Jelképes, hogy 2022-ben, amikor Vlagyimir Putyin az Ukrajna elleni háborúval Moszkvát újra az Európát fenyegető nagyhatalom „fényében csillogtatja”, és amikor orosz parlamenti képviselők és szenátorok nyilatkozataikkal abban versengenek, milyen szuper- és hiperszonikus atomrakétákkal tudnák elpusztítani kontinensünk nyugati felét, nos, ebben az évben, augusztus 30-án halt meg Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó pártvezére és elnöke.
Gorbacsov szinte minden tette ellentétes volt a mai putyini politikával, örökségét nem véletlenül minősítette „Hitlerénél rosszabbnak” az egyik Putyin-hű, orosz honatya. Az a politikus halt meg, akinek ma Magyarországon egy nekrológban szabad felsorolni a hibáit. Gorbacsov nevével ugyanis összefügg a „glasznoszty”, azaz a nyilvánosság, ami gyakorlatilag a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát jelentette – Oroszországban évekkel előbb, mint a kádári Magyarországon.
Az is Gorbacsovhoz és a szovjet vezetéshez kötődik, hogy a Szovjetunió békésen feladta a kelet-európai befolyási zónáját, és a Varsói Szerződés tagállamaiból elkezdték kivonni a szovjet csapatokat. Külpolitikájának legnagyobb pozitívuma azonban a hidegháború befejezése. Ezt a már említett kelet-európai folyamatok mellett
- a leszerelés,
- a német egység
- és az afganisztáni kivonulás jelképezte.
Ugyanakkor vele kezdődött a Szovjetunió szétesése is. Az akkori szovjet pártfőtitkár döntött úgy, hogy véget vet a Prágai Tavasz 1968-as, szovjetek által vezényelt leverése után érvénybe lépett Brezsnyev-doktrínának,
Gorbacsov vezetőként számos hibát követett el, ezeknek két alapvető oka van.
- Az egyik gazdasági: tulajdonreform nélkül indított be a szovjet szisztémán belül egy decentralizációs kampányt. Ez a valódi tulajdonos nélküli, költségkorlátokat nem ismerő gyárakban azt okozta, hogy a vezetők szabad kezet kaptak ár- és béremelésekre. Ez szövetségi, „összbirodalmi” szinten elszabadította az inflációt, az áruval fedezetlen béremelések termékhiányt okoztak, majd beindult az árak és a bérek egymást utolérni próbáló, életveszélyes spirálja, ami teljesen szétzilálta a szovjet termelést.
- A másik ok politikai, hatalomtechnikai: Gorbacsov képtelen volt egy konszenzusos, egységes elitet megteremteni, személyi döntései nemcsak hibásak voltak (Grósz Károly kiválasztása Kádár János utódjának is ezek közé tartozott), de nem tudott egyrészt az elitek számára biztos kiutat mutatni a válságból, másrészt az elitcserét sem tudta demokratikus úton garantálni.
Hektikus és tömeges személycseréi egzisztenciálisan fenyegették a szovjet vezető réteget, ami veszélyezteti egy ország stabil kormányzását. Gorbacsov tömegesen váltotta le a tábornokokat a nyolcvanas években, majd éppen az általa kinevezett tábornokok és a szintén általa kinevezett KGB-vezető, Krjucskov puccsolták meg őt.
Vagyis alapvető gazdaságpolitikai és hatalomtechnikai hibákat követett el Gorbacsov, miközben nem tudott olyan intézményeket kreálni, amelyek révén a változásokat békésen, demokratikusan levezényelhették volna, ráadásul képtelen volt kezelni a nemzetiségi konfliktusokat. Tegyük hozzá: mindkét hibáját belátta, utólag orvosolni is akarta, de elkésett vele. Rájött, hogy magántulajdon nélkül nem lehet piacosítani, és bukása előtt föderalisztikusan szervezte volna át a Szovjetuniót. Gorbacsov tehát nem verte volna szét a birodalmat, hanem modernizálni, gyorsítani, megreformálni akarta, a szétverésben inkább politikai ellenfelei látták a kiutat: Borisz Jelcin, az oroszországi föderáció akkori első embere a korabeli ukrán és belorusz vezetőkkel összefogva vetett véget 1991 utolsó heteiben a Szovjetuniónak – hiába voksolt a lakosság túlnyomó többsége év közben a szövetségi rendszer fennmaradására.
