A szerda esti hajókatasztrófa túlélőinek várhatóan nehéz gyászfolyamattal és elhúzódó stresszbetegséggel kell szembenézniük. Még akkor is, ha a következő napokban szakszerű segítséget kapnak a lelki krízis kezeléséhez. Egyszerre küzdenek ugyanis az őket ért traumával – azzal, hogy majdnem meghaltak – és adott esetben egy ismerősük, barátjuk, hozzátartozójuk vagy utastársuk erőszakos halála miatt érzett gyásszal.
A Hableány nevű turistahajó 33 dél-koreai turistával és a kétfős magyar személyzettel együtt süllyedt el. Eddig hét halottról tudunk, hét embert szállítottak kórházba kisebb sérülésekkel, 21-en pedig eltűntek. A hajón több család, illetve baráti társaság is utazott együtt, emiatt a túlélőket extrém módon megviselheti a katasztrófa. Munkatársak egy csoportjából például, amelybe három férfi és a feleségeik tartoztak, csak az egyik férfit találták meg a mentők; egy testvérpárnak is csak az egyik tagja menekült meg.
Ilyen súlyos hajóbaleset legutóbb 65 évvel ezelőtt történt Magyarországon, a Balatonon: azt a katasztrófát is emberi mulasztás okozta, és annak is voltak halálos áldozatai. A veronai autóbusz-balesetre pedig talán még mind élénken emlékszünk, hiszen 2017 januárjában történt, és 16 magyar esett áldozatául. Akkor szerveződött egy pszichológuscsoport, amelynek tagjai a helyszínre utazva nyújtottak krízisintervenciót a túlélőknek. Emellett a társadalmi szintű összefogás is sokat segített a történtek feldolgozásában.
Természetes reakció a szorongás, a bűntudat és a gyász
A természeti katasztrófák, balesetek súlyos krízist jelentenek emberek csoportjai, vagy adott esetben országok lakói életében. Az élet tele van „normális” krízisekkel, amiket előre lehet látni, az élethez tartoznak, ezért hatásuk nem hosszú távú és erős. Ugyanakkor még így is megviselhetik az embert (például egy gyerek születése vagy egy munkahelyváltás). Egy ilyen baleset viszont nagyobb krízist jelent, mivel hirtelen történik, nem várt esemény, és a legtöbben nem készültek fel rá.
A hajóbaleset túlélői biztos, hogy hetekig vagy hónapokig a stressz különböző tüneteit mutatják majd, akkor is, ha a halottak között nincsenek hozzátartozóik, ismerőseik. Akár PTSD (poszttraumásstressz-szindróma) is követhet egy ilyen tragédiát. A PTSD egyszeri vagy ismétlődő súlyos traumát – természeti katasztrófát, balesetet, erőszakot, bántalmazást – követően alakul ki az érintettek 10-16%-ánál. Szerencsére nem minden túlélő szenved a zavarra jellemző emlékbevillanásoktól, depressziótól, fizikai rosszullétektől, szorongástól, koncentrációs zavartól és a fokozott éberségtől, de bizonyos tényezők hajlamosíthatnak rá. Veszélyeztetettek azok az emberek, akiket korábban is értek súlyos traumák, akiknek kevés támogató kapcsolatuk van, nem megfelelőek a megküzdési technikáik, vagy nem tudják a történteket kibeszélni. Ezért is nagyon fontos, hogy az érintettek minél gyorsabban kapcsolatba kerüljenek olyan segítőkkel, akiknek elmondhatják, mit éreznek, és akik kellő empátiával reagálnak erre. Szerencsére a súlyos PTSD kezelésére is léteznek már jól működő módszerek, ilyen az EMDR (szemmozgásokkal történő deszentitizálás és újrafeldolgozás), aminek segítségével minimális szintre csökkenthetőek a tünetek.
Keresik, mit tehettek volna másképp, hogyan menthették volna meg az áldozatokat. Ezt az erős önvádat is kezelni kell, akár egyénileg, akár csoportos foglalkozások keretében, különben a hozzá kapcsolódó negatív gondolatok szorongást és depressziót okozhatnak, nehezítve a gyász folyamatát.
Azoknál a túlélőknél, akik hozzátartozójukat, ismerősüket veszítették el, az első sokkot követően beindulhat a gyászfolyamat. Különösen traumatikus az életben maradó számára, ha a halál váratlanul, erőszakosan történt; ha megsérült a test és vélhetően szenvedett az áldozat, vagy ha tragédia megelőzhető lett volna. Ebben az esetben mindegyik kitétel igaz, ráadásul a bizonytalanság – az, hogy 21 embert hivatalosan még eltűntként tartanak számon – is megterhelő. A gyászoló személyisége, kora, neme, egészségügyi állapota, világnézete, korábbi tapasztalatai is befolyásolják, mennyire erős szenvedést él át. Nehéz dolguk van például azoknak, akik hisznek benne, hogy a világ igazságos, a történések pedig kiszámíthatóak.
A legsúlyosabb trauma kétségtelenül az, amikor valaki a gyerekét veszíti el: ilyenkor úgy érezheti, hogy a jövőjének és az énjének egy részétől is meg kell válnia. A hajón egy hat éves kislány is utazott, aki nincs a túlélők között, de egyelőre nem tudni, kik a hozzátartozói, és életben vannak-e.
A veronai buszbaleset vagy 9/11 után megfigyelhető volt egy nemzeti szintű összefogás, és talán a mostani hatalmas médiafigyelemnek is hasonló hatásai lesznek. Sajnos sokszor nem megfelelő a támogatás, mert az emberek nem tudják, hogyan reagáljanak, vagy kifejezetten bántó és hibáztató módon viszonyulnak az áldozatokhoz. Az olyan kommentek, mint pl. „smackleves lett a Dunából”, vagy „nevetséges, hogy nem tudtak kiúszni” jelentősen rontanak a helyzeten. Segítheti viszont az érintett dél-koreaiakat, hogy a mentéssel foglalkozó magyar szakemberek mindent megtettek, és kormányuk is rögtön intézkedett; 38 hozzátartozó pedig nemsokára Budapestre érkezik.
A baleset okainak minél alaposabb felderítése, a felelősök megtalálása nemcsak azért fontos, hogy ilyesmi többször ne forduljon elő, hanem azért is, hogy a túlélők gyásza könnyebb legyen. Minden érintett választ szeretne kapni arra a kérdésre, hogy pontosan mi és hogyan történt. Ha van magyarázat, talán egy kicsivel hamarabb lesznek képesek feldolgozni a tragédiát.
Kiemelt kép: Sopronyi Gyula / 24.hu
