Nagyvilág

Egy szétfoszló civilizáció zűrzavara

Jászberényi (Jászberényi)
Jászberényi (Jászberényi)

Mi a magyarázat a Szírián és Irakon vegigsöprő horrorhullámra? Régen látott napvilágot ennél provokatívabb írás a Közel-Keletről.

Néhány héttel ezelőtt az amerikai Politico magazinban megjelent egy fontos publicisztika a Közel-Keletről, Hishem Melhem tollából. Melhem, az Al-Arabiya washingtoni irodájának az igazgatója és a vezető libanoni napilap, az Annahar tudósítója. Melhem cikkében az arab civilizáció összeomlásáról beszél és szemrevételezi ennek okait. Régen látott napvilágot ennél provokatívabb írás a Közel-Keletről.

Melhem szerint az arab civilizáció a megsemmisülés határán áll. Az arab világ ma erőszakosabb, széttöredezettebb és sokkal inkább a szélsőségesek által irányított, mint az Oszmán Birodalom felbomlása óta valaha is. A modernizációs törekvései mind kudarcba fulladtak. A politikai felhatalmazás jelenlétének ígérete, a politizálás visszatérése, az emberi méltóság helyreállítására tett kísérletek polgárháborúkba, etnikai és szektáriánus ellentétekbe torkolltak, az abszolutizmus megerősödéséhez vezettek. A Perzsa-öböl elavult monarchiáit és emirátusait, valamint talán Tunéziát kivéve a legitimitás (kormányzati szinten) nincs jelen az arab világban.

Azzal, hogy beavatkozott az Iszlám Állam elleni harcba, Obama tudatosan ingoványos talajra lépett. Olyan szétmorzsolódott országok sorsát is a kezébe vette, melyek társadalma már jóval az amerikaiak színre lépése előtt haldoklott. Obama vonakodva bár, de újra részese lett egy szétfoszló civilizáció zűrzavarának.

Középkori módszerek a civilek ellen

Nincs olyan paradigma vagy elmélet, ami meg tudná magyarázni, mi történt az arab világgal a múlt században. Nincs egyértelmű kiváltó oka a régión végigsöprő ideológiai és politikai áramlatok nevében elkövetett hatalmas hibáknak. A Baath-féle és a nasszeri nacionalizmus, a különböző iszlamista eszmék, az arab szocializmus, a “járadék állam” (rentier state), a kizsákmányoló monopóliumok mind meggyötört társadalmakat hagytak maguk után.

Még az “ősi szektáriánus alapú gyűlölet” sem szolgálhat magyarázatként a Baszrától Bejrútig, a Perzsa-öböltől a Földközi tengerig húzódó frontvonalra, ahol szüntelen vérontás folyik a szunniták és síiták közt, a hatalomért és az irányításért.

Nem létezik átfogó magyarázat a Szírián és Irakon végigsöprő horrorhullámra, ahol az utóbbi öt évben több mint negyedmillió ember vesztette életét. Aleppón, Homszon és Moszulun az assadi vegyifegyverek és az Iszlám Állam brutális terrorja is nyomát hagyta. A szíriai rezsim Scud rakétákat, hordóbombákat, de olyan középkori módszereket is bevetett az ellenzék civiljei ellen, mint az ostrom, vagy az éheztetés.

Ennek következtében az első világháború óta először haltak meg szírek alultápláltság és éhezés miatt. Irak története az utóbbi évtizedekben nem más, mint egy előre látható kimúlás krónikája. A lassú pusztulás Szaddám Husszein 1980-as, Irán megtámadásáról hozott végzetes döntésével kezdődött. Az irakiak élete purgatóriummá változott, miután az országban az egyik háborút követte a másik. Mindezek tetejében az Egyesült Államok 2003-as inváziója katalizátorként hatott az eluralkodó káoszra. Irak és Szíria politikai, etnikai és felekezeti alapú szétforgácsolódása olyan nagymértékű, hogy nehéz elképzelni, hogy ezekből az egykor jelentős országokból még lehet egységes állam.

Líbiát a Moamer al-Kadhafi 42 éves uralma alatti terror tette politikailag sivárrá és szakította apró darabokra. A kimerült ország feletti uralmat később fegyveres csoportok örökölték, akik törzsi és területi repedések mentén tovább mélyítették a töredezettséget. Jemen teljesíti a bukott állam összes kritériumát: politikailag, felekezeti és törzsi alapon, valamint észak-dél viszonylatban megosztott. Gazdasága hanyatlik, kimerült talajvízkészlete miatt pedig az első állam lehet, amely kifogy az ivóvízből. Bahreint nagyobb szomszédai, főként Szaúd-Arábia kényszeríti a törékeny status quo fenntartására. Libanont a Hezbollah, az Iszlám Állam utáni második legerősebb szerv uralja.

