2016 legnagyobb botrányainak egyike volt a Panama-iratok (Panama Papers) kiszivárogtatása, amelyet egy panamai ügyvédi iroda, az offshore cégek menedzselésével foglalkozó Mossak Fonseca belső iratai alapján robbantott ki egy nemzetközi újságírócsapat. A dokumentumok alapján egy globális pénzmosoda tárult fel: a tényfeltárás két főszereplője két német újságíró volt, Bastian Obermayer és Frederik Obermaier, a Süddeutsche Zeitung (SZ) internetes kiadásának munkatársai, akik könyvet is írtak az ügyről, amelyben nem csak azt mutatták be részletesen, hogy mit találtak, hanem azt is, hogyan jutottak el hozzájuk az adatok és hogyan dolgozták fel azokat.
Mivel az Obermay/ier-fivérekként emlegetett újságírók (akik nem rokonok) a mostani Pegasus-kémbotrány feltárásában is részt vettek, és a téma is hasonló, érdemes megnézni, hogy a Panama-papírok esetében hogyan lett a szivárogtatásból cikksorozat. Már csak azért is, mert a kiszivárogtatási ügyek jelentős része – legyen szó globális vagy lokális oknyomozásról – jellemző módon épül fel, és bár nem valószínű, hogy a CIA vagy más titkosszolgálat szivárogtatott volna, de ha mégis ez volt a helyzet, az újságírók számára nem ez volt a fontos.
John Doe
Bastian Obermayer elmondása szerint a Panama-iratok sztorija meglehetősen átlagos körülmények között indult: a családjával a szüleinél voltak vendégségben, és rajta kívül mindenki éppen beteg volt. Obermayer egyik este a laptopja mellett ült, amikor egy ismeretlen embertől üzenetet kapott azzal a szöveggel: „Érdeklik adatok? Szívesen megosztom”. Az üzenet küldője John Doe álnéven mutatkozott be, amelyet angol nyelvterületen akkor használnak, ha valakinek nem akarják felfedni a kilétét, és így hívják az azonosítatlan halottakat is – nők esetében a Joe-t Jane-re cserélik.
Obermayer igennel válaszolt, annak ellenére, hogy fogalma sem volt arról, milyen adatokról lehet szó. Újságíróként azonban nem kockáztathatott, hogy ismeretlenül visszautasít egy jó témát, amelyik aztán az majd egy másik lapnál köt ki. Az sem volt különösebben fontos, hogy nem tudja, kitől jönnek az infók.
Az adatoknak számos előnyük van: nem fontoskodóak, nem fecsegnek, nincs küldetésük és nem akarnak manipulálni. Egyszerűen csak vannak, és ellenőrizhetők. Minden egyes adat összevethető a valósággal – és az újságíró dolga pontosan az, hogy ezt meg is tegye, mielőtt ír róluk. (…) Persze jobb szeretjük személyesen is ismerni a forrásunkat, hogy fel tudjuk mérni, meg tudjuk érteni a motivációit. Az informátornak azonban sokszor előnyösebb, ha nem fedi fel magát
– írja erről. Az újságíró és John Doe megbeszélték, hogy titkosított csatornákon kommunikálnak, és Obermayer még aznap kapott egy kis ízelítőt abból, milyen dokumentumokról van szó. A könyvből – a forrás védelmének érdekében – egészen pontosan nem derül ki a módszer, ám az újságíró számára jó jel volt, hogy John Doe nem kért cserébe pénzt:
A Süddeutsche Zeitung (…) nem fizet az információkért. Soha. Nem csak azért, mert nincs pénzünk rá, hanem elsősorban elvből. Így csökken az a kísértés is, hogy hamis dokumentumokat akarjanak ránk sózni.
Megoldandó problémák
Az első adag dokumentum az akkor hivatalban lévő argentin elnök, Christina Kirchner és férje offshore-os kapcsolataira utaló okiratokat, szerződéseket és adatbázisokat tartalmazott. Bár Obermayer nem volt otthon a témában, némi keresés után sikerült megtalálnia az előzményeket, amelyek alapján a kiszivárogtatott adatok hitelesnek tűntek. A következő reggel aztán már Oroszországgal és Németországgal kapcsolatos iratok is érkeztek, jóval nagyobb mennyiségben.
