A háború után, a szocializmusban mindent új alapokra helyeztek. Természetesen azt az ágazatot is, melynek nem csak képletesen, de szó szerint is az ország újjáépítése volt a feladata.
Nehéz idők jártak ekkoriban az építészekre. A negyvenes évek végén felszámolták a magánirodákat, az ötvenesekben pedig szovjet mintára kötelezővé tették a szocreál stílust. Az ezt követő időszakban pedig a szó legszorosabb értelmében létrejött az „építőipar”, melyben az építész már nem volt többé művész. A tervezés a „házgyártási folyamat” egyik fázisává szürkült, és a költséghatékony technológia alárendeltjévé vált. Az egyediség, az ötlet, a kreativitás nem volt többé erény – sőt.
Ez az egyik ok, ami miatt sokan nem szeretik a hatvanas, de főleg a hetvenes évek építészetét. Ráadásul ebben az időszakban tagadhatatlanul süllyedni kezdett a kivitelezés színvonala is, a szocialista munkamorálnak és a silányabb építőanyagoknak köszönhetően.
Ám mindezek ellenére ebben a korszakban is számos kiemelkedő, fontos és szép épület született. Olyanok, amelyek nem csak valamiféle „retróéletérzés” miatt érdekesek. Nem „szocmodern” házak, hanem a kortárs nemzetközi trendeknek megfelelő, friss, szellemes épületek, amelyek bárhol készülhettek volna abban az időben – akár a nyugati világban is.
A hatvanas években enyhülő politikai légkör a turizmusnak is kedvezett: egyre több vendég érkezett Magyarországra. A nyugati turistákra többé már nem ellenségként, hanem bevételi forrásként tekintett a népgazdaság. Szellemházakról szóló cikkünkben már szó esett arról, hogyan söpört végig az országon a szállodanyitási láz. Ebben az időben nem csak a Balaton-partot és a hegyvidéket építették végig korszerű hotelekkel, de gyakorlatilag minden valamirevaló városba jutott legalább egy új fejlesztés. Természetesen ez alól a főváros sem jelenthetett kivételt.
Ekkor már az „imperialista” nagyvállalatok is megjelentek Budapesten: a Hilton-lánc egyenesen a Várban nyitott új szállodát. Mivel korábban a KÖZTI tervezte meg a Várnegyed és a Királyi Palota rekonstrukcióját, ők kaphattak megbízást a hotel építésére is. Ezt már a maga idejében is „szuperberuházásként” kezelték. Még Kádár János, a párt első titkára is meglátogatta a nyitás előtt álló szállodát.
A Pintér Béla vezette csapatnak olyan épületet kellett terveznie, amely elképesztően sok, 323 kétágyas szobát tartalmazott, de magába kellett foglalnia a középkori Miklós-torony, a domonkos templom és a kolostor maradványait is – a kerengővel együtt. Az elkészült épület függőleges osztásával rímel a szomszédos Mátyás-templomra és a feltárt gótikus romokra, a középkori torony pedig a hotel víztornyaként jelenik meg a házon. A belsőépítészete is példaértékű volt, összesen 35 képző- és iparművész vett részt a kialakításában.
Persze bármennyire is remekmű a szálloda, valójában semmi keresnivalója egy ilyen méretű épületnek a Várban. Ez a korszak (és sajnos jelen korunk) számos házáról elmondható országszerte: a tervezőknek gyakran nagyon rosszul megfogalmazott kérdésekre kellett a lehető legkevésbé rossz választ adniuk.
Erre a legjellemzőbb példa talán a rózsadombi SZOT Szálló, mely Vass Antal tervei szerint épült meg 1971-ben. Hiába a gigantikus látványt oldani próbáló hajlat és a szellemes, köralaprajzú toldalékszárny, melynek a tetején panorámateraszt alakítottak ki. A böszme épület így is szinte agyonnyomja a Duna-parti lankát. (A rendszerváltás után az épületet előbb vissza-, majd néhány éve teljesen lebontották. A helyére egy hasonló alaprajzú, de sivárabb és nagyobb házat húztak fel.)
Sokkal ügyesebb és szerethetőbb alkotás volt a Farkasdy Zoltán tervezte Hotel Olimpia a Normafánál. Az 1972-ben átadott épületnek egészen mozgalmas homlokzata volt, mintha több kisebb ház alkotta volna. Ennek és a változatos, természetes anyaghasználatának köszönhetően tudott egész jól beleilleszkedni a környezetébe – amíg 2018-ban le nem bontották. Az iparosított, előregyártott technológiának köszönhetően mára ugyanis elavult, ám gyakorlatilag átalakíthatatlan volt ez a ház is, bármennyire is a kor legkitűnőbb épületeinek egyikeként tartották számon.