Fotók: Jászberényi Sándor

A kozmopolitizmus halála

A kormányhadsereg rombolásának és az iszlám ujjáéledésének egyik mellékterméke, hogy a Közel-Kelet pompás városaiban, Alexandriában, Bejrútban, Kairóban és Damaszkuszban haldoklik a kozmopolitizmus. Alexandria egykor a tudományok és multikulturális élvezetek központja volt, ma a politikai iszlám melegágya. Az egykor nagyszámú egyiptomi görög közösség elhagyta a várost, a többi nem arab és nem muszlim lakossal együtt. Bejrút, a régió legliberálisabb városa próbálja fenntartani a nyitottság és a tolerancia még jelenlévő foszlányait a Hezbollah nyomásának ellenszegülve.

Az elmúlt évtizedekben a régió iszlamistái fátylak viselésére ösztönözték és kényszerítték is a nőket, vallásosságuk kimutatására a férfiakat. Nonkonformista értelmiségieket és művészeket félemlítettek meg finom és kevésbé finom módszerekkel. Egyiptom jelenleg híján van a jó egyetemeknek és kutatóközpontoknak, az olvashatatlan újságok hasábjaiból pedig árad az idegengyűlöletet és a hiper-nacionalizmus. Kairóban már nem készülnek olyan merész és kreatív filmek, mint az elismert Youssef Chahine-féle mozi a 60-as években. Egyiptom ma már nem tolerálná az olyan írókat, mint az iszlám felé szkepticizmussal forduló Taha Hussein (1889-1973), aki kimagaslott az arab intellektuális életből. A jelenlegi társadalom nem hozható összhangba a nagy díva, Asmahan (1917-1944) képviselte világgal. Az énekesnőt, aki dalaiban “a lelkét, a szívét és a testét” is felajánlja szerelmének, most biztosan elüldöznék és száműznék az országból.

Nem a semmiből léptek elő

Az Iszlám Állam dzsihádistái nem a semmiből léptek elő. Egy megtört civilizáció roncsának termékei. Szörnyű megtestesülései egy olyan stagnáló, elnyomó, patriarchális politikai kultúrának, mely a több évtizednyi autoriter uralom után vált jellemzővé a régióban.

Az Izraellel szemben,1967-ben elszenvedett katasztrofális vereség az arab nacionalizmus elhalványulásához vezetett, teret engedve az újjáéledő politikai iszlámnak. Bár mindkét áramlat (az arab nacionalizmus és iszlamizmus) magját a mitológiai múltban gyökerező atavisztikus impulzusok és regresszív életszemlélet alkotja, de sok iszlamista (az egyiptomi Muzulmán Testvériséget is beleértve) nyíltan kimondva, vagy csak a célozgatás szintjén arra törekszik, hogy feltámassza a régi Oszmán Kalifátust. A még radikálisabb szalafisták Mohamed próféta és követőinek puritán mindennapjait szeretnék visszahozni. A legtöbb iszlamistának a demokrácia nem jelent mást, mint többségi kormányzást, ahol a saría nemi és etnikai egyenlőtlenségeket támogató jogrendszere érvényesül.

Muszáj szembenéznünk a zord igazsággal, miszerint semmi sem utal arra, hogy az iszlám és annak különböző politikai formái összeegyeztethetőek lennének a modern demokráciával. Afganisztántól Pakisztánon keresztül Szaúd-Arábiáig és Irántól Szudánig nincs olyan iszlamista szervezet, ami demokratikusnak mondható, vagy demokratikus értékek mentén próbálna kormányozni. A Muzulmán Testvériség sem volt kivétel ez alól Mohamed Murszi rövid elnöksége alatt. A Testvériség kisajátította a hatalmat, üldözte és megfélemlítette az ellenzékieket, veszélyes zsákutcába vezetve az országot.

Egyre brutálisabb diktátorok 

Az iszlamistákhoz hasonlóan az arab nacionalisták, különösképpen a baathisták figyelme is a régi arab világ újjáélesztése körül forogott, ami egykor Damaszkusz, Bagdad, Kairó és a mostani spanyol Córdoba Al-Andalus városaiban virágzott. Úgy gondolták, hogy az arab nyelv és kultúra elég ahhoz, hogy egyesítsen különböző szociális, politikai és kulturális fejlettséggel rendelkező közösségeket. Nem akarták észrevenni, hogy ennél sokkal változatosabb világban élnek. Azok a kisebbségek, akik nem fogadták el az arab identitás felsőbbrendűségét, diszkrimináció áldozatává váltak. Megtagadták tőlük az állampolgárságot és korlátozták őket alapvető emberi jogaikban. Az arab nacionalizmus leple alatt tevékenykedtek az olyan modern despoták, mint az iraki Szaddám, a líbiai Kadhafi, vagy a szír Asszadok, akik saját népüktől elszigetelődve uralkodtak egy elnyomott, megfélemlített társadalmon.