Nem sokkal később már Obermayer és Obermaier együtt dolgozott az iratok feldolgozásán és értesítették Hans Leyendecker rovatvezetőt is, miközben igyekeztek minél szűkebben tartani azok körét, akik egyáltalán tudtak a projektről. Főként azért, mert egyáltalán nem volt biztos, hogy valósak az adatok, és azt sem tudták, lesz-e egyáltalán újságcikk az információkból.
Honnan szerzi be a forrásunk az adatokat? Ezt persze minél pontosabban tudni szeretnénk. De végül is nem döntő fontosságú. A döntő az, hogy az adatok valódiak-e, és nagy-e a társadalmi jelentőségük. A jelentőségük kétségkívül nagy. A valódiságukban sem kételkedünk néhány véletlenszerű ellenőrzés után. Mégis: minden oknyomozó újságíró rémálma, hogy hamis adatoknak ül fel.
Az újságírók számára csak részben megnyugtató, hogy ekkora mennyiségű adat meghamisítása elsőre valószerűtlennek látszik: a hónapokon át tartó kiszivárogtatás végére 8,2 millió oldalnyi irat került az újságírókhoz. A projekt hiteltelenítéséhez az is elég lett volna, ha csak egyetlen döntő dokumentum hamis lett volna. Éppen ezért rengeteg energiát fektettek abba, hogy összevessék az információkat céges, bírósági és levéltári adatokkal.
A terv az volt, hogy előbb teljesen feldolgozzák a dokumentumokat, ám az állítások alátámasztása mellett egy másik probléma is adódott.
Miközben az orosz nyomvonalakat próbáljuk követni, az adatok egyre gyűlnek. Gigabájtról gigabájtra. Ekkora mennyiségű adat mozgatása nem egyszerű feladat. Még nehezebb, ha titkosítani is szeretné az ember az információkat.
Az adatok mennyisége sokrétű problémát jelentett. Egyrészt több millió oldalnyi dokumentumban való kereséshez nem elég egy átlagos számítógép, mert nem bírja azokat feldolgozni. Másrészt itt nem csak szöveges, azaz Word-dokumentumokról van szó, hanem PDF-ekről és képfájlokról is, amelyekben korlátozott a szavakra, kifejezésekre való keresés lehetősége. Harmadrészt meg kell oldani azt is, hogy az adatokhoz csak azok férjenek hozzá, akik dolgoznak vele. Negyedrészt: ennyi információn az SZ néhány munkatársa nem tudja egyedül átrágni magát, pláne, hogy országokon átívelő ügyekről van szó.
Ezekre végül mind sikerült megoldást találni. Az újságírók kétszer is lecserélték az adatok feldolgozására használt számítógépüket, az utolsó egy 17 ezer eurós, azaz nagyjából 6 millió forintos, igen nagy teljesítményű gép volt. Erre feltették a Nuix Investigator nevű törvényszéki keresőprogramot, amelyet ügyvédi irodák, a titkosszolgálatok, a rendőrség és korrupcióellenes nyomozók szoktak használni, mert nagyon nagy mennyiségű dokumentummal is elbír.
Az ingyenes keresők után Nuix Investigatorrel dolgozni olyan érzés, mintha egy szappantartóból Forma-1-es versenyautóba ülnénk át.
A kereséshez szükség volt egy optikai karakterfelismerő programra, azaz OCR-re is, hogy a beszkennelt és képformátumban elmentett iratokon is megtalálják a szöveges részeket, amelyek ezután kereshetővé váltak. Az SZ segítségül hívta az International Consortium of Investigative Journalists (ICIJ) nevű nemzetközi újságírószervezetet, amely nem csak abban segített, hogy a folyamatosan érkező, kiszivárogtatott dokumentumokban minél egyszerűbben lehessen keresni és olvasni, hanem abban is, hogy ez a lehető legtitkosabb módon történjen. Például úgy, hogy az adatokat tartalmazó számítógépet egy külön irodában tárolták, zárható dobozban és gondoskodtak arról, hogy sose kapcsolódjon fel az internetre. Az irodába az SZ két újságíróján kívül senki nem férhetett hozzá.
