Sebastian Kurz osztrák kancellár és Orbán Viktor miniszterelnök szövetségesek, ettől volt hangos a magyar jobboldali propaganda hónapokig, miután a fiatal osztrák politikus felforgatta a saját pártját, az ÖVP-t (Osztrák Néppárt), majd az ÖVP és a szociáldemokraták (SPÖ) koalícióját. Aztán előre hozott választást provokált ki, és azt megnyerve a bevándorlásellenes szabadságpártiakkal (FPÖ) állt össze tavaly. Az új osztrák kormánykoalíció társvezére, az FPÖ elnöke és a kabinet alkancellárja, Heinz-Christian Strache kifejezett irigykedéssel nézett Orbán Viktorra.
Ez azonban nem akadályozta meg a bécsi kormánykoalíciót, hogy az osztrák-magyar határ jelentős részén egyik napról a másikra táblákat helyezzen ki az elmúlt hét végén, és lezártnak tekintse az autók elől a határátkelőhelyek többségét. Ezzel az ingázó magyar munkavállalókat hozza nehéz helyzetbe Ausztria – miközben nincs menekültinvázió a határon, így felesleges a migrációval való riogatás a bécsi kormány részéről.
Felesleges ugyan az osztrák hadsereg és rendfenntartó erők mozgósítása a magyar határnál, de politikailag kifizetődő. Ám nemcsak közvetlen haszonszerzésről van szó, hanem hosszú távú külpolitikai érdekekről, amelyekben az összes párt egyezségre tud jutni, bármilyen eltérők is belpolitikai érdekeik. Ezt mutatja, hogy a zöldpárti köztársasági elnök támogatja a hadsereg fejlesztését, és jobb finanszírozását, amiért vasárnap háláját fejezte ki a Bundesheer vezérkari főnöke, Robert Brieger tábornok, akit egyesek elkötelezett hazafinak és profi katonának tartanak, mások viszont a szélsőséges FPÖ-vel való jó kapcsolatait emelik ki.
Az osztrák szövetségi elnök, Alexander Van der Bellen, aki a Zöldpárt politikusából lett államfő, nem véletlenül hangsúlyozta a hét végén az egység, a kibékülés jelentőségét. Szerinte Ausztria sikertörténete 1945-ben kezdődött, amikor a társadalmi összetartozás érzése erősödött meg. Ezt mutatja, hogy a pénteki osztrák nemzeti ünnepen az elnök Kurz kancellárral együtt vett részt a fontosabb programokon, a nemzeti egységet hangsúlyozva, jóllehet politikai nézeteik rendkívül távol vannak egymástól.
Ami a magyar politika megítélését illeti, a korábban itthon a jobboldali médiában annyira ajnározott Kurz kancellár pártja, az ÖVP az Európai Parlamentben a magyar kormányt elítélő Sargentini-jelentést elfogadva az Európai Néppárt mainstream-jével voksolt együtt. Vagyis Kurzék inkább Merkel német kancellár CDU-ja mellé álltak, „megtagadva” az illiberális Fidesszel való ideológiai rokonságot.
Bár azóta az osztrák kancellár tett néhány gesztust a Fidesz felé, azért ez az egymásban csalódott „szerelmeseket” aligha békítette ki. Ráadásul a mostani részleges és egyelőre időnként „virtuális” határzár (a kevésbé frekventált átkelőhelyeken) szintén nem javítja az osztrák-magyar kapcsolatokat.
Ausztria felelőssége például mérhetetlenül nagyobb volt az első világháborúba való belépéskor, hiszen Ferenc Józsefnek és az osztrák befolyás alatt álló birodalmi hadsereg vezetőinek militarizmusa sokkal erősebb volt 1914-ben, mint a hezitáló Tisza István magyar miniszterelnök elszántsága. Tisza eleve ellenezte a háborúba való belépést – erről is olvashattak a hét végén Ablonczy Balázs történésszel készített interjúnkban.
Mégis, Ausztria a közösen elvesztett első világháború után még növelte is a területét Magyarországgal szemben. Éppen azon a határszakaszon növekedett meg nyugati szomszédunk, ahol most számos határátkelő-helyet lezárt, pontosabban letiltott a Magyarországról érkező autósok előtt: Burgenlandban. Azon a területen, amelyre az igényét pontosan 300 évvel ezelőtt, 1718-ban jelentette be. A bécsi kormány 1716-18-ban a saját területéhez kívánta csatolni a részben németek által lakott Pozsony, Moson és Sopron megyéket, cserében a császári sereg által az 1716-18-as osztrák-török háború során felszabadított dél-magyarországi területekért.
