Ukrajna a világ egyik legnagyobb gabonaexportőre, tavaly például 18,5 millió tonna gabonát és 21,8 millió tonna kukoricát exportált a világ minden részére. A kivitel 90 százaléka hagyományosan a fekete-tengeri kikötőkből indult a világpiacra, ám ezekből most a háború miatt képtelenség kijuttatni a terményeket. Bár az elmúlt hónapban voltak biztató hírek arról, hogy a román kikötők felé megindultak a vasúti-közúti szállítások, és Magyarországon vagy Lengyelországon keresztül is nyílhatnak alternatív szállítási útvonalak, ezek volumene messze elmarad a tengeri szállítás jelentette kapacitásokhoz képest.
Az egyetlen, ukrán kézen maradt tengerparti szakasz elé húzott orosz blokád hatása sokrétű, hiszen a szállítóhajók vagy nem tudnak bejutni a kikötőkbe, vagy nem tudnak elindulni onnan a fegyveres támadás kockázata miatt, állítólag már 100 teherhajó várakozik a kikötők környékén. Mind a háború okozta instabilitás, mind a kieső ukrán gabonaexport miatt emelkedtek a világpiaci árak, ami viszont kedvező fejlemény volt Moszkva számára, hiszen az oroszok továbbra is képesek exportálni a terményeiket. Szándékosan vagy sem, de Oroszország megpróbálja a kieső ukrán volument is pótolni azáltal, hogy az elmúlt hónapokban megnövelte a saját szállításait. A 2022. áprilisi adatok azt mutatják, hogy a tavalyi év hasonló időszakához képest megtriplázódott, az elmúlt öt év átlagához képest 23 százalékkal nőtt az orosz export.
Nem olyan egyszerű megtörni a blokádot
A növekvő problémák miatt Ukrajnában és Nyugaton mostanság gyakran felmerül kérdésként, miként lehetne megtörni az orosz blokádot. Vannak, akik olyan haditengerészeti rakéta-fegyverrendszerek átadásától várják sikert, amelyekkel támadóhatóvá válnának az orosz hadihajók. Még mindenki emlékszik a Moszkva zászlóshajó elleni váratlan sikerre. Az akkori ukrán sikerben a meglepetés mellett az orosz haditengerészet gyenge állapota is szerepet játszott. A támadást a saját fejlesztésű Neptun-rakétákkal hajtották végre. Az újonnan fejlesztett rendszerből csak kis mennyiség állhat rendelkezésre, különben nem lenne téma a NATO-tagországok között hasonló képességű rendszerek biztosítása. Hétfőn Dánia a Harpoon típusú rendszerek átadásáról döntött, felmerült izraeli és a norvég-amerikai Naval Strike Missile biztosítása is. Ez utóbbit ráadásul Lengyelország is használja, mely az egyik leglelkesebb támogatója Ukrajnának.
Néhány nyugati szakértő az irak–iráni háború idején alkalmazott taktikát javasolta. Akkor Irán a kis olajmonarchiák kőolajexportját veszélyeztette elsősorban a Kuvaitba tartó tankereket támadva. Az Egyesült Államok erre úgy reagált, hogy a hajókat átzászlózták amerikaivá, és azok így mindjárt haditengerészeti védelemért folyamodhattak, amelyet azonnal meg is kaptak a Perzsa-öbölben járőröző amerikai hadihajók formájában. Bár utólag sikeresnek tartjuk Washington akkori lépését, manapság ezt sem tűnne megoldásnak. Egyfelől a háborús kockázat akkor is magas volt, amerikai hadihajók (véletlenül) iráni találatot is kaptak, és az USS Vincennes hadihajó cirkáló pedig tévedésből lelőtt egy iráni utasszállítót, 274 ártatlan civil halálát okozva. Ilyen szituációk ma is lejátszódhatnának, ám ami ennél is fontosabb a mérlegelésnél: Oroszország ráadásul atomhatalom is. Ergo – és ez mindig felmerül az USA és a NATO lehetséges mozgásterénél – az eszkaláció veszélye a két fél között sokkal súlyosabb következményekkel járhatna.
Ezen az elméleti problémán túl még számos gyakorlati kockázata lenne annak, ha nyugati vagy NATO-védelem alatt próbálnának meg konvojok ki/be járni az ukrán kikötőkbe. Oroszország a Krím-félszigeten jelentősen megerősítette az erőit 2014 óta, többek között a Bastion-P mobil partvédelmi rakétarendszerekkel, amelyek elméleti hatótávja jelentősen lefedi a megközelítési útvonalakat. Az orosz haditengerészet mintegy húsz egységgel rendelkezik a Fekete-tengeren, ebből négy tengeralattjárója Kalibr cirkálórakétákkal van szerelve. Az orosz fellépésnek nem is kell offenzívnak lennie, hiszen ott van a tengerészeti aknák alkalmazásának lehetősége is. Márciusban egy észt teherhajó aknára futott Odessza előtt, és bár a szembenálló felek között azonnal vita kezdődött, hogy ki a felelős, elszabadult aknákat később a román és török vizek közelében is találtak.
Ha a Nyugat mindezeket a fenyegetéseket valamilyen módon kezelni tudná, még ott van egy utolsó probléma: milyen hadihajókkal lehetne biztosítani a konvojokat?
A Dardanellák és a Boszporusz hajózhatóságát szabályozó Montreux-i egyezmény súlyos korlátokat szab a nem fekete-tengeri országok számára, hogy mekkora hajókat és mennyi ideig tarthatnak a beltengeren. A számos korlátozó passzus közül érdemes kettőt kiemelni. Egyrészt egyetlen „külső” ország hadihajója sem lehet 10 ezer tonnánál nagyobb vízkiszorítású, ami kizárja a nagy amerikai (és nyugati) helikopter- és repülőgép-hordozókat. Ez még talán a kisebbik probléma, mert a konvojkísérési feladatokra ezek a hajóosztályok egyébként sem alkalmasak.
Másrészt a nem fekete-tengeri országok hadihajóinak vízkiszorítása együttesen nem haladhatja meg a 45 ezer tonnát és maximum 21 napig tartózkodhatnak csak a Fekete tengeren. A vízkiszorítás korlátozása természetesen a hajók darabszámát is korlátozza, egy modern haditengerészeti fregatt vízkiszorítása 6000-7000 tonna között mozog, ám – mint említettük – a hatékonyságukat a szinte állandó rotáció is csökkentené. A nyugati egységeket persze kiegészíthetik Bulgária, Románia és Törökország hadihajói, mert rájuk ilyen korlátozások nem vonatkoznak, ám – különösen a két kelet-európai ország esetében – a képességek korlátozottak.
Mindezek együtt aláhúzzák azt a tényt, amit eddig is lehetett tudni:
Erre pedig – ahogy az a korábban felmerült (és elhalt) repüléstilalmi övezet kapcsán történt – nincs szándék a NATO-tagországok között, mert az eszkaláció kimenetele kiszámíthatatlan lenne.
