Az Egyesült Államokban gyakorlatilag már régóta csak két nagy párt verseng. Az egyiket republikánusnak, a másikat demokratának hívják. Emblematikus állatuk is van: elefánt, szamár. Sokan azonban gyakran nem tudják, melyik, melyiké.
Ma láttam egy Elefántot, Malacka.
– Mit csinált éppen? – kérdezte Malacka.
– Csak úgy kószált – mondta Róbert Gida. – Azt hiszem, nem látott meg.
– Én is láttam egyszer – mondta Malacka -, legalábbis azt hiszem, ő volt az. De lehet, hogy nem ő volt.
– Én is – jegyezte meg Micimackó, és azon tűnődött, mi lehet az, hogy Elefánt.(A. A. Milne: Micimackó)
Először a szamár jött, de a történet még nem vele kezdődött. Az 1824-es elnökválasztáson négy elnökjelölt csatázott. Mivel egyikük sem kapta meg a többséget az elektoroktól, a Képviselőház döntött az elnökről. A két esélyes Andrew Jackson és John Quincy Adams volt. A negyedik helyen álló Henry Clay Adams mellé állt, így Adams elnök, ő külügyminiszter lehetett.
Jackson korrupt alkut emlegetett, létrehozta a Republikánus Párt demokrata szárnyát, amely később kiszakadt a Republikánus Pártból és létrejött a Demokrata Párt. Jackson nem adta fel. Politikai ellenfelei 1828-ban egyszerűen szamárnak nevezték. (Republikánus riválisa, John Quincy Adams a korrupt, arisztokratikus, szabados jelzőket kapta.)
A szamárcsődör
Neve miatt hamar ráakasztották a „jackass” (szamárcsődör) szót, mondván: ostoba, megátalkodott. Andrew Jackson beleállt, azt mondta: tényleg olyan vagyok, mint a szamár. Állhatatos és kitartó, mint általában az egyszerű emberek. Ez bejött. Jackson kétszer is az Egyesült Államok elnöke lett, de a szamár vele együtt egy időre eltűnt.
Jackson népszerű volt. Ő vezette be a zsákmányrendszert, azt, hogy győztesként a szövetségi hivatalok élére saját híveit állította. Nem szamárság.
A négylábút először a német származású Thomas Nast karikaturista használta a demokraták szimbólumaként 1870. január 14-én. A párt még abban az évben el is fogadta kabalaállatként, amelynek jó tulajdonságait – szerény, kissé csökönyös, okos, bátor, szerethető – hangsúlyozta.
A csorda menekül
Az elefánt már 1860-as években megjelent a republikánusok szimbólumaként, de a pártot azóta kötik egyértelműen az ormányoshoz, amikor szintén Nast 1874-ben Ulysses S. Grant elnökválasztási kampányát egy olyan rajzzal illusztrálta, amelyen egy csorda (a republikánusok) menekül az oroszlánnak álcázott szamár elől. A rajz pikantériája, hogy Grant kemény katona volt, aki akkor már második elnökségére készült.
Lincoln tisztelőjeként a lelőtt elnök temetésén Grant zokogott; később pedig azt mondta, hogy Lincoln “volt a legnagyobb ember”, akit valaha ismert. Az utódjául megválasztott Andrew Johnsonnal nem jött ki, 1867-ben szembefordult vele, rá egy évre republikánus színekben elnök lett, a hadsereg segítségével újraszervezte pártját.
A vastagbőrű arisztokrata
Grant elnök becsületes volt, de elnézte munkatársai korrumpálódását és akkor is kiállt mellettük, amikor piszkos üzelmeik kiderültek. Ellehetetlenítette pártja belső reformereit, nem tudta kezelni a gazdasági recessziót. 1880-ban elbukta a választásokat, elszegényedett, csalók forgatták ki vagyonából.
A republikánusok később szintén megtalálták maguknak, mitől szerethető az elefánt. Erős, értelmes hatalmas és méltóságteljes. A demokraták olvasatában persze csak nehézkes, bumfordi és nagyon vastag a bőre.
Ki lopta el az emberek pénzét?
A pártok olyanok, amilyenek. Érdekesebb talán a rajzoló, Thomas Nast története, akinek az amerikai történelem egykori szürke eminenciása, William Tweed meg is üzente:
Elég az átkozott képekből – érdekel is engem, mit írnak a lapok rólam. A választóim úgysem tudnak olvasni, de a fenébe is, a képeket ők is megértik.
A kifakadás előzménye, hogy fénykorában gyakorlatilag Tweed volt New York állam ura, megjárta a kongresszust, a szenátust, embere volt a kormányzó, kenőpénze olajozta a törvényhozást, amíg a sajtótámadások hatására elkezdték vizsgálni pénzügyeit. Spanyolországba szökött, matrózként szolgált, de Nast karikatúrái alapján felismerték, és 1876-ban visszavitték New Yorkba.
Mit mondott volna erre egy szamár. Pontosan tudhatjuk.
Füles, Öreg Szürke Csacsi a folyóparton állt, és nézte magát a víztükörben.
– Nagyképűség – mondta. – Ez a helyes kifejezés. Nagyképűség, ez az én bajom.
Megfordult, és lassan leballagott vagy húsz lépést, betottyant a vízbe, átsétált a folyón, s a túlsó parton lassan visszaballagott. Akkor megint megnézte magát a vízben.
– Mindjárt gondoltam – jegyezte meg. – Ez a profilom se jobb. De ki törődik vele? Senki. Nagyképűség. Mondom.
(A. A. Milne: Micimackó)
