Bár a politikai gyilkosságok nem számítottak kivételesnek a 2005-ös évben sem, kettő közülük hosszú ideig a világ vezető napilapjainak címoldalát is elfoglalta: a Nyugat által mérsékeltnek, az orosz vezetők által azonban egyszerű terroristának tartott csecsen vezető, Aszlan Maszhadov meggyilkolását a nyugati politikai vezetők inkább fenntartással, mint kitörő lelkesedéssel fogadták. 
Aszlan Maszhadov
Ő volt ugyanis az egyetlen olyan csecsen vezető, akivel a Nyugat hajlandó volt tárgyalóasztalhoz ülni. Az első csecsenföldi háborút követően ugyan Maszhadov még Moszkva támogatásával lett a függetlenné vált Csecsenföld elnöke, ám a tárgyalóasztalnál megkötött megállapodásból nem sokat tudott végrehajtani. A szélsőséges iszlamista erők (így Szamir Baszajev szakadár csapatai) árulónak tartották Maszhadovot, az oroszbarát irányvonal viszont a csecsen terroristákkal szembeni engedékenységét vetette a szemére.
A második csecsen háború elején aztán már Moszkva első számú ellenségeinek egyikévé vált, a Nyugat által mérsékeltnek tartott vezető így kénytelen volt a bujkálást választani. Maszhadov a beszláni túszejtéstől is elhatárolta magát, sőt éppen egy Csecsenföldről szóló konferencia szervezésében vett részt, amikor az orosz különleges csapatok megölték őt. Putyin elnök így ugyan megszabadult attól a nyugati nyomástól, hogy Maszhadovval a tárgyalóasztal mellett rendezze a konfliktust, ám sok elemző szerint a mérsékeltebb csecsen vezér megölése a csecsen békefolyamat teljes csődjét, és a szélsőséges csecsen terroristák további térnyerését jelenti. 
Rafik Al-Hariri
Politikai lavinát indított el
A másik politikai gyilkosság nem is gyenge utórezgései még néhány hete is érezhetőek voltak: december 11-én ugyanis Bejrútban meggyilkoltak egy szírellenességéről ismert, újságíróként is tevékenykedő neves keresztény képviselőt. Dzserban Tuenit osztotta a februárban meggyilkolt egykori libanoni kormányfő, Rafik Al-Hariri nézeteit a szír–libanoni konfliktus kapcsán: Hariri ugyanis tavaly ősszel éppen szír nyomásra mondott le miniszterelnöki pozíciójáról, ám ezt követően is határozottan kiállt a szír csapatok Libanonból való kivonulása mellett. Sokáig teljes homály fedte, hogy ki is állhatott Hariri meggyilkolása mögött, ám egyet már februárban biztosan tudtak: a gyilkos hihetetlenül profi volt, amiből elemzők egyértelműen arra következtettek, hogy valamelyik szomszédos ellenérdekelt ország – leginkább Szíria – titkosszolgálata szervezte meg a merényletet.
Azt még nem tudni, mit veszített a The Economist összeállításában a legdemokratikusabb arab országként aposztrofált Libanon Hariri elvesztésével, annyi azonban bizonyos, hogy a bombatámadás jelentős változások egész sorát indította el. A politikai gyilkosságot követő világméretű felháborodás ugyanis nem csupán a szír katonai alakulatokat söpörte ki az országból, hanem a szírbarát kormány lemondása után a kormányfői székbe ültette a volt miniszterelnök 35 éves fiát, aki nemcsak a Szaúd-Arábiában milliárdossá vált üzletember vállalatainak irányítását vette át, hanem egyben a politikai életben betöltött szerepét is.
Rafik Al-Hariri meggyilkolása ugyanakkor kétségkívül annak a politikai játszmának a része lehetett, melyben az arab országok demokratizálására törekvő és a nyugatellenes erők feszülnek egymásnak – immáron az iszlámon belül.