A diktátorok és népszerűtlen intézkedéseik nyomában fölserkent az iszlamizmus, ami az 1967-es nasszeri Egyiptom és baathista Szíria vereségét követően az arab nacionalizmushoz hasonlóan szintén tehetetlennek bizonyult. Innentől fogva az arab politikát különböző iszlamista pártok és mozgalmak színezték. A diktátorok, megfogyatkozott erejüket tapasztalva, még brutálisabbá váltak a 80-as, 90-es években, az iszlamisták pedig új és változatosabb formákban újra és újra versenybe szálltak.

 

A politikai iszlamizmus felemelkedése

A 1979-es év vízválasztó volt a politikai iszlám számára. Iránban iszlám forradalom robbant ki, a Szovjetunió megszállta Afganisztánt, és egy csoport fanatikus két hétre elfoglalta a mekkai Nagy Mecsetet. Ezek után a politikai iszlám még atavisztikusabbá vált a szunnita és harciasabb a siíta kinyilatkoztatásait illetően. Szaúd-Arábia szigorított az iszlám jogrendszer alkalmazásánál és növelte pénzügyi támogatását az ultrakonzervatív iszlamisták és iskoláik számára. Az Egyesült Államok, Szaúd-Arábia, Egyiptom és Pakisztán által finanszírozott afgán háború iszlamizálódása jelentős változásokat generált Dél-Ázsia és a Közel-Kelet politikai térképén. Az afgán harcok ugyanis próbafeladatkénk szolgáltak az Iszlám Állam elődeinek, az Egyiptomi Iszlám Dzsihád és az Al-Kaida terroristái számára.

A diktátorok és iszlamisták közti legitimációért folytatott többéves harc odáig vezetett, hogy mikor 2011-ben kitört az arab tavasz, a nacionalistákon és a politikai iszlámon kívül nem volt más politikai alternaíva az országban. A szekularistákat és a liberálisokat, akik az egyiptomi forradalmak korai szakaszában vezető szerepet játszottak, az iszlamisták mind elhallgattatták. A valódi politikai élet hiánya, a megosztottságuk és a kevés politikai tapasztalat is nehezítette, hogy életképes pártot alkossanak. Tehát nem meglepő, hogy Hoszni Mubarak óta az iszlamisták és és a kormányhadsereg maradványai dominálták az egyiptomi politikát. Bár a felkeléseknek köszönhetően sikerült a politikai piramis csúcsát, Mubarakot és követőit elmozdítani, de a “deep state”-ként is emlegetett elnyomó szervek (a hadsereg, a biztonságiak, az igazságszolgáltatás, az állami média) a helyükön maradtak. A Muzulmán Testvériség sikertelen kormányzási kísérlete után, eleget téve a körforgásnak, 2013-ban Egyiptom egy véres puccs után egy nyugalmazott tábornok irányítása alá került.

A mai Irak nemrég távozó, tekintélyelvűségre törekvő miniszterelnöke, Nuri al-Maliki is hozzájárult az iszlamizmus elterjedéséhez. Az Iszlám Állam kihasználta a szunnita kisebbség elégedetlenségét, hogy marginalizáltnak és jogfosztottnak érzik magukat egy siíta vezetésű államban.

A történelem folyamán mindig voltak a puritán, abszolutista iszlám mellett elköteleződött radikális csoportok. A nevük változott, de a fanatikus, atavisztikus eszmék, melyek hajtották őket, mindig is ugyanazok maradtak. Córdobát, a középkori Európa legfelvilágosultabb városát 1013-ban az Al Murabítun csoportja fosztotta ki, nem kímélve csodás palotáit és híres könyvtárát sem. A húszas években az arábiai ikhuen Mozgalom annyira fanatikus volt, hogy Szaúd-Arábia alapítója, Abdul-Aziz Al Szaud király kezdetben együttműködött velük, de később kénytelen volt megsemmisíteni őket. Ma a tálibok, az Al-Kaida és az Iszlám Állam sorolható ezek közé a csoportok közé. Bár az ilyen iszlamista csoportok mind konzervatívnak mondhatók, félrevezető lehet mindannyiukat egy kalap alá venni. A Muzulmán Testvériség például különbözik az Al-Kaida és az Iszlám Állam terrorszervezeteitől, mivel annak ellenére, hogy a múltban alkalmazott erőszakot, mostanra már nem él vele.

Ugyanakkor, sok csoport közös családfáról eredeztethető, nem is beszélve arról, hogy mind az arab civilizáció betegségeinek következményei. Az Iszlám Állam az Al-Kaidával együtt olyanok, akár a daganatos kelések az arab világ testén. Évszázadokba telt, míg kialakultak, és még annál is több időbe telhet míg a régió felépül a pusztításaikból.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik