Túlzás nélkül állítható, hogy iszonyú az egészségügy sajtója: kórházi fertőzések, ÁNTSZ-jelentésekért folytatott pereskedés, szerénynek is alig nevezhető kórházi koszt, kifizetetlen számlák és tömeges felmondással fenyegető orvosokról szóló hírek festenek sötét képet a terület helyzetéről.
A Fidesz-KDNP hatéves kormányzásának első ciklusában kétharmados felhatalmazással rugaszkodhatott neki a kihívásnak, mentségükre legyen mondva: gyászos, lelakott, a végletekig kizsigerelt örökséget vettek át a szocialistáktól. Ritka alkalom, hogy egy kormánynak akkora többsége legyen, hogy ne kelljen rosszízű alkukba belemennie, félrenéznie, engednie elképzeléseiből, mozgásterük pedig még a kétharmad elvesztése után is jó lehetőségeket kínált a terület roborálására.
Sinkó Eszter egészségügyi közgazdászt és Reiner Roland politikai elemzőt arra kértük, vonjanak mérleget a Fidesz-kormánynak az egészségügy területén végzett tevékenységéről.
Tapolcán bezártak, Tapolcán megbuktak
Sinkó Eszter szerint az egyik legnagyobb gondot az jelentette, hogy az egészségügy 2010 utáni államosítását szakmailag nem készítették elő, hasonló kapkodással oldották meg, mint az oktatás esetében. Az egészségügyi közgazdász emlékezet: nem készültek hatástanulmányok, nem mérlegelték, hogy a korábbi fenntartók, az önkormányzatok jó gazdák voltak-e és a szakértői egyeztetéseket is kihagyták az előkészítési folyamatból.
Az átalakítás nem igazolta a kormánypártok előzetes várakozásait, az intézmények közös közbeszerzései lehettek volna kiugrási pontok, ám ezzel is csak a kisebb kórházak jártak jól. Létrehozták a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézetet (GYEMSZI), ami sok tekintetben a mára mumussá vált Klik tükörképe volt az egészségügyben. Hasonló utat is járt be, csak sokkal kevésbé volt hangos az átszervezése: az intézetet tavaly szétdarabolták, nevét Állami Egészségügyi Ellátó Központra változtatták, feladatai jelentős részét három másik intézményre ruházták át.
A központosítás/államosítás mellett a második Fidesz-kormány durván 5 százalékkal csökkentette az aktív fekvőbeteg-kapacitásokat (az akut esteket aktív, a többit krónikus ellátási formában kezelik a kórházakban – a szerk.), 14 kórházban teljesen megszüntették az aktív ellátási formát. Ezeken a helyszíneken ugyan maradtak orvosok, nővérek, ám például egy szülést már nem vállalhattak fel, megváltozott az intézmény profilja, többségében csak az egynapos ellátás keretében kezelhető esetek maradtak náluk, a krónikus kapacitásokon túlmenően.
Ez történt Tapolcán is, ahol 2012. júliusában bezárták a sebészetet és a belgyógyászatot (a szülészetet pedig már korábban).
Az alapellátásban 2010 és 2014 között kezdték el megfigyelni, monitorozni, mit is csinálnak a házi orvosok, illetve az így képződött ún. minőségi indikátorok mellé valamennyi forrást is bevezettek, ám jelentősen nem változtattak az alapműködésen. Sinkó Eszter az időszak legkomolyabb egészségügyi eredményeként a nemdohányzók védelméről szóló törvény elfogadását, végrehajtását említi. A Fidesz nagy dobása lehet, ha végre sikerül elektronikus alapokra helyezni az egészségügyet, ennek előkészítése is ekkoriban indult.
(Hogy itt is számíthatunk bonyodalmakra, az az Index az iKórlap nevű ingyenes alkalmazás körüli ügyeskedésről szóló cikke alapján szinte biztosra mondható.)
Alaphangon 120-150 milliárd hiányzik a rendszerből
2014 után az előző ciklusban még érdemben nem bolygatott alapellátáshoz nyúlt hozzá a kormány, 2015-ben fogadták el az alapellátási törvényt, amivel az egyéni praxisoktól elmozdulhatunk a csoportpraxisok felé, a világ trendjeinek megfelelően. Ennek főleg a népegészségügy, az egészségfejlesztés és a rehabilitáció területén lehetnek pozitív hatásai.
Idén év elején bejelentették, hogy a köznyelvben elfekvőknek nevezett osztályokat átvezetik a szociális ágazatba, az utánuk járó támogatás azonban az egészségügy kasszájában marad.
Mindezek tükrében világos, hogy a Fidesz-KDNP bizonyos kérdésekben hajlandó volt változtatni, de a rendelkezésre álló erőforrásait elforgácsolta a felesleges államosításra. Sinkó Eszter értékelése szerint a betegek változatlan rossz közérzetének oka, hogy
elképesztő a forráshiány a rendszerben. Az orvosok és a nővérek mélyen alulfinanszírozottak, a fővárosi infrastrukturális feltételek pedig katasztrofálisak. Érzékelhető, hogy a kormánypárt most észbe kapott, a kérdés az, hogy humánerőforrás-vonalon nem túl késő-e, vissza lehet-e fordítani a folyamatot és meg lehet-e állítani az elvándorlás további menetét.
A Népszabadság pénteki cikke szerint a kormány egészen abszurd feltételekkel akart megegyezni a béremelésről: míg a szakorvosoknak első körben 100 ezerrel, majd jövőre 50 ezer forinttal emelnék a bérüket, az ápolóknál ez nagyjából nettó 13 ezer forintra jönne ki. A nővéreknek felkínált összeg az egészségügyi közgazdász szerint nevetségesen alacsony.