Gerhard Schröder
Nem sikerült – a búcsú sem
Gerhard Schröder kancellár bukása talán nem rengette meg úgy a világ és Európa közvéleményét, mint ahogy azt várni lehetett, ám politikai pályáját mégsem zárta le makulátlanul. Bár vesztes csatát sikerült majdnem megfordítania az előre hozott választások rövidített kampányában, arrogáns viselkedése a választások estéjén, valamint az orosz Gazprom egyik kulcsfontosságú leányvállalatánál kapott felügyelőbizottsági tagsága igencsak megnehezíti, hogy úgy emlékezzenek rá, mint aki úriemberként távozott a politika világából.
Az orosz olajóriás többségi tulajdonában lévő Észak-európai Gázvezeték (NEGP) felügyelőbizottságának elnöki posztja annál is kényesebb kérdés, mivel nem sokkal az előre hozott választások előtt írta alá Oroszország és Németország azt a szerződést, amely a szibériai gázmezőket és Németországot közvetlenül összekötő vezetékrendszer megépítéséről szólt. Ráadásul az orosz gáz Németországba juttatása nem feltétlenül Németország elsődleges érdeke volt, sokkal inkább Oroszországé, ami aztán még furcsább megvilágításba helyezi a német exkancellár lépését.
Mindenesetre Schröderrel egy olyan karakteres politikus vált ki az európai politikai életből, aki a német belpolitikában ugyan kevéssé bizonyult sikeresnek (a munkanélküliség csúcsokat döntött, a gazdaságot nem sikerült felpörgetnie stb.), ám vitathatatlan, hogy Európa arculatát Chirac elnökkel együtt komolyan meghatározta. 
Jean-Pierre Raffarin
Raffarin nem végleg tűnt el
A francia politikai életnek szintén megvolt a nagy vesztese 2005-ben: a három évvel korábban, miniszterelnökké választásakor még népszerűségi csúcsokat döntögető Jean-Pierre Raffarin határozott kézzel nyúlt hozzá szent tehénnek számító kérdésekhez is: Franciaország decentralizációja, nyugdíjreformtervei és betegbiztosításra vonatkozó elképzelései azonban neoliberális jellegük miatt a francia társadalom komoly ellenállásába ütközött. A sztrájk- és tüntetéshullám ugyanakkor nem ingatta meg Raffarint politikájának megvalósításában, sorsát azonban megpecsételte az európai alkotmányról tartott, és a „nem”-ek győzelmével végződött népszavazás: Chirac májusban lemondatta.
Raffarint, szerencséjére, már nem miniszterelnöki pozícióban érték a Párizs környéki külvárosokból induló zavargások, ám az általa elfogadtatott és sokat vitatott fátyoltörvény (amely megtiltotta az iskolákban a feltűnő vallási jelképek viseletét a diákoknak) tulajdonképpen a válságba került francia integrációs modell legutóbbi komoly lépésének számított. Hogy Raffarin vajon mit tanult a külvárosi zavargásokból, az egyelőre még nem világos, ám továbbra sem került ki teljesen a politikai élet főáramából: Kínába elkísérte Jacques Chiracot, és a francia elnökválasztás felé kacsingatva immáron árgus szemekkel figyeli a francia politikai élet egyre inkább fenegyerekének számító Nicolas Sarkozy lépéseit.
Angela Merkel
Az első női kancellár
A 2005-ös év egyik nagy befutója Angela Merkel, a Kelet-Németországban nevelkedett, fizikus végzettséggel rendelkező egykori „Kohl-lány”, akiről annak ellenére is kevesen képzelték el, hogy egyszer Európa egyik vezető nagyhatalmának első embere lesz, hogy évek óta ott sürög-forog a német politika élvonalában. Ami azonban nem sikerült 2002-ben Edmund Stoibernek, az három évvel később sikerült Angela Merkelnek, és átvehette az ország irányítását Gerhard Schrödertől – még ha nem is pontosan úgy, ahogyan azt szerette volna. Egyelőre azonban, úgy látszik, sikerült megbarátkoznia a gondolattal, hogy közösen kormányoz a szociáldemokratákkal, beiktatása után legalábbis komoly lendülettel látott munkához.
Ráadásul épp azon a területen a legaktívabb eddig, mely a legveszélyesebb koalíciós feszültségforrásnak számít. Külpolitikai viták ide vagy oda, Merkel már vendégül látta az amerikai külügyminisztert, komoly érdemeket szerzett a következő hét évre szóló uniós büdzsé megalkotásában, és nemrég új javaslattal állt el az EU veszni látszó alkotmányozó erőfeszítéseinek megmentésére. 