Bécs törekvéseit az első világháború után azért tudta érvényesíteni, mert a térségbeli nacionalizmusok közül az osztrák volt a legkevésbé mohó, és Ausztria ügyes diplomáciája révén részben Burgenlanddal, részben a karintiai népszavazással kompenzálta az Olaszországhoz kerülő Dél-Tirol elvesztését. 1918-1919-ben az osztrák politika képes volt a nemzeti egység megjelenítésére, jóllehet Bécs is óriási veszteségeket szenvedett el a délszláv, a cseh, a lengyel és a bukovinai (ruszin-román) területek elvesztésével.
Ausztriában már 1918-ban szociáldemokraták bevonásával alakult kormány, amihez nálunk forradalom volt szükséges, és a marakodó magyar elitek képtelenek voltak az első világháború utáni problémákat megoldani. Választást is csak Ausztriában tartottak 1919-ben, így ott legitimációt nyert a társadalmi kompromisszumon alapuló politika, míg Magyarországon elmulasztották ezt az őszirózsás forradalom után, 1918 októbere és 1919 márciusa között. Végül egy bolsevik típusú hatalomátvétel roncsolta tovább a magyar elitek viszonyát, amit nem belső erők, hanem egy román támadás és megszállás buktatott meg 1919 nyarán. Az ezután hatalomra kerülő „fehér” elit szintén megosztott volt nálunk. Így az egységes Ausztria a Párizs környéki békékben ügyes diplomáciával még bővítette is bizonyos határszakaszokon a területét, a már említett, óriási veszteségei ellenére is. Ugyan vita folyik a történészek között arról, hogy az osztrák-magyar birodalom szétesését az osztrákok miként élték meg, s a vita ilyenkor arról szól, hogy a magyarok vagy az osztrákok vesztettek-e többet az első világháború után, a lényeg azonban nem ez, hanem, hogy
Noha Ausztria a két világháború között letért a konszenzus útjáról (egymást szó szerint gyilkoló elitcsoportok harcává alakult át a belpolitika, és végül 1938-ban bekövetkezett az Anschluss, a hitleri Németország bekebelezte a gyenge Ausztriát), ebből azonban a második világháború végére tanultak az osztrákok. Bár számtalan magas rangú tisztjük, tábornokuk harcolt a német hadseregben, Ausztria mégis képes volt ünnepelni a második világháború lezárását, és ha nem is győztesként, de a második világháború egyik áldozataként próbált feltűnni a nemzetközi közvélemény előtt.
1955-ben megszabadult a szovjet (és a nyugati) megszállástól, aláírták az osztrák államszerződést, amely Ausztria négyhatalmi garanciával megerősített semlegességét is biztosította. Az osztrák semlegesség elérése megint éles ellenpélda Magyarország 1956-os próbálkozásával, amikor Nagy Imre hiába nyilvánította ki az ország semlegességét, a szovjet tankok ezt a törekvést kegyetlenül eltiporták.
Ehhez az osztrák államszerződéshez kapcsolódik az 1955-ös osztrák semlegességi nyilatkozat, amelyet most pénteken ünnepelt együtt Kurz kancellár és Van der Bellen köztársasági elnök. Ezt az örökké tartó semlegességet, ami valójában ma már nem egyszerű neutralitás, hiszen éppen az EU közös határvédelmében az osztrák hadsereg bevetése sem kizárt a volt védelmi miniszter, Werner Fasslabend szerint a jövőben.
De nemcsak a semlegességet, hanem a nemzeti összetartozást is hangsúlyozta Van der Bellen államfő és Kurz kormányfő az osztrák nemzeti ünnepen. Csak a közös gazdasági és társadalmi fellendülés segítheti Ausztria fejlődését, derült ki az elnök szavaiból. Kurz pedig az előző nemzedékek építőmunkáját dicsérte. A kancellár és az elnök is emlékezett az osztrák köztársaság kikiáltásának századik évfordulójára, ami november 12-én lesz. És mindketten inkább a második világháború utáni összefogásra emlékeztek szívesen, mintsem a két háború közötti széthúzásra, ami az állam átmeneti megszűnéséhez vezetett.
Kurz a (politikai) táborok között húzódó határok meghaladásáról, eltűnéséről szólt az 1945 utáni fejlődés kapcsán, s ezt az Ausztriába vetett hittel kapcsolta össze. Mindez tehát mutatja: a látszólagos (illiberális) hasonlóságok ellenére az osztrák politikát egészen más elitkapcsolatok, a konszenzusos elit jellemzői forrasztják össze, és nincs szó olyan acsarkodásról egy nemzeti ünnepen, mint amilyen Magyarországon a rendszerváltás óta, évtizedek óta megszokott.
