Nehezen írok le bármit is Idomenivel kapcsolatban. Újságíróként érzi az ember, hogy fontos, ami a görög-macedón határon történik, viszont az idestova több mint fél év, ebben a menekültválságnak nevezett, kontinenseken átívelő aljasság-versenyben, megtanított arra, hogy jobb óvatosan tenni az olvasó elé bármit, ami azokról az emberekről szól, akik mindenüket elveszítve tartanak egy képzelt jobb világ felé. Sorsuk ugyanis jobb esetben apátiát, rosszabb esetben gyűlölködő kommentekben megfogalmazott dühöt szül.
Tízezren élnek hónapok óta összeeszkábált sátrakban, olyanok, akik a Közel-Kelet valamelyik elpusztított országából jöttek. Ezeknek az embereknek ráadásul a fele gyerek, a legtöbbször csonka családban, sokszor pedig teljesen egyedül tengődve. A spontán várossá alakult sátortáborban annyira rossz a helyzet, hogy rohamrendőrök kellenek egy mindennapi ételosztáshoz, nehogy az emberek agyonüssék, vagy agyontapossák egymást egy adag levesért. Ha nem hiszi, megmutatom:
Voltunk már többen is Idomeniben a szerkesztőségből, a fent, kékkel kiemelt alapélmény nem változott azóta sem. Sok minden más persze igen.
A legfontosabb, hogy semmi nem utal arra, hogy felszámolnák, vagy kiürítenék ezt a tábort. A görög hatóságok április utolsó napjaiban jelentették be, hogy el fogják tüntetni az idomeni sátortábort. A helyiek tiltakozása és az unió szégyenérzete vezette őket. Ám az itteniek beszámolója szerint annyi történt csupán, hogy a rohamrendőrök kiosztottak minden családnak egy többnyelvű papírt, amelyben megkérték őket, távozzanak. Azt ígérték, az ország belsejében lévő menekülttáborokban jobb soruk és esélyük lesz arra, hogy családegyesítéssel, vagy az eddig igen csak akadozó EU-török megállapodás keretében, nyugatra jussanak. Ennél komolyabb fellépést nem mutattak a rendőrök, félve attól, hogy zavargás tör ki, a tábor lakói viszont egyik ígéretben sem bíznak. Hogy akkor miben?
A nagy büdös semmiben. Abban, hogy megnyílik a macedón határ, ez pedig ugyanazt jelenti. A volt-jugoszláv ország a télen lezárta a határait, azóta a hatóságok segítségével senki nem juthat át a határon, hogy menedékkérelmet adhasson be, és hatékonyan fogják el azokat is, akik csempészekkel, vagy a kerítésen átszökve próbálnak bejutni Macedóniába. Találkoztunk olyannal, aki már a harmadik kerítésugrását tervezi. Azt mondta, amint elmúlik a macedón rendőrök elektromos sokkolójának hatása – azaz a fájdalom a lábában -, újraindul. Így lett az általános válasz a “mióta vagy itt?” kérdésre az, hogy “két hónapja”.
Fontos változás még az itt lévők etnikai összetétele. Decemberben az volt a szabály, hogy a konfliktus-zónákból, elsősorban Szíriából, Afganisztánból, Irakból érkezők átmehettek engedéllyel a határon, hogy aztán a Balkánon át Ausztria felé buszozzanak. Ezért jelentős számú iráni, marokkói, algír és fekete-afrikai bevándorló alkotta az akkor 2-3 ezer fős tábort. Akkor egy-két hete itt lévőkkel találkoztunk, akik türelmetlenül próbálták meggyőzni a macedón rendőröket, hogy engedjék át őket, ekkor vált könnygázfelhővé az idomeni levegő. Mostanra a hermetikusan zárt határok miatt kilencven százalékban szírek lakják Idomenit, az önkéntesek számításai szerint ezen a héten nagyjából nyolcezren. Emellett hat-hétszáz afgán és ennél kevesebb pakisztáni, iráni él itt. Emiatt számos etnikai konfliktus alakul ki, nincs olyan éjszaka, amely komolyabb verekedés, erőszak nélkül telne el. Az arabok alkotta szír közösség összetart, kiveti magából a kisebbségnek számító pastu, urdu afganisztániakat.
Az anarchia ellenére az egész pusztai tábor városként működik éttermekkel, boltokkal, szolgáltatásokkal, amelyeket a menekültek működtetnek. A segélyszervezetek ételosztásai mellett azok, akiknek maradt pénze a tengeren való átkelés után, vehetnek ételt társaiktól, hajat vágathatnak, cigarettát vásárolhatnak, ugyanúgy, mint bárhol. Hogy a portékát, honnan szerzik be, rejtély. Az önkéntesek úgy tartják, beutaznak a városokba beszerezni az árukat, vagy a görög falubeliek segítségével jutnak hozzá.
Az étel és a gyógyszerek immár életveszélyes hiánya mellett van még valami, amire a túléléshez szükségük lenne, de nincs belőle. Az információ. Szembetűnő volt, hogy azon túl, hogy Németországba (vagy mások Svédországba) szeretnének eljutni, az itt élők nem tudják a mikéntet. Sok esetben azt sem, pontosan hol táboroznak családjukkal immár két hónapja. Amikor társaimmal egy afgán családdal arról beszéltünk, mit szólnának hozzá, ha itt, Görögországban kéne egy ideig munkát találniuk és végigjárniuk a hivatalos utat, csaknem véget ért a beszélgetés. Ennyire tagadták önmaguknak is, hogy lenne innen más kiút, mint a reménytelen határnyitás.
Azt tehát, hogy a senki földjének fővárosáról mit érdemes elmondani, magam sem tudtam még odafelé menet. Ám találtam két történetet Idomeniben, ami nem az amúgy is apátiára ítélt szenvedéstörténetek egy-egy példája. A következő két napban két videóval jelentkezünk itt a 24.hu-n Idomeniből. Az egyik azt az iskolát mutatja majd be, amelyet tulajdonképpen a menekültek szerveztek gyerekeknek és maguknak, azért, hogy legalább ennyivel is eltereljék a kicsik figyelmét az állandósult nyomorról, és fenntartsák az esélyét a fejlődésüknek. A másik pedig a Menekült TV története. Azé a három szír fiatalé, akik már nálunk is hamarabb rájöttek, hogy mi újságírók csak a munka, a hírnév vagy a pénz miatt járunk Idomenibe tudósítani. Fogtak hát egy fadarabot és egy műanyag poharat, hogy az egyikből kamera, a másikból mikrofon legyen, és azzal mutassák meg a tábor legfontosabb eseményeit, embereit és a maradék emberségét.