Mahmúd Ahmadinedzsád
Irán új elnöke
Az év egyik meglepetésembere minden bizonnyal Mahmúd Ahmadinedzsád: a sorban a kilencedik iráni elnökválasztáson Teherán populista polgármestere a második fordulóban magabiztosan verte meg a konzervatívok között inkább ráformpártinak számító Akbar Hasemi Rafszandzsánit, aki a rendszer nagy öregjeinek egyike is egyben. Ahmadinedzsád győzelme azért is értékes lehet, mert a választópolgárok hatvan százaléka vett részt a voksoláson, ami az új iráni elnök szerint egyet jelent: az Egyesült Államok propagandájával szemben az irániak egyáltalán nincsenek korlátozva választási jogaik gyakorlásában. Az új elnököt külföldi elemzők határozottan az ultrakonzervatív kategóriába sorolták, amit talán alátámaszt néhány azóta hozott intézkedése is: betiltatta a David Beckham nevével fémjelzett reklámkampányt, csakúgy, mint a nyugati zenét, ezenkívül a főváros férfi köztisztviselői számára előírta a szakáll viseletét, valamint bezáratta a tradicionális iráni értékrenddel ütköző gyorséttermeket is.
A szimbolikus politizáláson túl azonban eddig inkább politikai tapasztalatlanságáról tett tanúbizonyságot: a kulcsfontosságú olajipari miniszteri posztra csak negyedik jelöltjét fogadta el a parlament, noha a szegények támogatásának megvalósításához kétségkívül a legnagyobb bevételi forrást, az olajkitermelést felügyelő miniszternek kellene leginkább Ahmadinedzsád bizalmasának lennie. Külpolitikai nyilatkozataiban kifejezetten provokatív az új elnök: előbb egy újságnak nyilatkozva arról beszélt, hogy Izraelt egyszerűen el kellene törölni a térképről, majd nem sokkal később azt is kétségbe vonta, hogy a holokauszt létezett egyáltalán. Az iráni atomprogram kérdésében azonban következetesen kiáll elődje álláspontja mellett: az iráni atomprogramot nem lehet betiltani, mivel az csakis polgári célú. Szintén élesen elítélte több nyilatkozatában az Egyesült Államokat is, így aztán az iráni–amerikai viszony rövid távú rendezésének a legkisebb esélye is elszállt Ahmadinedzsád megválasztásával.
Lech Kaczynski
Páros győzelem
A 2005-ös év másik meglepetésembere a lengyel elnökválasztás győztese, Lech Kaczynski: a közvélemény-kutatások korábban egyértelműen riválisa, a piacpárti és mérsékelten konzervatív Donald Tusk győzelmét jósolták, ám az elnökválasztás második fordulójából mégis Varsó főpolgármestere került ki győztesen. Pontosan úgy, ahogy néhány héttel korábban az új államfő ikertestvére által vezetett Jog és Igazságosság Pártja fordított az addigi sorrenden, és szerezte meg hatalmas hajrával a kormányalakítás jogát. Hogy ma nem egy ikerpár tölti be Lengyelország két legmagasabb közjogi tisztségét, annak az a legfőbb oka, hogy Jaroslaw Kaczynski pártelnök létére átengedte a kormányfői posztot, hogy javítsa ezzel is Lech esélyeit.
A korábban melegtüntetéseket betiltó Lech Kaczynski a negyedik Lengyel Köztársaság eljövetelét vázolta fel, elképzelései azonban nem arattak osztatlan sikert külföldön: a halálbüntetés visszaállítására vonatkozó terveit egyértelműen elítélték, ám az Európai Unió vezetői attól is tartanak, hogy Lengyelország az új konzervatív elnökkel sokkal keményebb diót jelent majd bármilyen tárgyalás során, mint elődje. Kaczynskit ugyanakkor egyelőre jobban érdeklik a belpolitikai kérdések: az abortusztörvény szigorítása mellett nagy elánnal kezdett neki az államigazgatást és az állami nagyvállalatokat átjáró korrupciós métely felszámolásának – elsősorban vezetői szintű személycserék révén.