Az ICIJ segített abban is, hogy a saját szerverein keresztül, különféle biztonsági intézkedések mellett, nyolcvan ország 400 újságírója férhessen hozzá az adatbázishoz, hogy mindenki a saját országával kapcsolatos információkat fel tudja dolgozni. (A projekt magyarországi partnere a Direkt36 volt.) Mindezekhez elképesztő szervezőmunkára volt szükség.
Golyóálló mellényt, valaki?
A biztonság kérdése egy másik vetületben is felmerül. Bár Németországban sem ismeretlen jelenség az újságírók zaklatása, közel sem olyan veszélyes dolog újságírónak lenni, mint mondjuk Oroszországban, vagy a Mossack Fonseca otthonában, Panamában. A projektben részt vevő orosz újságíróknak például adtak egy Németországban vásárolt telefont, amelyet csak Panama-papír adatbázisának böngészésére használhatnak, hogy csökkentsék a lehallgatás veszélyét, de azt sem lehetett kizárni, hogy a Putyin-közeli offshore cégekben turkáló újságírókat megverik, vagy megölik. A panamai La Prensa nevű újság munkatársainak hasonló veszélyekkel kellett szembenézniük:
Panamában dúl az erőszak. Aki túl sokat kérdez, veszélybe sodorja magát. A kollégák ilyen körülmények között gyűjtik az anyagot egy hatalmas botrányba keveredett panamai vállalkozásról – a Mossfon-adatok új szempontokat tárnak fel. A hatóságok is rajta vannak az ügyön. Az egyik nyomozó azonban már nyomtalanul eltűnt. Feltehetően már nem él. Egy másik rendőrt leszúrtak, miközben egy megbeszélésre tartott. A La Prensa is a legrosszabbra számít. A szerkesztőség már korábban beszerzett több golyóálló mellényt. Attól fogva, hogy elkezdik a nyilvánosságra hozni a kutatások eredményeit, az abban részt vevő újságíróknak viselniük kell. Házon kívül testőr fogja kísérgetni őket.
Az Oroszországnál és Panamánál biztonságosabbnak számító Angliában sem bíztak semmit a véletlenre. A Guardian szerkesztőségében – az SZ-hez hasonlóan – egy külön szobát jelöltek ki a Panama-papírok feldolgozását végző újságíróknak, ahova csak egy speciális kulcskártyával lehetett bejutni.
Hogy a cikkek megjelenését mekkora háttérmunka előzte meg, jól mutatja, hogy az újságírók nagyjából egy, másfél éven keresztül kutattak az anyagban, mire úgy gondolták, hogy minden állítást megfelelő módon alá tudnak támasztani ahhoz, hogy abból publikálásra alkalmas anyag lehessen. Ilyen előzmények után elég nehezen állnak meg azok az állítások, amelyek a különféle háttérhatalmakat, a CIA-t vagy más titkosszolgálatokat sejtetnek a kiszivárogtatás mögött. Persze a meggyőződéses konteósok azt is mondhatják, hogy a fentebb leírt háttérmunka valójában sosem zajlott le, de valószínűleg őket semmivel nem lehetne meggyőzni ennek az ellenkezőjéről, még úgysem, hogy még 2016 májusában mindenki számára nyilvános lett maga az adatbázis is.
Persze az is érthető, ha valaki még ezek után is kíváncsi arra, hogy ki az a John Doe és miért döntött úgy, hogy átadja ezeket az információkat az újságíróknak. A kilétére azóta sem derült fény, de Obermayer/ier-ék könyvében megjelent tőle egy nyilatkozat, amelyben azt írta: azért döntött a Mossack Fonseca iratainak kiszivárogtatása mellett, mert úgy érezte, hogy a politikusok, hírességek és bűnözők pénzmosási tevékenységéért valakinek számolnia kell. Mint írta: „Nem valamely kormánynak vagy titkosszolgálatnak dolgozom, sohasem tettem, sem közvetlen alkalmazottként, sem megbízásra. (…) Nem egy bizonyos politikai cél érdekében tettem ezt, hanem azért, mert elég volt csupán belepillantanom a dokumentumokba, hogy felfogjam, mennyire felháborító a tartalmuk.”
Az újságírók végül – sok-sok töprengés után – maguk is arra jutottak, hogy ha a lehető legalaposabban leellenőrzik az információkat, akkor a kiszivárogtató személye tulajdonképpen nem számít:
Nem a forrás, hanem az anyag a döntő.
