Navracsics Tibor miniszter szerint voltak támogathatatlan részei az úgynevezett átláthatósági törvényjavaslatnak, Cser-Palkovics András székesfehérvári polgármester bocsánatkérést vár Vitályos Eszter kormányszóvivőtől, Görgényi Ernő Gyula polgármestere szerint a 70-es, 80-as évek agitrop nyilatkozatait idézték mások mellett Horváth László drogkereskedelem felszámolásáért felelős kormánybiztos Pogány Induló-koncerttel összefüggésben közzétett meglátásai, a már említett Navracsics szerint nem tiltották be a Pride-ot, Lázár János miniszterkollégája úgy tudja, megtették, és igencsak helyesli is ezt.
Az esetek olyan frontális retorikai baleseteknek tetszenek, melyek az utóbbi évtizedben nem kísérték a Fidesz működését. Mindennek adja magát a felvetés, hogy minek köszönhetjük a forgatagot.
Fejlődése e pontján a ragyogó, briliáns érvkészletekkel vívott demokratikus viták korába lépett a Fidesz? Vagy tönkrementek, szétestek, mindent elfelejtettek? Az eltűnt idő nyomában úgy meggyűlölték egymást, hogy már türtőztetni sem képesek magukat?
Attól tartok, az eredeti kérdésre kínálható válasz kevéssé érzelemgazdag, inkább a politikai racionalitásban és a legalapvetőbb politikai ösztönben gyökerezik. Így jutunk el a centrális erőtérig és a túlélésig.
Kezdjük az utóbbival.
