Közélet vélemény

Antoni Rita: Norbi, azt vágod, hogy különböző alkatok léteznek?

Kedves Norbi!

Először úgy éreztem, hogy engem nem érdekel a videód. Máskor is nyilatkoztál már megszégyenítő módon a kövér és/vagy jó étvággyal evő emberekről, így csak legyintettem, hogy nincs új a nap alatt. Aztán viszont szembesültem azzal, hogy ezúttal milyen sok nőnek tapintottál érzékeny pontjára. (Nem, nem azért, mert „fáj az igazság”, ne örülj!) Így hát nem érdekel, hogy most felülök a hype-vonatra, hozzájárulok a botrány dagasztásához (bocs), és a reagálásommal én is további figyelmet generálok neked. Nagyon szomorú, hogy a családon belüli erőszak, a rasszizmus vagy a gyermekszegénység tizedennyi posztolási és kommentelési hajlandóságot sem vált ki, mint a te agymenésed. De ennek, ellentétben többek sajnálkozásával, nem az az oka, hogy az emberek felületesek lennének. Hanem az, hogy míg a diszkrimináció és a bántalmazás más formái távolinak, megfoghatatlannak tűnhetnek, a testszégyenítést valószínűleg minden nő megtapasztalta legalább egyszer életében.

Igen, tudom, hogy az elhízás népbetegség – te viszont, úgy látszik, nem tudod, hogy megszégyenítéssel segíteni senkinek sem lehet. (Sőt, még ha a bántás sikeres fogyókúrát eredményez is, az sem teszi helyessé magát a bántást.) Emellett összemosod az orvosi értelemben vett elhízást az öt-tíz-tizenöt kiló, azaz pusztán (az uralkodó szépségideálhoz, illetve a te ízlésedhez képest) esztétikai súlytöbblettel. Nem teszel különbséget aközött, ha valaki nem tud fellépcsőzni a harmadikra a súlyától és aközött, ha nem vékony, mondjuk, horribile dictu, összeér a combja vagy nem lapos a hasa.

Schobert Norbert úgy kommunikál, mint az elmúlt századok fekete pedagógiáját alkalmazó szülő
Valójában amit a fitneszguru őszinteségnek és szókimondásnak nevez, az megszégyenítés és megalázás.

Azt már tudjuk, hogy nem akarod elfogadni, hogy bizonyos betegségek is okozhatnak elhízást (más betegségek pedig megakadályozhatják, vagy ritkíthatják az edzéseket) – de legalább azt vágod, hogy különböző alkatok léteznek? Egy dolog odafigyelni az egészséges étkezésre és a rendszeres testmozgásra, és egy másik dolog (sokkal keményebb dió) elérni, hogy beinduljon a fogyás. Ez utóbbi, az alkattól függően, személyenként nagyon eltérő mértékű lemondást, idő- és energiabefektetést tesz szükségessé. Van olyan nő, aki három gyerek és nulla sport mellett is karcsú marad, mert szerencsés a genetikája, és van olyan nő is, aki évek óta diétázik és hetente két-három alkalommal sportol, mégsem fogy egy dekát sem. (És, többek közt az olyan megnyilvánulások hatására, mint a tiéd, aggódik, hogy mi lesz, ha még szül is. Norbi, csak nem akarod elvenni a nők kedvét az anyaságtól?)

Igen, tudom, ha ez utóbbi nő még kevesebbet enne, és naponta kétszer edzene, lehet, hogy látna eredményeket, de – talán most megint újat mondok – nem mindenkinek az az elsődleges cél az életében, hogy bármi áron az uralkodó szépségideálnak megfeleltesse a testét. Ha az illető ebből a szempontból „szerencsétlen” alkat, akkor a fogyás beindulásához szükséges többletenergia és – időbefektetés elvonná az erőforrásait más, számára és a környezete számára fontosabb elfoglaltságoktól. Bárkinek joga van ezt az áldozatot nem vállalni. Attól, hogy nem lesz vékony, egészséges és fitt még lehet. Egyébként nagyon lesokkollak, ha elmondom, hogy léteznek olyan emberek, akik számára egy telt, vagy kövér ember is lehet szexuálisan vonzó? (És ehhez még csak az sem kell belépőként, hogy az illető évtizedek óta a házastársa legyen?)