1991 kulcsév volt: Gorbacsov az ellene szervezett puccsot ennek az esztendőnek a nyarán túlélte ugyan, ám légüres térbe került, s az így keletkezett hatalmi vákuumot foglalta el az orosz tagköztársaság pártvezetője, az elbukott katonai hatalomátvétel idején határozottan fellépő Jelcin. A Szovjetunió széthullása tehát nem teljesen gorbacsovi örökség, de az biztos, hogy most ennek a visszafordítását vérrel és vassal próbálja meg Vlagyimir Putyin, aki Jelcin elnöksége idején nőtte ki magát országos tényezővé, ezért propagandistái inkább Gorbacsovot támadják, mintsem saját közvetlen elődjét.
De ne szaladjunk ennyire előre, mert az előzmények nélkül Gorbacsov hibái sem lennének érthetők.
1970. április 11-én a Pravda közölte: az SZKP sztavropoli területi bizottságának élére Mihail Gorbacsov került. Mentora, Fjodor Kulakov helyére lépett az újonnan feltűnt politikus. Kulakov a szovjet állampárt központi bizottságának mezőgazdasági titkára lett. Ő ugyanis a brezsnyevi idők klánharcainak meghatározó szereplője, az 1964 óta regnáló Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár egyik legfontosabb munkatársa volt.
Így, amikor 1978 júliusában meghalt Kulakov, nem keltett meglepetést, hogy klánja ifjabb tagja, Gorbacsov lépett a helyére – a Szovjetunió agrárügyeinek legfőbb felelőse lett. Kulakov már korábban is próbálta aktivizálni a saját kádereit, így Gorbacsov már 1974-től kezdett általánosabb kérdésekkel foglalkozni. És már ekkor elhangzott a gorbacsovi első évek, 1985–86 jelszava, a gyorsítás, az uszkorenyije.
Gorbacsov később tényleg gázt adott – az eredményt pedig láttuk.
Kulakov halála után Gorbacsovot leginkább a befolyásos ideológiai KB-titkár, Szuszlov, valamint a KGB-főnök, Jurij Andropov, a későbbi szovjet pártfőtitkár segítette. Gorbacsov saját bevallása szerint húszéves barátságot ápolt Andropovval. Amikor Gorbacsov KB-titkár lett, éppen akkor került be a legfőbb moszkvai vezető testületbe, a politikai bizottságba Brezsnyev akkori közeli munkatársa, a konzervatív Konsztantyin Csernyenko.
1982-ben valóságos halálozási hullám kezdődött a legfelsőbb szovjet vezetésben, ami Gorbacsov karrierjét előmozdította. Sorban egymás után hat Politbüró-tag és egy póttag hunyt el természetes halállal három év alatt (köztük három pártfőtitkár, Brezsnyev, Andropov és Csernyenko).
A változások az Andropov-csapatot erősítették, bár az elhunytak között volt maga az ex-KGB-főtitkár is. Andropov csapatába tartozott Gorbacsov is, aki Andropovot támogatta Brezsnyev utódlásakor 1982-ben. Ekkoriban a szovjet vezetés két táborra oszlott: az egyiket Andropov vezette, a másikat Csernyenko.
A nyolcvanas évek elejéről elmondható, hogy a KGB vezetését akkor már régóta aggasztotta a Szovjetunió gazdasági helyzete. Az állambiztonság az egész országot behálózta, így a lehető legpontosabb információkkal rendelkezett a gazdaságról is. A nyolcvanas évek elejére már mennyiségi mutatók szerint is bajba került a szovjet gazdaság. Ezért, amikor pártfőtitkár lett, az ex-KGB-s Andropov azonnal cselekvésre szánta el magát. Az emberi és az anyagi erőforrásokat az általa legfontosabbnak tartott területekre igyekezett koncentrálni: a hadiiparra és az űrprogramra. 1983-ban hirdette meg Ronald Reagan a csillagháborús programot, ez is ösztönözte Andropovot a dinamizálásra, a gyorsításra, az uszkorenyije politikájára.
