csúcstalálkozóján Üzbegisztánban, ahol kapott „hideget és meleget”, főleg a kínai, az indiai és a török partnerétől, hogy fejezze be a háborút. A részleges mozgósítás fogadtatása azonban sokkal rosszabb, mint amire számítottak. A háború belföldi elhallgatása, különleges katonai műveletként aposztrofálása most bosszulja meg magát.
Több helyen is azt olvasni, hogy nem is 300 ezer, hanem egymillió férfi sorozására kerül sor. Mi ennek a számbeli eltérésnek az oka?
Sőt, olvastam már 1,2 millió főről is. Itt valószínűleg arról van szó, hogy nagyjából ekkora létszámból tudják kiválogatni a megcélzott 300 ezer fős nagyságrendet. A bevonulásnak sokféle követelménye van (életkor, egészségi állapot, katonai végzettség stb.), amit figyelembe kell venni. Nem beszélve, hogy lehetnek adminisztrációs problémák, szervezési nehézségek, ráadásul gyorsan kell végrehajtani, ami azt jelenti, hogy nem lehet részletkérdésekkel pepecselni.
Az első napok reakciói alapján az orosz férfi lakosság egy része meneküléssel, Oroszország elhagyásával vagy erőszakkal reagált. A Kaukázusban kisebb összecsapásokról olvasni, de felbukkant egy olyan videó is, amelyen egy behívott lelövi a sorozóbizottság elnökét. A sorozó/toborzó irodák elleni támadásokról, gyújtogatásokról korábban is érkeztek felvételek. Az orosz statisztikák alapján a 18–45 év közötti férfi lakosság 24 millió fő körül lehet, miközben a fenti jelenségek miatt van egyfajta reménykedés nyugaton, hogy Moszkvának már a sorozással is gondjai lesznek. Jogos ez a remény?
A remény, ahogyan Gordon Sullivan tábornok írta a vezetésről szóló könyvében: nem módszer (Hope is not a Method). Az látszik, hogy nehézségekkel zajlik a mozgósítás, bár a tudósítások egyik oldalon sem objektívek. Nyugaton a problémákat emelik ki, az orosz média pedig rózsaszínben mutatja a bevonulást. Az kétségtelen, hogy az orosz katonai logisztikai rendszer – amelyet az évi kétszer 130–150 ezer sorkatona bevonultatására méreteztek – nehezen fog tudni megbirkózni a feladatokkal, mert most létszámban egyszerre „három bevonulást” kell biztosítania. Kérdéses, hogy megvan-e minden felszerelés a beöltözéshez és a felszereléshez. Erről van egy elhíresült videó, amelyen rozsdás Kalasnyikovot adtak a tartalékosnak. Itt nem is arról van szó, hogy általában nincs fegyver, gyakorlóruha, bakancs, egyéni felszerelés, hanem hogy ott van-e, ahol erre szükség lesz. Mindenesetre az oroszok polgárvédelmi erőkkel és eszközökkel is megtámogatják a rendszert, ahol szükséges.
Az is fontos kérdés, hogy mit remél Moszkva ezeknek az új egységnek a felállításától. A hírek szerint nehéztechnikából, tüzérségi egységekből már most is hiány van, az orosz hadiipar nem képes megfelelő ütemben pótolni a veszteségeket. A kiképzés elvileg több hónapot vesz igénybe. Mikorra lehet ezekből a sorkötelezettekből ütőképes katonai egység, és képesek lehetnek megfordítani a háború menetét?
A részleges mozgósítást együtt kell kezelni a referendumok megszervezésével, amelyek – orosz szempontból – sikeresek voltak. A tervek szerint a négy megye gyorsan Oroszország része lesz, mint ahogyan ezt a Krím-félsziget esetében is láttuk 2014-ben. Ennek pedig az a jelentősége, hogy innentől kezdve a sorkatonák is bevethetők lesznek az „orosz föld” védelmére, amely az októberi leszerelésnél már jelenthet potenciálisan újabb 130–150 ezer főt. Az annexió honvédő háborúvá alakítja a különleges katonai műveletet. Így a mostani részleges mobilizáció éves szinten megduplázódik, bár a kulcskérdés az, hogy mennyire akarnak az orosz katonák harcolni. Az orosz katonai kultúrából általában hiányzik a katonák „szívének és lelkének” megnyerése, ami visszaüt a harci morál szempontjából. A mostani bevonulóknak rövid, kéthetes „bemelegítő” kiképzést terveznek, egy hónap alatt a frontra vagy más helyre kerülnek, és az ellátásuk, járandóságuk megegyezik a jelenlegi szerződéses katonákéval. De itt is működik majd a „korbács és répa” módszer, mert a tartalékosok nemcsak bevonulási parancsot, hanem egyszeri pénzügyi támogatást is kapnak, 1200 dollárról olvastam. A kiképzést a meglévő kiképzési bázisokon valósítják meg.
