Miután Donald Trump elnök bejelentette, hogy kilépteti az USA-t a 2015-ben megkötött iráni nukleáris megállapodásból, a legtöbb kommentár, érthetően, a kérdés biztonságpolitikai aspektusaival foglalkozott. Irán egy nappal később szíriai területről rakétákat lőtti ki Izraelre, és a válasz sem maradt el, ahogy az lenni szokott, a zsidó állam azonnal megtorolta az akciót, és az 1973-as háború óta a legsúlyosabb légicsapást mérte a szomszéd ország szíriai és iráni célpontjaira.
Ha megpróbálunk a lőporfüst és a harcias kijelentések mögé nézni, akkor a legszembetűnöbb fejlemény az USA és az Európai Unió egyet nem értése. Külpolitikai kérdésben ilyen látványos és merev szembenállásra talán csak 2003-ban volt példa, amikor Franciaország és Németország keményen szembement az USA iraki háborús terveivel, ám akkor Európa megosztott maradt. A közép-európai kisállamok például kiálltak Washington mellett, Nagy-Britannia pedig magában az invázióban is részt vett.
Most szó sincs ilyen megosztottságról, az EU tagországai egységesen állnak ki a megállapodás érvényben tartása mellett, még az unióból kilépőben levő London is így tett, ami komoly csalódás lehet az amerikai fővárosban. Federica Mogherini, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője egy konferencián – igaz, név nélkül – de keresetlen szavakkal osztotta ki Trumpot.
Fotó: John Thys / AFP
Az amerikai elnök mentségére legyen mondva, ezúttal legalább kiszámíthatóan cselekedett. A kezdetektől fogva ellenezte a megállapodást és három hónappal ezelőtt világosan jelezte, hogy ha nem lesz korrekció, szigorítás, akkor felmondja az alkut. Az EU és Irán elvileg előjöhetett volna valamilyen ötlettel, de az érdemi tárgyalásokat az utolsó pillanatra hagyták és adósok maradtak az új változattal.
Gazdasági érdekek nyomában
A Trump elnök döntése után megjelent nyilatkozatokban egyelőre sok a feltételes mód. Ennek legfőbb oka, hogy az EU és Irán magára nézve továbbra is kötelezőnek tartja a megállapodást, így az sem véletlen, hogy a brit, német, francia, olasz és iráni külügyminiszter közösen igyekszik kidolgozni az együttműködés további lépéseit.
A tét nemcsak politikai, hanem gazdasági értelemben is óriási.
Mégiscsak egy 80 milliós piacról van szó, széles középosztállyal, kiaknázatlan lehetőségekkel, éhesen a technológiák és szolgáltatások importjára. Az iráni állami légitársaság mintegy száz Airbus repülőgépre adott le rendelést (és száz Boeingre), hogy megújítsa elavult gépparkját, a francia Total energetikai vállalat ötmilliárd dolláros megállapodást kötött korábban a világ egyik legnagyobb földgázmezőjének kiaknázására. A szintén francia Peugeot majd félmilliárd dollárért készül autógyárat nyitni az országban. A hasonló megállapodásoknak se szeri, se száma nem volt az elmúlt években.
Fotó: Iráni Elnöki Hivatal / AFP
2017-es adatok szerint az EU a harmadik legnagyobb kereskedelmi partnere volt Iránnak Kína és az Egyesült Arab Emírségek után majd’ 20 milliárd dollárnyi forgalommal. Persze ez így is messze eltörpül az unió amerikai befektetéseihez képest, ott a 28 tagállam együtt mintegy 4 millió munkahelyet biztosít, és csak kutatás-fejlesztésre 42 milliárd dollárt költött el.
A Közel-Kelet jövője
Geopolitikai elemzők előszeretettel tekintenek úgy egyes térségekre, mint egy sakktáblára. Ha a Közel-Kelet regionális és nagyhatalmi érdekeit két lépés távolságból tekintjük át, akkor egyértelmű, hogy az egyik oldalon Iránt találjuk, kis mértékű orosz támogatással, a másikon pedig azokat az országokat, amelyek tartanak tőle. Elsősorban Izraelt és Szaúd-Arábiát szokás emlegetni. A furcsa ebben a felállásban, hogy bár adná magát „az ellenségem ellensége a barátom” elv, Izrael és Szaúd-Arábia csak nagyon óvatosan és közvetetten koordinál.
Az USA 2003-as iraki inváziója alapvetően rendítette meg a Közel-Kelet hatalmi egyensúlyát, Szaddám Husszein megdöntésével kiesett az egyik erős állam, pont az, amely ellensúlyozni tudta Iránt. Nem is lepődött meg senki, hogy hiába volt százezer amerikai katona Irakban éveken át, Irán befolyása megerősödött. Az arab tavasz eseményei részben ismét Teheránt erősítették, az ország immár sokkal bátrabban avatkozott be a térségben, ráadásul két riválisa közvetlen szomszédságában, Jemenben és Szíriában. Az amerikai érdekek és partnerek a Közel-Keleten ostrom alá kerültek.