Madarász Mihály egy tanulmányában másfelől közelít a kérdéshez: a szovjet gazdasági folyamatokat a kőolaj árának változásával magyarázza. Ez inkább az 1960-as évek második felétől jellemző: a belső infláció, a valuta felértékelődése miatt az ipar túl drágán termel, a pénz nem marad meg a szovjet gazdaságban. Mindeközben a krónikus hiány miatt Moszkva gabonaimportra szorult, az olajbevételek nagy részét gabonára költötték. Amikor a ’80-as években az olaj megint olcsóbb lett, a Szovjetunió még súlyosabb helyzetbe került, és nem tudta tovább finanszírozni a hazai hiánygazdaságot nyugati importból.
Andropov ezért rakott össze egy csapatot, amely Nyikolaj Rizskovból (későbbi miniszterelnök), Viktor Csebrikovból (KGB-főnök), Jegor Ligacsovból (előbb pártszervezési vezető, majd ideológiai titkár), valamint Gorbacsovból állt. Ez a csapat a brezsnyevista–posztsztálinista gerontokrácia uralmát volt hivatott felváltani. Andropov abban bízott, hogy Gorbacsov politikai képességei és ismeretei a pártgépezet működéséről kiegészülhetnek Rizskov ipari tapasztalataival és a gazdaság irányításáról szerzett tudásával. 1982 decemberében Andropov egy közös tanácskozásra hívta őket, ahol azt mondta Gorbacsovnak: ne csak a mezőgazdasággal, hanem az egész gazdasággal foglalkozzon. Kérte, működjön együtt Rizskovval.
Ők hárman egyvalamiben értettek egyet: decentralizálni kell a gazdaságot, és nagyobb autonómiát kell adni a vállalati menedzsereknek. Ugyanakkor nem jöttek rá arra, hogy milyen veszélyeket rejt magában a nagyobb önállóság megadása a helyi vezetőknek, ha az egész rendszer alapjait nem változtatják meg. Vagyis a szovjet típusú rendszer elvi működésképtelenségébe ütköztek bele – anélkül, hogy ezt felismerték volna.
1984. február 9-én Andropov meghalt, négy nap múlva viszont a konzervatív Csernyenko lett a pártfőtitkár. Andropov kiszemeltje az utódláskor ugyan Gorbacsov volt, de Csernyenko ezt akkor még meg tudta akadályozni. Ám 1985. március 10-én Csernyenko is meghalt, másnap Gorbacsov lett a pártfőtitkár. Gorbacsov és Ligacsov, illetve Jakovlev hármasának hatalomra jutását a titkosszolgálatok támogatták, de Gorbacsov sosem tudta stabilizálni az uralmát. Széthullott alatta a kommunista párt, lecserélte a hadsereg vezetését. Végül az államra épített, de ebbe belebukott. Az ő hivatali idejében a hadsereg, a KGB és a pártállam közötti egyensúly felborult.
Gorbacsov nem egyszerűen fellendíteni, gyorsítani, hanem átalakítani akarta a szovjet rendszert. Nem az uszkorenyije volt számára az alap, hanem már a kezdetektől a peresztrojka és a glasznoszty – utal Archie Brown brit kremlinológus Gorbacsov 1984. decemberi beszédére. Mások szerint Gorbacsov 1985-ben látta a gazdaság átalakításának szükségességét, de akkor még politikai átalakításra nem gondolt. Sőt, Ukrajnában eleinte letartóztatások kezdődtek az ellenzék körében, a börtönbüntetésre ítéltek közül Vaszilij Sztasz költő később egy lágerben halt meg.
Kornai János, a nemrég elhunyt magyar reformközgazdász is leírta: Gorbacsov egy szokásos tökéletesítési kampánnyal kezdte gazdasági működését:
1986-ban létrehoztak egy széles hatalmi jogkörrel rendelkező állami szervezetet a termékek minőségének felügyeletére. A szervezet tevékenysége sűrű beavatkozásokhoz, elrettentő példák statuálásához és végső soron a termelési folyamatok lassításához vezetett, de semmit sem oldott meg a minőség problémáiból.