Az ápolóknak két éven belül legalább 50 ezer forinttal kell többet keresniük. Ez megúszhatatlan. Nem is értem, hogy miért állnak ellen, a költségvetésben lenne erre forrás. Úgy tűnik, a kormányzat nem érti, miért kell, hogy prioritás legyen az egészségügyi ellátórendszer színvonalának növelése.
Az egészségügy nem egyszerre omlik össze, kis, még épphogy eloltható tüzekkel kezdődik az apokalipszis. Jelenleg több ponton is kritikus a helyzet, az egyik ilyen a már említett munkaerőhiány. A folyamat Magyarország 2004-es uniós csatlakozása után indult, mára a probléma kulminálódott és az egész egészségügyi ellátórendszer működését kiszámíthatatlanná tette.
Ahhoz, hogy a helyzet ne romoljon tovább, alaphangon 120-150 milliárd forintra lenne szükség.
Ez is csak egy nagyobb, de már érzékelhető eredményeket hozó tűzoltás lenne: megállíthatná az elvándorlást, valamelyest biztosítva lenne a napi működés, az ördögi kör, amelyben a kórházak egyre csak újratermelik adósságaikat, megakasztható lenne. Ehhez azonban mindenképpen vissza kellene adni a kórházigazgatók jogköreit, az intézményvezetőknek ugyanis a hétköznapokban annyi különféle kihívással kell megküzdeniük, hogy ezekkel képtelenség állandóan felsőbb szinteken kopogtatni.
Sokan és sokszor vetették már a Fidesz-KDNP szemére, hogy az egészségügy nem kapott saját minisztériumot, Balog Zoltán emberi erőforrásokért felelős miniszter egy személyben képviseli a szociális ágazatot, a kultúrát, a köznevelést, a felsőoktatást, a sportot, az egyházi ügyeket és az egészségügyet is, természetesen államtitkárai segítségével.
Ez Sinkó Eszter szerint fizikai, szellemi képtelenség, az ömlesztett kormányzati struktúra nem segítette az egészségügy érdekeinek érvényesülését, a legfelsőbb szintekre a döntéshozatalt megelőzően nem jutottak el a szakma szempontjai.
Nem látja ezt másképpen Reiner Roland politikai elemző sem, akinek azonban arra is van válasza, miért kellett egy ilyen, az állampolgárok szerint is központi területet államtitkársággá csökevényesíteni.
Ez a mostohagyerek sorsa
Reiner Roland emlékezet, az egészségügy annak ellenére mostohagyerek, hogy a választók a munkanélküliség és az elszegényedés mellett a legproblémásabb területként nevezik meg. A területet politikailag az bénítja meg, hogy tulajdonképpen veszett fejsze nyeleként már be van árazva: az egészségügy rossz állapotban van, rengeteg pénzt igényelne, a kormány pedig általában nem a feltőkésítés útján jár, ha valamely ágazathoz hozzányúl. Sőt, komolyabb strukturális átalakításoknál a forráskivonás jellemző, jelen esetben pedig nem nehéz rájönni, hogy az egyenlő lenne a halálos ítélettel.
Az egészségügybe nagyságrenddel több pénzt kellene beletenni, mint amennyire a kormány most hajlandó lenne, ezért a halogatás
-magyarázza az elemző, aki szerint a kormány azért sem nyúl a terület hóna alá, mert az, hasonlóan az oktatáshoz, nem igazán kampányképes.
Egy-egy sikeres intézkedést zászlóra lehet tűzni és lobogtatni lehet a közvélemény előtt, ilyen például a rezidensek helyzetének viszonylagos stabilizálása. Megoldották, kommunikálták, ez pedig jól mutatja, mit tud tenni jelen pillanatban az Orbán-kormány ezen az elátkozott területen: tüzet olt. Felmérik, melyik a legaktívabb, legveszélyesebb csoport – korábban a rezidensek, majd később a szakorvosok -, majd rendezik a részérdekeket, ágazati koncepcióról azonban szó sincs.
Éppen emiatt kerülhetett a terület- a szociális és a kulturális ágazathoz hasonlóan – megtűrt lelencként az Emmi gondozásába. Bár az oktatás ki tudott törni a mellőzöttségből, legalábbis az utóbbi hetek eseményei alapján így tűnik, az elemző a tanárokra jellemző koherens összetartást, közös elhatározást egyelőre nem látja a dolgozók közül leginkább érdekelt ápolóknál. Még az emblematikus, népszerű Sándor Mária is kevés. Ő maga is azzal lengette be közéletből való visszavonulását, hogy nem tudott megfelelő erőket felsorakoztatni maga mögött.
Az egészségügy hierarchizált: ápolóknak, szakápolóknak, rezidenseknek, orvosoknak, kórházigazgatóknak kellene egy irányba néziük, míg az oktatás sokkal homogénebb: van sok pedagógus és kevés iskolaigazgató. Távolabb vannak egymástól a csoportok
– vázolja a nehézségeket Reiner Roland, aki emlékeztet: bár az egészségügy jelenlegi helyzete nagyon rossz hangulatot kelt, a kórházi várólisták miatti felhördülés sem hozott áttörést.
Ennek ellenére a Fidesznek van félnivalója: ha az egészségügyi tiltakozásokat jobban megszerveznék, jobban összeérnének az Emmi kezébe adott területek, az olyan országos elégedetlenséghez vezethetne, amit a kormánypártok komolyan megéreznének. Mindenesetre beszédes, hogy az egészségügynek nincsen valódi politikai képviselete: ezzel az ágazattal még az ellenzéki pártok is sokkal kevésbé foglalkoznak, mint mondjuk az oktatással.