Az igazi kérdés, hogy ez miként változtatja meg a háború menetét? Nem várható, hogy az ukránok leállnak a támadásokkal, és nem fogják elismerni az újonnan „megrajzolt” határokat. Az oroszok sem fognak megállni, mert ahogyan Medvegyev volt elnök mondta a napokban, a Donbaszt még mindenképpen el akarják foglalni.
A háború tehát tovább folytatódik, az eszkaláció veszélye egyre nagyobb lesz. Minél tovább tart a háború, annál távolabbnak tűnik a béke.
Az elmúlt hetekben nem csak az orosz hadsereg állapota okozott fejfájást a Kremlnek, hanem mintha a tágabb poszt-szovjet tér is dezintegrálódna. Katonai összecsapások voltak Közép-Ázsiában, az örmény-azeri határon, miközben kisebb diplomáciai megaláztatásnak volt kitéve Putyin elnök a Sanghaji Együttműködési Szervezet üzbegisztáni csúcstalálkozóján.
Ezeket a problémákat nem túloznám el. Az kétségtelen, hogyha Oroszország nem tud elég erőt mutatni, az kihat a FÁK-térségi politikára is, nehezebb lesz egyben tartania a „szövetségeseket”. De azért ne felejtsük el, hogyha valami nagy baj van (például nemrégen ismét kiújult azeri és örmény katonai konfliktus alkalmával, vagy a rendszerellenes januári tüntetések idején Kazahsztánban), az érintett ország azonnal Moszkvához szalad. A 20 éves – orosz vezetésű – Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének éppen az a feladata, hogy „megóvja” egymástól a kakaskodó szomszédos országokat. De valamennyi ország erősen függ Oroszországtól, még ha gazdaságilag Kína szerepe erősödik is a térségben.
Sokak szerint Ukrajna nyugati megsegítése és az európai szankciók sora Oroszországot Kína ölébe tolja. Ez geopolitikai szinten előnytelen lenne, hiszen a nagyhatalmi rivalizálás keretében az USA számára Peking jelenti a fő kihívást, így viszont Oroszországból egy kvázi szövetségest csinál, amely a két ázsiai hatalom szorosabb politikai/katonai együttműködését és gazdasági függését eredményezi. Reális esély van erre, vagy Peking és Moszkva viszonyát olyan tényezők is befolyásolják, amelyek miatt közép távon sem lesznek igazi katonai szövetségesek?
Kínát és Oroszországot az Egyesült Államok már régen „egy kalap” alá veszi, mindkét „revizionista” hatalom stratégiai ellenfélnek számít, amit biztonságpolitikai dokumentumok is rögzítenek. A stratégiai partnerség már 2014-től erősödik Oroszország és Kína között, de ez nem jelent szoros katonai együttműködést. Kína például katonailag nem támogatja Oroszországot a háborúban, mert az Egyesült Államok közvetlen gazdasági szankciókkal fenyegette meg. Kínának is sok problémája van (gazdasági lassulás, elhibázott Covid-politika, aszály, Tajvan), és nemsokára pártkongresszus lesz, ahol a pártnak egységet, erőt és prosperitást kell felmutatnia. A Sanghaji Együttműködési Szervezet keretében a két nagyhatalom kooperál egymással a terrorizmusellenes harcban, szimbolikusan részt vesznek egymás gyakorlatain, de ez nem egy kollektív védelmi együttműködés. Gazdasági-technológiai területen és az űrben viszont erősödik a partnerség, amelynek lehetnek védelmi kihatásai is.
A szerző biztonságpolitikai szakértő, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója.