Kornai rámutat: a klasszikus szovjet rendszer problémái, a hiány és a gyenge minőség okai sokkal mélyebben gyökereznek, mint hogy egyetlen állami határozat vagy új szervezet megoldhatta volna azokat.
A peresztrojkát „szélesebb értelemben” csak 1986-tól használta Gorbacsov, először liberalizálni akarta, és csak később demokratizálni a Szovjetuniót. Gorbacsov peresztrojkája, az általa javasolt decentralizáció és piacosítás csak a zavarokat fokozza, mivel nem párosult a tulajdonviszonyok átalakításával. Márpedig éppen Kornaitól tudjuk, hogy ezek egymást vonzó jelenségek, így a tervgazdaság állami tulajdont, a piacgazdaság magántulajdont igényel, az állami tulajdonnal vegyített piac zavarokat okoz. Így történt ez a Szovjetunióban is: a transzformációs áldozatok nem hozták meg a várt eredményeket 1987-től sem: káosz alakult ki, szinte irányíthatatlanná vált a szovjet gazdaság.
Azt azonban Gorbacsov javára kell írnunk, hogy sokáig nem privatizált ugyan, de a magánkezdeményezéseket bátorította, és legalizálta a magánvállalkozásokat. Ennek hatására 1990-ben a szovjet szövetkezetek (gyakorlatilag a magánkezdeményezések) száma 200 ezer volt. Ezek ötmillió embert foglalkoztattak, és a bruttó nemzeti termék 5–6 százalékát állították elő. Ekkor már a kommunista nómenklatúra elkezdte az állami tulajdont privatizálni (tehát nem Jelcin idején kezdődött ez), kereskedelmi bankok és tőzsdék alakultak. Ekkor jött létre az új vállalkozói és pénzügyi elit csírája, és a piaci intézmények is 1990-től erősödtek meg.
Amikor Gorbacsov belátta, hogy a gazdasági bajokat nem tudja felszámolni, sőt súlyosbította azokat, átmenetileg, 1990 végén került közel a konzervatívokhoz: decemberben Gennagyij Janajevet jelölte a Szovjetunió alelnökének. Előzőleg a grúz Eduard Sevardnadzét (szovjet külügyminiszter volt ekkor) és a kazah Nazarbajevet is felkérte erre a posztra (ők később saját köztársaságaik elnökei lettek), de ők a felkérést visszautasították. Sevardnadze lemondott a külügyminiszterségről, amikor megtudta, hogy Janajev lesz az alelnök.
1990 és 1991 fordulóján a Baltikumot erőszakos akciókkal igyekeztek a Szovjetunióban tartani. Lettország határán a szovjet OMON egységei rendeztek provokációkat, Vilniusban a szovjet csapatok 1991. január 13-án megpróbáltak elfoglalni egy tévétornyot. Itt 13 ember halt meg, majd január 20-án Rigában védelmi barikádokat emeltek, miközben szovjet csapatok a lett belügyminisztériumot támadták meg. Paradox módon a Janajevék által szervezett Gorbacsov elleni puccs alatt, 1991 augusztusában kiáltották ki függetlenségüket az észtek és a lettek, dacolva az ott tartózkodó szovjet erőkkel.
Még a mérsékelt és radikális reformerek (Ligacsov, Jelcin és Gorbacsov) sem értettek egyet, nemhogy a (neo)konzervatívok, akik puccsal akarták átvágni a gordiuszi csomót.
Ez csak arra volt jó, hogy Gorbacsov végleg meggyengüljön, és kialakuljon egy új hatalmi központ Jelcin körül. Ő viszont az egész állam megszűnésével biztosította be a hatalmát. Ezt értelmezik úgy bizonyos elemzők, hogy Jelcin feláldozta a Szovjetuniót a saját karrierje érdekében. Ez azonban csak részben igaz: Jelcin belátta, hogy a játékszabályok megváltoztatása nélkül nem kerülhet hatalomra – de (Oroszország választott vezetőjeként) nem is stabilizálhatná másképp a hatalmat. A szovjet elit nem volt képes olyan konszenzusra, amely az adott állami struktúrán belül versengő, de békés elitváltást tett volna lehetővé.