Persze lehetséges árral szemben úszni, és erőszakot tenni az alkatunkon – neked is sikerült. Csak túl sokszor látom, hogy azok, akik lefogynak és/vagy kiszálkásítják magukat, az alkatuk megtagadásából és a (ne szépítsük) kényelmetlen életmódjukból eredő frusztrációt (vagy egyéb eredetű rossz érzéseiket) azokon vezetik le, akik nem tudnak, vagy nem akarnak a testük megváltoztatásáért ilyen áldozatot meghozni.

Vélt erkölcsi felsőbbrendűséggel és ítélkezéssel, mások bántó kioktatásával kompenzálják a személyes sikereikért fizetett kemény árat. Igen, tisztában vagyok vele, hogy ez messze nem igaz minden sikeres fogyókúrázóra. A különbség tudod mi? Az önszeretet. A kérdés az, hogy „meg tudják-e bocsátani” maguknak a korábbi kövérséget, képesek-e szeretettel és elfogadással tekinteni a testükre függetlenül attól, hogy az éppen milyen formában van. (Te mondtad korábban nagyon helyesen, hogy a kövér ember nem bűnös, ezért az idézőjel.) Ha képesek, akkor nincs szükségük arra, hogy mások alázásából merítsenek magabiztosságot. A valamikori kövér kisfiú a mai napig ott él benned, és szeretetre, elfogadásra vágyik. Attól, hogy mások bántották (és sajnos a fotója gúnyolódó megosztásával még most is bántják!), még megérdemli, hogy te átöleld, szeresd, és megbocsáss neki. Mindenkinek jobb lenne, és ez nem ellentétes azzal, amit képviselsz. Sokszor éppen az oda vezető út.

Most bizonyára azt mondod, hogy ez nagyon megható gondolat, de mi lesz a súlytöbblet miatt bekövetkező válásokkal? Tudod, mit mondok? Azt, hogy a válás önmagában nem probléma, és

nem a válás a sok, hanem a házasság. A válások magas számánál sokkal nagyobb probléma az, hogy olyanok maradnak együtt, akiknek eleve össze sem kellett volna házasodniuk.

Mert legfeljebb csak papíron felnőttek, éretlenek a tartós elköteleződésre, a gyermekvállalásra, és amikor odakerülnek, rácsodálkoznak, hogy mivel jár: rengeteg feladattal, felelősséggel, és sokszor a szülő nő testének a megváltozásával. (Pedig ezt egy kis ésszel még egy gyermektelen is fel tudja fogni.) Soha meg nem szűnő értetlenséggel olvasok a megsértett újdonsült apukákról, akik arra panaszkodnak, hogy a feleségük a szülés óta kevesebb figyelmet fordít rájuk – azaz, féltékenyek a saját gyerekükre, és úgy tesznek, mintha valaki odahozta volna, és nekik semmi közük nem lenne hozzá és semmi feladatuk nem lenne körülötte. Akinek a család, benne a kötelezően bombázó feleséggel, egy kipipálandó státusszimbólum, és nem tekinti társkapcsolatnak, közös munkának, az inkább ne házasodjon. Nem tudom értéknek tekinteni azokat a házasságokat, amelyek nem közös erőfeszítés és kölcsönös megelégedettség, hanem pusztán az egyik fél elnéző magatartása, tűrése, megalkuvása (v.ö.: jó asszony mindent megbocsát) miatt maradnak fent. Meggyőződésem, hogy a nemek közti egyenlőtlenség jóval több váláshoz, illetve házasságon belüli elégedetlenséghez vezet, mint valamelyik fél időközben kialakult súlytöbblete.

Nagyon sajnálom, hogy mindezek ellenére a nők önbizalmának rombolásából igyekszel megélni, amikor élhetnél az építéséből is. Általában nem szeretem a fitnesstermek feliratait, de múltkor belebotlottam egybe, ami nagyon tetszett: „Ne azért mozogj, mert gyűlölöd a tested, hanem azért, mert szereted.” Neked elhagyná ilyesmi a szádat? Nem? Kár. A testszégyenítésnél sokkal motiválóbb.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.