A „környezetükbe nem illeszkedés” bajnokai azonban a belvárosi irodaházak voltak. Ezek többségét – bármi is róluk az építészek véleménye – már építésükkor se nagyon szerették a budapestiek. Kiváltképp azokat, amelyek nagyon látványos helyekre, jellemzően második világháborús foghíjtelkekre épültek be.
Említhetnénk az ORI székházat a Vörösmarty téren, vagy a színe miatt sokáig Spenótháznak becézett Állami Külkereskedelmi Vállalatok Székházát a Lánchíd pesti hídfőjénél. Az előbbit mára elbontották, az utóbbit jelentősen átépítették. Hogy a Spenótházat végül nem kellett bontani, abban az is szerepet játszott, hogy egészen új technológiával épült Hofer Miklós és Hübner Tibor tervei szerint. Például az épület minden szintjén áthelyezhető válaszfalak voltak. Joggal soroljuk a hetvenes évek épületei közé, bár valójában 1969-ben kezdték építeni, s hosszas huzavona után végül 1980-ban adták át.
A külsőbb kerületek újonnan meghódított területein viszont szabadabban tervezhettek az építészek irodaházakat. Ide emelték jellemzően a toronyházakat is. Az volt az elképzelés, hogy valamennyi budapesti sugárúton egy-egy magasház fogadja a világvárosba érkezőket a fontos csomópontokban. Ezek közül számos megépült, igaz, akad olyan, amelyiket mára már le is bontották.
Például az 1979-ben átadott, Hofer Miklós tervezte Vízmű-székházat a Dózsa György út és a Váci út sarkán. Pedig nagyon izgalmas építmény volt. Alul szélesen elterülő, úgynevezett lepényépülettel, aminek fel lehetett menni a tetejére. Ebből egy keskeny „nyak” emelkedett ki, ami azután egy magas toronyházzá szélesedett.
A különleges formájú alkotás akár ikonikus épülete is lehetne a városnak, ha nem bontják le öt évvel ezelőtt. Hiszen van azért modern toronyház, amit szeretnek a budapestiek: az 1967-ben átadott, Szrogh György tervezte (vagyis szintén „köztis”) Körszálló több mint fél évszázada töretlenül népszerű.
Persze attól, hogy a nagyközönség esetleg nem lelkesedik egy-egy negyven–ötvenéves épületért, az nem meglepő. Így volt ez mindig is: ami már nem új, és ami még nem elég régi, annak nem nagyon van becsülete. A nyolcvanas években Ráday Mihálynak még azért kellett küzdenie, hogy vegyék észre az emberek a háború előtti építészet szépségeit. Az sem véletlen, hogy a huszadik század derekán (még jóval a szovjet megszállás előtt) elkezdték átépíteni a századfordulós bérházakat modernebb stílusban.
Reménytelen lenne hát a hatvanas-hetvenes évek házainak helyzete? Nem hiszem. Van ugyanis a korszak építészetének egy területe, amelyik meglepő módon nagy népszerűségnek örvend ma is. Talán épp azért, mert a legtünékenyebb, legsérülékenyebb része ez a hoteleknek, irodaházaknak vagy akár lakóházaknak is. Ez a belsőépítészet!
Bútorokban, lakástextilekben, térelválasztókban, lépcsők íveiben ma is gyakran visszaköszön ez a korszak. Akár a kortárs belsőépítészetben is. Ha belépünk egy bárba vagy egy üzletbe, ahol ez a stílus fogad minket, egyáltalán nem érezzük elavultnak.
A hetvenes években – mint azt a Hilton esetében láthattuk – nagyon nagy hangsúlyt kapott az épületek belső terének tervezése. A megrendelők elvárták, hogy azokról is az iroda gondoskodjék, legalább olyan színvonalon, mint magáról az épületről.
Talán ez az a terület, amely felnyithatja a nagyközönség szemét a hetvenes évek építészetének értékeire. Hiszen, ha a korszak dizájnját, bútorait, autóit, ruháit, szemüvegkereteit menőnek látjuk, akkor talán észrevesszük ugyanezeket az értékeket a házakat elnézve is.
JAVÍTÁS | Cikkünk első verziójában több helyen a Középülettervező Vállalat (KÖZTI) neve szerepelt a Középületépítő Vállalat helyett. Olvasóink és az érintettek szíves elnézését kérjük!
A cikk elkészítéséhez a Ferkai András (szerk.): Közti 66 – Egy tervezőiroda története I., 1949–1991 (Vince Kiadó, Budapest, 2015), valamint Szegő György és Haba Péter: 111 év – 111 híres ház (B+V Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2003) című könyveit használtuk fel.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/kozti
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!