Október 21-én egy amerikai filmforgatáson történt baleset sokkolta a világot: Alec Baldwin két embert talált el egy kellékfegyverrel, egyikük belehalt a sérülésbe. A körülményeket azóta is vizsgálják, Baldwin pedig a Twitteren fejezte ki együttérzését és ajánlotta fel támogatását a lelőtt operatőr, Halyna Hutchins családjának.
Rengetegen találgatják, hogy mi történhetett, és vannak, akik a színészt tartják gyilkosnak, annak ellenére, hogy nem az ő dolga volt gondoskodni a kellékekről. Természetes, hogy mindenki az áldozat családjával érez együtt, és a halálesetre koncentrál, felelőst keresni pedig azért fontos, hogy ilyesmi többé ne történhessen meg. Ugyanakkor bár kényes téma, arról is érdemes beszélni, hogyan érezheti magát Baldwin, és hogyan fogja tudni feldolgozni a történteket.
2019-ben az Egyesült Államokban 173 ezer ember halt meg gondatlanság miatt, tehát nagyjából ugyanennyien szenvednek attól a traumától, hogy nem szándékosan, de valakinek a halálát okozták. Az ilyen esetek nagy része közlekedési baleset, de a véletlen mérgezés és a fegyverek elsülése is gyakori. A gondatlanságból elkövetett emberölés abban különbözik más traumáktól, hogy az érintett legalább részben felelős érte, emiatt a bűntudatot nagyon nehéz leküzdeni.
A Baldwin-esetről eszünkbe juthat A holló című film, ami éppen Halloweenkor játszódik. Az 1993-as forgatáson ugyanis az egyik színész, Michael Masee véletlenül lelőtte a főszereplőt, Brandon Lee-t, mert a pisztolyban vaktöltény helyett igazi volt. Masee-t annyira sokkolta Lee halála, hogy csak két év múlva játszott újra filmben.
Nem tudjuk, hogy pontosan mi zajlik most Alec Baldwinban, arról azonban régóta vannak ismeretei a pszichológusoknak, hogy milyen tüneteket okozhat egy ilyen baleset a gondatlan vétkeseknek.
A poszttraumás stressz zavarról (PTSD) talán mindenki hallott már, hiszen rengeteg olyan embert érint, akik valamilyen súlyos bántalmazást, katasztrófát éltek át, és nem kaptak időben megfelelő kezelést. A „gránátsokk” kifejezést már az I. világháború után használták azokkal a katonákkal kapcsolatban, akik az átélt borzalmak miatt sokáig mással nem magyarázható tüneteket mutattak, de a PTSD a vietnámi háború után vált közismertebbé. Olyan tünetekkel jár, mint az erős szorongás, a rémálmok, a koncentráció romlása, az emlékbetörések vagy bizonyos helyzetek kerülése.
Manapság a leggyakrabban talán a katonák szembesülnek ezzel, miután valamilyen háborús cselekményben vesznek részt, és embert is ölnek, vagy közük van emberek halálához. A 2000-es években az iraki és az afganisztáni háború után tapasztalták a szakemberek, hogy sokkal több katona szenved PTSD-ben, mint korábban.
Amíg a katonák kapnak valamilyen segítséget a traumák feldolgozásához, azoknak, akik a civil életben okozzák valakinek a halálát, nehéz támogatást találniuk. Viszonylag kevés elérhető anyag található a témáról, de néha beleláthatunk abba, hogyan érezheti magát például egy olyan ember, aki véletlenül halálra gázolt valakit. Ilyen esetekben már a történtekre való visszaemlékezés is nehéz lehet: többen számolnak be arról, hogy kiesnek dolgok. Ezzel valószínűleg az agy védekezik ugyanúgy, mint amikor egy erőszakos cselekmény áldozata nem tudja felidézni az elfojtás miatt, hogy pontosan mi történt vele. Érthető módon nehéz újra visszaülni az autóba, visszatérni a munkába, elvégezni a mindennapos feladatokat.
Az erős és leküzdhetetlennek tűnő bűntudat mellett gyakori az a gondolat, hogy a gondatlan elkövető nem érdemli meg a boldogságot, nem jár neki, hogy jól legyen, miközben meghalt valaki. Ezt sajnos sok esetben a környezet is megerősíti − az emberek ritkán empatizálnak a balesetek felelőseivel. Az érintett újra és újra átéli a történteket, és azon tépelődhet, hogyan cselekedhetett volna másképp.
Rengeteg önsegítő könyv szól különféle függőségben szenvedőknek, erőszak vagy bántalmazás áldozatainak, miközben azok, akik elsősorban a halálokozás miatt fellépő bűntudatban szenvednek, nem találnak magunknak olvasnivalót. Szakembert is nehéz, ugyanakkor azok a pszichológusok és pszichiáterek, akik jól ismerik a traumák működését, fognak tudni segíteni. Elsősorban az olyan traumafókuszú megközelítések és módszerek lehetnek hasznosak, mint az EMDR, de a gyógyulás éveket vehet igénybe.
A legjobb, ha az érintett meg tudja előzni a hosszú távú traumatizációt, és minél előbb segítséget kér, ehhez viszont az kell, hogy a társadalom is támogatóbb legyen, és ő is elhiggye, hogy a történtek után is joga van a boldog élethez. Ezen kívül talán a jóvátétel az, ami hosszú távon csökkentheti a bűntudatot. A halottat semmi sem fogja feltámasztani, az sem, ha a felelős szenved – az élők viszont kérhetnek segítséget.