És itt jön az amerikai külpolitika szubjektív része, az, hogy melyik adminisztráció hogyan reagál ezekre fejleményekre. Barack Obama, aki általában sem hitt abban, hogy a háborúk megoldanának bármit (az iraki és az afganisztáni háború befejezésével kampányolt), úgy volt az iráni térnyeréssel, hogy bár az az amerikai érdekekkel szembemegy, de el tudja azt fogadni azon az áron, hogy Iránnak legalább nem lesz atombombája.
Obama hajlandó volt tudomásul venni, hogy az USA nem az egyetlen főszereplő a Közel-Keleten, sőt azt is gondolta, hogy a térség már nem is olyan fontos Washington számára, hogy oda koncentrálja az erőforrásait. Más kérdés, hogy a nézetével mindig is kisebbségben volt az amerikai elnök, nem véletlen, hogy a nukleáris megállapodást nem terjesztette a Kongresszus elé, tudta, hogy nem kapná meg a támogatást.
A Trump-adminisztráció viszont egészen másként tekint Iránra és a térségre. Összhangban az elmúlt évtizedek amerikai gondolkodásával, a Közel-Keletnek kiemelt jelentőséget tulajdonítanak, ahol az amerikai hegemóniára Irán jelenti a legnagyobb veszélyt.
Számára a megállapodás a gyengeség jele volt, a szaúdi, izraeli szövetségesek elárulása. Ráadásul 2015 óta az is világosan kiderült, hogy a nukleáris megállapodás a legcsekélyebb mértékben sem mérsékelte Irán „étvágyát” a regionális hatalmi játszmákban, sőt Szíriában és Jemenben kifejezetten eszkalálta jelenlétét. A szaúdi fővárosra egyre gyakrabban hullanak ballisztikus rakéták Jemenből, és ennek egyetlen bizonyított forrása Irán.
Ez nem háború
A nukleáris megállapodás felmondása persze nem jelent automatikusan háborút. Az EU és Irán továbbra is érdekelt az egyezség fenntartásában, de gyengének senki sem mutatkozhat, úgyhogy kemény, agresszív kijelentésekben még bőven lesz részünk. Mivel a szankciók csak 90-180 nap múlva lépnek érvénybe, van idő kitalálni, hogy miként lehetne módosítani a nukleáris megállapodást úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Nem lesz egyszerű, mert miközben valaki egyértelműen veszíteni fog: a Közel-Kelet nem az a hely, ahol gyengének lehet mutatkozni.
Miről is szól akkor végső soron most a nukleáris egyezmény felrúgása? A bizalomról, illetve annak hiányáról. Arról, hogy ki hogyan látja Irán szerepét és viselkedését a Közel-Keleten az elkövetkező évtizedekben. A nukleáris megállapodás egyes rendelkezései 15 év múlva járnának majd csak le.
A nukleáris megállapodást megkötő Obama-adminisztráció talán elhitte, talán nem, hogy Irán felelős partner lesz egy ilyen alkuban, de az biztos, hogy Barack Obama nem hitt a háborús megoldásban, és bízott annyira az iráni félben, hogy az tartani fogja magát a legfontosabb ígéretéhez, és leszereli a katonai kutatási programot. Amikor ez kiderült, a nemzetközi közösségnek lépnie kellett, és a minimum a ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjai között a gazdasági szankciók voltak.
Az USA elitjének egy része szerint a nukleáris megállapodás ellenére Irán továbbra sem adta fel, hogy egyszer atombombája legyen. Trump hívei szerint Irán alapvetően rossz, veszélyezteti a legfontosabb amerikai szövetségesek (Izrael és az Öböl-menti monarchiák) biztonságát, így a jövőben is csak további konfrontációra lehet számítani.
Az EU tagországai (hasonlóan a korábbi demokrata amerikai vezetéshez) nem így látják, ők bíznak az iráni vezetés kiszámíthatóságában, abban, hogy a nemzetközi szankciók feloldása, az abból származó haszon olyan ösztönzés lesz Irán számára, amellyel elérhető Teherán felelős viselkedése. Az országnak 2013 óta egy mérsékelt, reformer államfője van Haszan Róháni személyében, aki épp a nukleáris megállapodásra támaszkodva, az abban rejlő gazdasági növekedés lehetőségére építette legutóbbi választási sikerét. Gazdasági elemzők szerint ha a megállapodás összeomlik, akkor a közel-keleti országban ismét megszorítások és az infláció fog jönni.
A szakértői konszenzus idáig az volt, hogy az ENSZ, az USA és az EU szankcióinak felfüggesztése több tekintetben is pozitív hatású lesz Iránban. A gazdasági fellendülés meg is történt, a külföldi befektetésekkel modernizálódik a gazdaság, a befektetések munkahelyeket teremtenek, csökken a munkanélküliség, különösen a fiatalok körében. Ez a reformokban érdekelt Róháni elnök megválasztását és hatalmon maradását is elősegítette a nyugattal való konfrontációban érdekelt konzervatívokkal szemben.
Egy stabil, reformokat végrehajtó Irán a nyugatnak egyöntetűen az érdeke, csakhogy eközben Teherán sikeresen terjesztette ki befolyását Szíriában, Irakban, Afganisztánban – épp az USA rovására, ami viszont ellentétes a nyugati érdekekkel.
Kiemelt kép: AFP
