Ki ne hallotta volna már: „lengyel, magyar – két jó barát”. A két nemzet vagy éppen a kisebb-nagyobb lengyel és magyar közösségek között tényleg érezhetjük is ezt a barátságot. Ám a 20-21. századi politikai elitek, amelyek meghatározták történelmünket, már kevésbé tudtak együttműködni. Persze a szavak szintjén általában nagy volt a barátság az államok között is, ám rendszerint éppen a legsúlyosabb krízishelyzetek előtt szakadt meg a kooperáció.
Hiába ismételgetjük tehát unásig a „lengyel, magyar – két jó barátot”. A Rzeczpospolita című lengyel lap szintén egy közmondást idézett fel idén márciusban: „Bajban ismerszik meg az igaz barát.” A 2022-es cikk szerzőjének, Michal Szuldrzynski főszerkesztő-helyettesnek az álláspontja pedig híven tükrözi a lengyelek kiábrándulását a magyarokból. A szerző arról írt, hogy Orbán Viktor „rozsdás késsel” szúrja hátba Lengyelországot Ukrajna február 24-ei orosz megtámadása után.
„Népi-nemzeti” szinten sincs ez másképp: míg korábban a Fideszt támogató pesti Békemeneteken lengyelek ezrei jelentek meg, idén márciusban nem volt túl nagy a lelkesedésük, hogy a CÖF rendezvényére vonatozzanak. Ezt Magyarország tiszteletbeli szczecini konzuljától is megtudhattuk, aki a Békemenet előtti napokban mondott le posztjáról. Artur Balázs lépését az orosz–ukrán háborúban képviselt magyar álláspont váltotta ki.
Lengyelország jobboldali „térfelén” tehát óriási a kiábrándultság a magyarokból. Az egyetlen lengyel felszólaló idén március 15-én Márki-Zay Péter és az ellenzék oldalán tűnt fel: a mérsékelt jobboldali, ellenzéki Donald Tusk. A Fidesz oldalán, illetve a március 15-ei Békemeneten viszont nem láthattuk a PiS (Jog és Igazságosság), vagyis a legnagyobb lengyel jobboldali kormánypárt csúcsvezetőit, pláne nem Jaroslaw Kaczynskit, az egyébként Orbán Viktorhoz sokszor hasonlított illiberális-populista pártelnököt.
Az orosz–ukrán háború miatti konfliktusok ellenére a Brüsszellel szembeni lengyel-magyar véd- és dacszövetség megmaradt – erre utalt a már idézett Rzeczpospolita egy másik cikke, amelyben arról írtak: hiába áll szemben Varsó Ukrajna miatt Oroszországgal, a Putyinnal jó viszonyban lévő magyarokkal az EU-n belül együttműködnek továbbra is a lengyelek. Orbán pedig jól tudja: a „lengyelek sosem szavaznának ellene”.
Vagyis bármennyire rossz is jelenleg a magyar-lengyel viszony, egymást megmenthetik Brüsszellel szemben, ahonnan a forrásokra vár mindkét ország. Ezt a lengyel-magyar véd- és dacszövetséget pár napja egy finn újságíró is megemlítette e sorok írójának. Finnország ugyanis nettó befizetője az Európai Uniónak, így arrafelé döbbenettel nézik, ami Lengyelországban és Magyarországon folyik – az ő pénzükből. Ráadásul a magyarok nemcsak költik a finnek pénzét, hanem időnként még Helsinkit is támadják, ahogyan Orbán Viktor tette például 2019-ben Tusványoson.
A finnek különösen furcsán néznek az Orbán-Kaczynski együttműködésre. Helsinkiben közhelynek számított például pár éve, és néha még ma is nevetnek azon, amit 2016-ban Orbán és Kaczynski pozsonyi találkozóján fejtett ki a magyar kormányfő:
Érdekes, hogy a történetnek – amit a hvg.hu is megírt – két verziója van, mert egy másikat a német Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) alapján a Népszabadság idézett fel 2016-ban. Eszerint Orbán és Kaczynski a lengyelországi Krynicában vett részt egy pódiumbeszélgetésen, ahol a magyar kormányfő utalt arra, hogy „a magyarok körében szokás a közös lótolvajlásra való nyitottságot jelző mondással kifejezni a bizalmat”, mire Jaroslaw Kaczynski kifejtette, hogy „az EU nevű nagy istállóban lophatnánk a magyarokkal együtt lovakat”.
Akármelyik verzió a hiteles, 2016 óta a finn sajtó csak „Európa lótolvajaiként” emlegeti Orbánt és Kaczynskit, például a legnagyobb fővárosi lap, a Helsingin Sanomat is ezt tette címében, 2017-ben, illetve 2016-ban is, amikor a „lótolvajok kontra föderalisták” címmel az EU-n belüli vitákról írt az újság.
