Európa „válsága” – ami jóformán a civilizáció megjelenése óta jellemzi kontinensünket – valójában Európa erőssége. Kína lehetett fejlettebb évszázadokon át, de a túlzott központosítás és az elzárkózás akadályozta a megújulásban az ázsiai birodalmat. Kérdés, hogy most, amikor sokan újabb világgazdasági válságtól tartanak, az erősen központosított Kína miként birkózik meg a nehézségekkel. A távol-keleti ország 300 százalékos GDP-arányos eladósodottsága, az USA-val fenyegető kereskedelmi háborúja, lassuló gazdasági növekedése mindenesetre nem túl biztató rövid távon.
Visszatérve kontinensünk történelmi távlataihoz: a középkori fejlődés egyik legfontosabb tényezője a manapság konzervatívnak elkönyvelt keresztény egyház volt. Európában az egyházi műveltség és tudás, az egyházi (értelmiségi) elit volt az első, amely a világ bármely más pontjától eltérően, a világi hatalomtól részben függetlenül, de legalábbis azzal párhuzamosan fejlődött, s egyfajta univerzalitást képviselt. Nyugat-Európában ezért egyház és állam elitjeinek versengése már a középkorban sem vezetett istenkirályságokhoz, kegyetlen despotizmusokhoz, mint amilyen a középkori oszmán birodalom vagy az egészen az újkorig regnáló orosz cárizmus volt. Európában a vallás és az egyház jelentette sokáig a szellemi megújulás bázisát. S amikor az egyház struktúrái a megújulást már képtelenek voltak kezelni, megjelent a reformáció.
Az európai univerzalitást ma egyértelműen az Európai Unióhoz kapcsolhatjuk, amelynek megalapítása néhány német katolikus kultúrkörben szocializálódott politikus műve: az olasz De Gasperi Tirolban született, a francia Schumann Elzász-Lotharingiából származott, a német Adenauer pedig a katolicizmus egyik fellegvárában, Kölnben volt (egyébként franciabarát) polgármester. Az ő egyetemes, európai és katolikus gondolkodásuk a pusztító nacionalizmusokkal szemben egyfajta univerzális ellenpólust jelentett a második világháború után egységesülő Nyugat-Európában.
Európában érvényesülnek a szabadságjogok, amelyek a középkori Nyugat-Európában érlelődtek évszázadokon át; immár nem lehet egységes keresztény, liberális vagy éppen szociáldemokrata gondolkodásról beszélni kontinensünkön. A modern Európa éppen a közöttük való ingadozásról ismert. A szélsőségek sem egységesek, bár látszik, ezeknek az irányzatoknak a képviselői is próbálnak összefogni, és erre éppen az Európai Parlament ad nekik lehetőséget.
A válság azonban továbbra is jelen van Európában. S a válság szimbóluma az Európai Unió krízise. Ennek számos formáját látjuk, most vegyük számba azokat a tényezőket, amelyek a válságjelenségek ellenére a megoldást előlegezik meg.
A brit történész, Toynbee leegyszerűsített elmélete szerint a civilizációkat irányító, kisebbségben lévő eliteknek kétféle többséggel, és kétféle „proletariátussal” kell megbirkózniuk. A belső proletariátust általában egy a hatalmon lévő elit által kiszorított ellenelit szervezheti meg, a külsőt pedig olyan államok, elitek szervezik, amelyek az adott civilizációt kívülről fenyegetik. De a külső proletariátus is lehet szervezetlen – ezt éppen a 2015-ben hirtelen felerősödött migráció mutatja kontinensünkön.
A sok évtizede felállított történelemfilozófiai modell az Európai Unió jelenlegi helyzetét kiválóan leírja.
Ezt az ellenelitet két hatalmon lévő elit segíti ideológiai támasszal az EU-n belül. Az egyik a brit konzervatív-jobboldali elit egy része, amelyik a brexit mellett kardoskodik, Boris Johnsonnal az élen, a másik pedig Orbán Viktor, aki szereti magát az illiberalizmus fő képviselőjének beállítani. Hozzájuk csatlakozik mostanában az olasz belügyminiszter, Matteo Salvini is, aki a Liga élén állva a bevándorlóellenes jobboldali mozgalmak erős emberévé kezdi kinőni magát.
A „külső proletariátus” segítsége szervezett formában – külső elitek segítségével – például az európai szélsőséges pártok orosz és iráni finanszírozását jelenti, amire az elmúlt évtizedben számos példát lehetett látni Franciaországtól Olaszországig. A külső proletariátusok segítik a belsőket áttételesen is, kevésbé direkt módon. A tömeges bevándorlással való riogatás ezt a célt szolgálja, hiszen a változástól való félelem alapvető emberi tulajdonság, s a civilizációk éppen azon alapszanak, hogy ezt a félelmet elviselhető szintre tudják csökkenteni. Az EU régi elitjének tehát alkalmazkodnia kell ehhez, és a belső proletariátus lecsillapítására kell törekednie – a külső proletariátus bevándorlását pedig valamilyen keretek közé szorítania, ha nem akar elbukni.
Kérdés, hogy ezt milyen áron és egyáltalán képes-e végrehajtani a régi elit, vagy elitcsere lesz Európában. Az elitcsere persze nemcsak a régi és az új elit között mehet végbe, okos politikusok felismerik a távozás megfelelő időpontját – ezt jelzi Angela Merkel német kancellárnak a pártelnöki posztról való visszavonulása a héten. A régi eliten belüli megújulás Németországban aligha áll le: a hesseni választásokon kiderült ugyanis, hogy nemcsak a szélsőséges, bevándorlás-ellenes AfD, hanem a Zöldek is nagyon megerősödtek.
Éppen ezért a német elemzők egy része arra számít, hogy – bármennyire is hangsúlyozza Merkel, hogy a pártelnökségről való leköszönése ellenére kitölti a kancellári ciklusát – nem csak a CDU élén lesz változás a következő választások előtt. Ahhoz ugyanis, hogy a legnagyobb német konzervatív kormánypárt eséllyel induljon a következő országos voksoláson, alighanem egy már kancellári tapasztalatokkal is rendelkező jelölttel kellene nekivágnia a 2021-es kampánynak.
A belső proletariátus mozgósítása egy másik síkon is megtörténik: Olaszországban, Görögországban, Spanyolországban az ország eladósodottságával küzdenek, a lakosság nagy tömegeinek munkanélkülisége és létbizonytalansága, szegénysége a populizmus ilyen vagy olyan fajtáinak erősödését hozza magával, ami Spanyolországban még az etnikai ellentéteket is fokozza (mutatja ezt a katalánok függetlenségi törekvése). Olaszországban pedig az elmúlt hetekben sikerült egy olyan költségvetési tervezetet kidolgozni, ami egyesek szerint nem egyszerűen a pénzügyi stabilitás megingását eredményezheti, hanem szélsőséges esetben az ország eurózónából való kiválásához is vezethet.
Itt már a másik olasz populista kormánypárt, az 5 Csillag Mozgalom által is támogatott programról van szó, ez a párt a választási kampány kezdetén még lebegtette az eurózónából való kilépést is, aztán gyorsan visszalépett ettől az ötlettől. Olaszország tehát gazdasági és belügyi síkon egyaránt bomlasztja az EU elitjét. A belügyi kérdésekben azonban ez nem meglepő: mostanáig az EU nem volt szolidáris Olaszországgal, különösen a visegrádi négyek, köztük Magyarország tagadta meg az Itáliába érkezett bevándorlók egymás közötti elosztását.
A brüsszeli elit pénzügyi és költségvetési kérdésekben is súlyos kihívás előtt áll. Itt is van persze már válasz: az eurózóna együttműködésének szorosabbá tétele, a költségvetési és adópolitikák összehangolása, azaz nemcsak a monetáris, jegybanki együttműködés, hanem a büdzsék összeállítóinak kooperációja is szükséges lenne a jövőbeni stabil európai gazdasághoz. Így nem fordulhatna elő görög túlköltekezés és az olaszok sem léphetnék át kényükre-kedvükre az EU által korábban megszabott 3 százalékos GDP-arányos költségvetési hiányt.
Vagyis a megoldás egy „mag-Európa” létrejötte, ami máson nem alapulhatna, mint a Párizs–Berlin-tengelyen, illetve az eurózóna egyre szorosabb pénzügyi és gazdasági együttműködésén. Franciaország és Németország a legelkötelezettebb híve ugyanis az európai projektnek, a két kontinentális hatalom elitje tanulta meg talán a legjobban a két világháború után, hogy az együttműködésnél nincs jobb megoldás. Ráadásul ezt kénytelen megtanulni az „ellenelit” egy része is: a brit brexithívők csak 2018-ban jöhettek rá igazán: akár az Egyesült Királyság felbomlásához, Észak-Írország de facto elvesztéséhez vezethet, ha nagyon ragaszkodnak az EU-ellenes elképzeléseikhez.
A kelet-európai államok közben szintén részben Orbán Viktor kezdeményezésére szerveződnek. A visegrádi négyek együttműködését próbálják felmutatni, nyugatról nézve azonban eddig csak annyit értek el, hogy nyilvánvaló lett a németek, a franciák, a hollandok és más, az EU kasszájába befizető országok számára: a brüsszeli pénzek szorgalmas lehívásán kívül a visegrádiak csak az uniós közös politikák blokkolásában jeleskednek, különösen a bevándorlás ügyében.
Éppen ezért volt jelzésértékű az elmúlt hetekben, hogy a francia elnök – talán kicsit fellazítani is próbálva a visegrádi együttműködést – pozsonyi látogatásakor azt hangsúlyozta, hogy Szlovákia Európa magjához tartozik. Bár Macron hangsúlyozta, hogy nincs megosztottság Európa régi és új tagállamai között, éppen ennek hangsúlyozása kelthet gyanút. S a visegrádi négyek megszerveződése sem véletlen. A kelet-közép-európai EU-tagállamoknak tényleg lehetnek sajátos regionális érdekeik, amelyeket akár együtt sikeresebben is megfogalmazhatnak az EU-tanácskozásokon.
Macron látogatásából kitűnt azonban, hogy Szlovákia fontos bázisa a nyugat-európai régi elitnek, hiszen ez az ország az eurózóna tagja, így a visegrádi négyek közül a leginkább integrálódott az EU-magállamaihoz.
A francia elnök egyébként előszeretettel pozicionálja magát a Salvini-Orbán párossal szemben, ezt korábbi kijelentései is megerősítik. A szlovák miniszterelnök, Pellegrini pedig azt hangsúlyozta: egységes és biztonságos Európára van szükség. Szavaiból arra lehet következtetni, hogy Pozsony a franciák oldalára fog állni, ha az EU megerősítéséről van szó, aminek aligha örülhetett Orbán Viktor. A szlovák köztársasági elnök pedig azt mondta a francia elnök látogatásakor, hogy az EU nem a probléma, hanem a megoldás. Macront pedig ennek a (megújuló) EU vezetőjének tartja.
Az EU belső problémái után érdemes kitérni a külsőkre is. A „külső proletariátus” nemcsak szervezetlenül, a migráció révén érinti Európát. Erős külső elitek is megszervezhetik, és ez komolyabb fenyegetést is jelenthet. Itt gondolhatunk az orosz és a török illiberális államokra, amelyek az EU-tól gyökeresen eltérő hatalmi logikán alapulnak. Az orosz kihívás ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne lehetne egyezségre jutni Moszkvával. Sőt az egyezségre jutás mindenképpen jobb a konfliktus kiélezésénél, ezt Ukrajna 2014 óta bekövetkezett destabilizálódása mutatja.
Moszkva gyakorlatilag a volt Szovjetunió határait – kivéve a balti államokat – egyfajta befolyási zónaként kezeli, akár tetszik ez a nyugatnak, akár nem. Az ukrán destabilizáció (bár Moszkva tagadja ebben játszott szerepét), az egy évtizede lezajlott grúz háború, fegyveres erők tartása számos volt szovjet tagköztársaság területén mind ezt szolgálja. Egy jól megszervezett külső proletariátussal tehát az EU-nak számolnia kell.
De Oroszország energiahordozóit is hatalmi politikája szolgálatába állítja. Gázvezeték-építési tervei Nyugat-Európában, Dél-Európában és Délkelet-Európában növelhetik gazdasági befolyását. Többek között erről írt Marc Pierini, a brüsszeli Carnegie Europe-nál dolgozó vendégprofesszor nemrégiben, az EU-t érintő külső és belső kihívásokat elemezve. Ezeket a tényezőket a brexiten, a belső populizmuson és az európai értékközösség felbomlásán kívül – itt elsősorban Orbán Viktorra, a sajtószabadság és az akadémiai szabadság magyarországi problémáira és Salvinire utalva – az orosz és török külső kihívásokban látta. Szíria kérdésköre ezek között az egyik legsúlyosabb. Törökország mind a migrációs válságban, mind a szíriai válságban kulcsszerepet tölt be, miközben az ország vezetésével egyre nehezebben értenek szót a nyugati vezetők.
Pierini szerint mind az EU-n belül, mind azon kívül egy új, autoriter hatalomgyakorlási modell térnyerése állítja kihívás elé Brüsszelt – különösen a visegrádi államokban, Magyarországon, Lengyelországban. De kihívás szerinte az amerikai elnök Donald Trump konfrontatív politikája is, amire szintén választ kell találnia Brüsszelnek. Pierini szerint a brexit világpolitikai tényezőként jelentősen csökkentené az EU súlyát. A brit kiválással Európa a globális erőviszonyokat tekintve komolyan gyengülne.
Összefoglalásképpen elmondhatjuk: a válságra máris ott vannak csírájukban a megoldási javaslatok. A gazdasági problémákra a magállamok összefogása, a szorosabb együttműködést kialakító eurózóna, ahol a pénzügyi és költségvetési szabályokat mindenki betartja. Az USA kihívására, a NATO esetleges gyengítésére rendelkezésre áll egy lehetőség a közös európai haderő erősítésére. Erre tavaly óta egyre nagyobb hangsúlyt fektet Brüsszel, bár a hírekben ritkán szerepel a „katonai Schengen” megvalósítása. A migráció megfékezésére a közös európai határvédelem, a Frontex erősítése adhat választ. A szélsőséges törekvések megfékezésére viszont egyelőre nem látszik hatékony válasz.
Kiemelt kép: Thinkstock
