Ahmed csekkpont
A kijárási tilalom este hétkor kezdődik. Ilyenkor elnéptelenednek az utcák. A tilalom az újságírókra nem vonatkozik – elvileg. A gyakorlatban azonban előfordul, hogy a hadsereg tüzet nyit a kocsival közlekedő újságírókra és random lelő egy-kettőt. Ilyenkor nyugodtan kommunikálják le másnap, hogy nem használtak „túlzott erőt.” Ez egy ilyen ország. Fel se merem tenni magamnak a kérdést, mit értnek túlzott erőhasználat alatt.
A rendőrség és a hadsereg ellenőrzőpontjai azonban még istenesek. Az ember felemelt kézzel, nyakában a press kártyával, lassan, megfontoltan közelít. A legrosszabb esetben lecsukják, ha nyilvánvalóan újságíró, külföldi. A fehér bőrömmel nehéz elvéteni.
A kiszámíthatatlan, ostoba és legijesztőbb ellenőrzőpontokat a városban néhány kollégával elkezdtük Ahmed-csekkpontnak nevezni. Azért, mert Ahmed az egyik leggyakoribb név az országban.
A hadsereg és a rendőrség ellenőrző pontjai mellett ugyanis számtalan civil ellenőrzőpont zárja le a várost, jobb esetben csak a kijárási tilalom beállta után, rosszabb esetben egész nap. Piszkos, mezítlábas fiúcskák, önjelölt rendfenntartók zárják le az utat kövekkel, égetnek szemetet, gumiabroncsot és fenyegetően lóbálják a botokat, házilag barkácsolt pisztolyokat a kezükben.
Velük sohasem lehet kiszámolni, hogy mi fog történni. Csütörtökön, amikor a Rámszisz téren összecsapott a rendőrség és a Muzulmán Testvérek, kizsebeltek a tömegben. Nem nagy dolog, ahhoz képest, amit végignéztem, körülbelül ötven fontomat vitték el.
Buszkász
Pénzt váltani azonban sehol sem tudtam, sötétedett már, így próbáltam taxit fogni, eredménytelenül. Végül úgy döntöttem, hogy bemegyek a követségi negyedbe, Zamalikra és a nagy hotelekben váltok pénzt – de a bankok ott sem működtek. Ott álltam egy fillér nélkül.
Messze, Dokki kerületben lakom. Gyalog hazaérni maga lett volna az öngyilkosság ennyi Ahmeden keresztül.
Fennálló anyagi zavaromon Hölvényi Kristóf fotós kollégám segített. Ittunk egy kávét egy nyitva lévő kis kávézóban a Marriott hotel mellett, majd adott kölcsön ötven fontot, hogy hazajussak.
Öt perccel később már egy ezüstre festett lefűrészelt csövű puska csöve meredt bele az arcomba, melyet egy fiatal fiú tartott.
„Állj, ki vagy?”
„Külföldi újságíró.” – mondtam és bámultam a puska ezüstözését.
„Milyen nemzetiségű?”
„Magyar.”
„Buszkász.” – mondta és leeresztette a puskát. Elrebegtem egy köszönömöt azért, hogy Puskás öcsi Egyiptomban volt edző. A fiú még taxit fogni is segített.
Agresszív hülyegyerekek
Máskor már nem voltam ilyen szerencsés. A héten kétszer is előfordult, hogy órákon keresztül várattak baromira agresszív hülyegyerekek, míg találtak egy rendőrt, aki elengedett. Ha rossz hangulatban találod Ahmedet, kirángat a kocsiból és megver. Borzasztóan élvezi, hogy vele van az erő.
Bár engem egyszer sem vertek meg, több, főleg amerikai kolléga igen csúnyán járt. Összevissza verték, kirabolták, rugdosták őket.
A legrosszabb az egészben, hogy mindez az átmeneti kormány hallgatólagos beleegyezésével zajlik, a rendőrség totális érdektelenségével karöltve. Az elmúlt napokban a xenofóbia állami szintre lett emelve, minden csatornából az ömlik, hogy a külföldiek a Muzulmán Testvériség ügynökei lehetnek. Ezt pedig éppen elegen veszik komolyan ahhoz, hogy az is veszélyes legyen, ha az ember kimegy a lakásból.
Így tudósítunk mi Kairóból.