A „magyar-lengyel lótolvajok” közös, az EU döntéshozatali centrumát gyengíteni próbáló fellépéséről megszólalt 2016-ban egy elemző is. Cornelius Ochmann, a Lengyel-Német Együttműködési Alapítvány (Foundation for Polish-German Cooperation) ügyvezető igazgatója szerint „azt mondani, hogy együtt lopunk lovakat, nem konstruktív, és csak konfliktust szít az EU-n belül, ami Oroszország hasznára fog válni”. Hat évvel ezelőtt, 2016-ban Jan-Werner Müller, az amerikai Princeton Egyetem politológusa a német FAZ-ben közölt „Lovat lopni a saját istállóban” című írásában egyébként lengyel és magyar „kulturális ellenforradalomról”, és két „nemzeti populista” politikusról írt, akik „teljesen tudatosan meghúztak egy új, kulturális színezetű konfliktusvonalat egy multipoláris Európában, amely a brexit után egyre inkább szétválik dél, észak és kelet felé”.
Az Orbán-kormány ugyanis az EU-n belül a lehető legtöbb gesztust teszi Putyinnak, akár az európai olaj- és gázembargó akadályozásáról vagy felpuhításáról, akár Kirill pátriárka vagyonának befagyasztásáról van szó. A lengyelek viszont az ukrán-párti EU-tagok vezéreivé nőtték ki magukat az elmúlt hónapokban, és így elárulva érzik magukat a magyarok által. Ugyanis a lengyeleknél kétféle irányzat erősíti egymást a mostani, keleti határaik mentén dúló háború kapcsán. Mindkét irányzat a két világháború közti lengyel állami ideológiákkal, Pilsudski elnök elképzeléseivel függ össze.
Az egyik a Tengerköz (Intermarium vagy „Międzymorze”) elképzelés, a lengyel-litván államszövetségre utal, mely Európa egyik legnagyobb területű állama volt a Balti- és a Fekete-tenger közt a közép- és az újkorban. Ma már az Intermarium nem lengyel-litván összefogást jelent, hanem közép-kelet-európai, balti és balkáni nem-orosz és nem-német államok közti együttműködést. Ezt fejezi ki a lengyel és horvát ötletre alapozó Három Tenger Kezdeményezés. E koncepció a lengyeleknél összefonódik az úgynevezett prométheizmussal, amely a két világháború között a Szovjetunió dezintegrációját célozta meg, de most inkább azt jelenti: segíteni kell minden függetlenségi törekvést, amely az oroszokkal szemben fogalmazódik meg a Tengerköz térségében.
Jelzi ennek máig ható örökségét egy 2022. július végi prágai találkozó is, az Oroszországi Szabad Nemzetek második fóruma, ahol orosz nemzeti kisebbségek Putyin-ellenes képviselői nyilatkozatot fogadtak el Oroszország „dekolonizációjáról”, vagyis a kisebb oroszországi népek „gyarmatosítása” ellen foglaltak állást. A tanácskozás – amelyen részt vett egy korábbi ukrán külügyminiszter is – által elfogadott deklaráció Oroszországot terrorista államnak nevezte. A szerveződés első fóruma egyébként idén májusban Varsóban zajlott le, és persze ez sem véletlen, hiszen a „prométheizmus” lengyel „találmány”.
A két világháború közötti prométheizmus alapötlete az volt, hogy Varsó – egyfajta Prométheuszként – a szabadság fáklyáját hordozza Kelet-Európában, a Kaukázusban, sőt, Közép-Ázsiában is, ahol a szovjet imperializmus elnyomta az ott élő nem orosz népeket. A prométheizmus új formájában nyilvánult meg, amikor a lengyel, a cseh és a szlovén kormányfők 2022-ben a háborús Kijevben keresték fel Zelenszkij elnököt. Mindez ütközik a Vlagyimir Putyin érdekeit sokkal jobban „megértő” magyar kormány irányvonalával, hiszen Magyarország a lengyelekkel ellentétben nem a Kelet „fellazításán” dolgozik, vétópolitikája sokkal inkább az EU működését, közös külpolitikai irányvonalnak kialakítását akadályozza.
A magyar vétópolitikát időnként a hasonló lengyel lépések erősítették a legutóbbi időkig. Tavalyelőtt például az európai újjáépítési alapot fenyegették közös vétóval. Sőt, a lengyelek már 2003–2004-ben is akadályozták az európai alkotmányozási folyamatot, amikor nálunk még komoly vita sem folyt ezekről a kérdésekről. Ekkoriban ugyanis még Szájer József (Fidesz) és Vastagh Pál (MSZP) képviselők, illetve Balázs Péter államtitkár is együtt tudtak működni a magyar nemzeti célok védelmében, például az etnikai kisebbségek jogainak érvényesítésekor.
A lengyelek viszont vétóval fenyegettek 17–18 évvel ezelőtt, mert ők nemcsak Moszkvától, hanem tradicionálisan Berlintől is félnek. 2004-ben pedig konkrétan az EU döntéshozatali centrumának német-francia kisajátítása miatt aggódtak.
Varsó hirtelen barátságosabb is lett az EU-val, amikor idén, feltehetően az ukrán helyzettel összefüggésben – és persze Magyarországgal ellentétben – velük megegyezett Brüsszel a helyreállítási alap forrásairól. Így elvben Varsó hozzájuthatna a várva várt eurómilliárdokhoz. Ám Brüsszel a lengyelek elleni eddigi jogállamisági eljárás tapasztalatait nem felejtette el: ezért nem bízik csupán csak Kaczynskiék ígéreteiben, így visszatartja egyelőre a pénzeket, és figyeli, mit tesz Varsó ténylegesen a jogállamiságért. A lengyelek korábban ugyanis vállalták a vitatott igazságügyi reform felülvizsgálatát, ám az EU szerint továbbra is sérül az igazságszolgáltatás függetlensége. Amíg pedig nem vonják vissza a teljes reformot, nem kapja meg Varsó a helyreállítási alapból neki megítélt pénzeket.
Ezért nyilatkozott valószínűleg augusztus közepén Jaroslaw Kaczynski arról, hogy Varsónak nincs oka arra, hogy végrehajtsa az Európai Unióval szembeni kötelezettségeit, mivel Brüsszel megsértette a lengyel kormánnyal kötött megállapodását. Szerinte ők jóindulatúan viszonyultak az EU-hoz, de nem segített az engedmény: ők betartottak egy megállapodást, a másik oldal nem, így ideje levonni a következtetéseket. (Hogy miket, az persze nem derült ki.)
Mindez persze nem változtat azon, hogy Lengyelország és Magyarország Ukrajna kérdésében teljesen ellentétes álláspontot képvisel. Morawiecki miniszterelnök július utolsó napjaiban is megerősítette magyar kollégájának tusnádfürdői beszédét: „Megerősítem Orbán miniszterelnök szavait, miszerint Lengyelország és Magyarország útjai elváltak” – mondta a varsói kormányfő, Kaczynski szövetségese.
A Moszkva érdekeivel ellentétes két lengyel irányzat, a Tengerköz-koncepció és a prométheista törekvések alapvetően már korábban is szembeállították Varsót és Budapestet. Szinte kísértetiesen hasonló volt a helyzet 2014-ben Lengyelország és Magyarország között, amikor Oroszország megkezdte az akcióit Ukrajna ellen, és a Krímet például Moszkva egyszerűen bekebelezte. A magyar kormány ugyanis épp 2014-ben tette meg a „putyini fordulatot”, azaz kezdett energiapolitikájában a korábbinál is jobban az orosz forrásokra ráállni. A Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal szerint 2014-től egyrészt növekedésnek indult a belföldi gázfogyasztás, másrészt a földgázimport aránya a teljes energiabehozatalban a 2016-os 38,3-ről 2020-ra 46,3 százalékra nőtt.
Lengyelországban döbbenten vették tudomásul már 2014-ben is, hogy a magyarok nem álltak egyértelműen Ukrajna mellé a konfliktusban, s ehelyett Putyinnal kezdtek energiahordozók vásárlásáról egyezkedni, és Paks bővítése is ekkor került napirendre. Jaroslaw Kaczynski, a lengyel kormánypárt vezére 2015-ben nem is volt hajlandó fogadni Orbán Viktort, pedig a magyar miniszterelnök Varsóban járt. A lengyel illiberálisok vezére azért nem akart találkozni az akkor még független Origo értesülése szerint Orbánnal, mert a magyar kormányfő előzőleg Putyinnal találkozott. (Kaczynski idén is kikelt Orbán ellen, ismét az ukrán, illetve az orosz ügyek miatt.)
A PKN Orlen olajvállalat, vagyis a „lengyel Mol” első embere egy lehallgatott beszélgetésen viszont egészen obszcén hasonlattal írta le 2014-ben egy varsói politikusnak, hogy szerinte mit művelt Orbán Putyinnal. Jacek Krawiec nyolc évvel ezelőtt elhangzott szavait itt és most nem ismételhetjük meg, mert talán még a 18-as karika sem lenne elég a cikk olvasása előtt. A topmenedzser szalonképes „gondolatait” viszont felidézhetjük korábbi cikkünk alapján: „Krawiec szörnyülködve említi, hogy Magyarország orosz atomerőművet épít, amihez tízmilliárd eurós orosz hitelt vesz fel.”
Látható, hogy a békeidőben megszokott lengyel-magyar közös borozgatás (amire a bevezetőben idézett közmondás is utal, hiszen annak teljes verziója így szól: „lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát”) globális vagy regionális konfliktusok esetén gyorsan felborul. S bár „Brüsszel borát” nyilván szívesen issza a két „jó barát”, de Lengyelország számára Ukrajna sokkal fontosabb. Hogy mit jelent Ukrajna Lengyelországnak, az egy budapesti, 2020-as konferencián derült ki. S az is, hogy emiatt a sokat hangoztatott lengyel-magyar barátság is háttérbe szorult, amikor Trianon után a magyar diplomácia a kiutat kereste a nemzetközi elszigeteltségből.
Az egyik előadó, Turnár Erik arról beszélt e konferencián, hogy 1920 januárjától a magyar vezetés azt remélte: „a francia vállalatoknak biztosítandó gazdasági koncessziók lehetővé teszik a határok újratárgyalását és a katonai korlátozások megszüntetését. Ebbe a folyamatba illett bele Magyarország részvételi kísérlete a lengyel-szovjet háborúban. A magyar és lengyel fél között kölcsönös szimpátia volt, azonban a külpolitikai lépések mindkét országban az aktuális érdekekhez igazodtak.” A magyar kormány ugyanis 1920 elején a lengyelekhez fordult segítségért, hogy az első világháborút lezáró békerendszernek legalább a minket bénító katonai korlátozásain enyhítsenek. Varsótól azt kértük, hogy az antant és Magyarország között közvetítsen. Ezért is szállítottunk lőszert a lengyel főparancsnok, Józef Pilsudski tábornok csapatainak, amelyek megállították a szovjet-orosz offenzívát 1920-ban. Ez a híres „visztulai csoda” vagy „varsói csata”, melyben a lengyelek megfordították az első világháborút a keleti fronton ténylegesen lezáró lengyel-szovjet háború (1919–21) menetét.
Az 1920-as lengyel sikerben része volt a magyar fegyverszállítmánynak is. A „küldemény” augusztus 12-én, a varsói csata kezdőnapján érkezett Lengyelországba. Turnár felidézi, hogy a lengyel hadsereg szerint a „tartalék lőszer augusztus 14-én elfogyott volna, így a szállítmányra óriási szükség volt.” (Az ütközet egyébként egy „csodához” képest elég sokáig, augusztus 25-éig tartott.)
Ám a győztes lengyel hadvezér, Pilsudski gyorsan meg is feledkezett a magyarokról, inkább Ukrajna minél nagyobb területeinek bekebelezésére tört. Sőt, épp a magyar segítséggel elért győzelem után jött rá arra, hogy nincs is szüksége ránk:
Lengyelország számára már nem volt életbevágóan fontos a magyar-lengyel együttműködés, amit megerősített az 1921. október 20-án megkötött lengyel-csehszlovák egyezmény, melynek hatására Magyarország Csehszlovákia ellen már nem számíthatott a lengyelek támogatására
– véli Turnár. Ráadásul a magyar-lengyel közeledés és katonai együttműködés (amelynek erős csehellenes éle volt) „végeredményben jelentősen hozzájárult a kisantant létrehozásához, így hosszú távon negatívan hatott Magyarország külkapcsolataira” – jegyezte meg az előadó a konferencián.
Mindeközben ugyanis a francia külügyminisztériumban is személyi változások történtek. Így az 1920-ban felerősödött lengyel-szovjet háborús konfliktus idején a magyarokkal átmenetileg megértőbb párizsi irányvonal helyett felerősödött a csehszlovák-román-jugoszláv együttműködést pártoló, vagyis a kisantant létrehozását támogató francia álláspont. És ez az új, a magyarokkal szemben Prágát, Bukarestet és Belgrádot támogató francia álláspont Pilsudskinak minden elemző szerint fontosabb volt, mint a lengyel-magyar barátság, s nem lépett fel Varsó még a trianoni Magyarországra vonatkozó katonai korlátozások enyhítése érdekében sem. (Kevesen tudják egyébként, hogy az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződésben még Lengyelország is kapott két parányi területet a történelmi Magyarországból.)
Pilsudski tehát a francia szövetség (és így a szovjet–orosz határ, a lengyel keleti határ biztosítása érdekében) feladta a magyarbarát politikát. A lengyelek ezután az ukránok és beloruszok által lakott területek integrálását tűzték ki célul. Ekkor már nem volt szó ukrán vagy fehérorosz ütközőállamokról, pedig ez Varsó biztonságát erősítette volna: amikor 1939-ben a náci németek és a bolsevik szovjetek Lengyelországot gyakorlatilag felosztva megkötötték a Molotov–Ribbentrop paktumot, pár hét alatt szétzúzták a lengyel államot, a lengyel hadsereg egyes maradványait pedig Magyarország fogadta be.
