Ha az önkormányzatok is úgy akarnák, mindenkinek adhatnának egy lakást

Negyedik éve vizsgálják és publikálják a magyarországi lakhatási adatokat a Habitat for Humanity szervezet szakértői. Begyűjtik a számokat, levonják a következtetéseket és ajánlatokat tesznek, ahogy ilyenkor szokás – mi azonban most ragadjunk le az első fázisnál.

Egyszerűen azért, mert azok a bizonyos számok annyira döbbenetesek, hogy érdemes őket külön, mindenféle komment vagy körítés nélkül közölni.

A lakáspolitika a társadalmi kérdések szárazabbik, unalmasabbik feléhez tartozik – hangzott el az erről szóló sajtóbeszélgetésen csütörtökön –, pedig érdemes odafigyelni rá. Egyrészt azért, mert az, hogy van-e a fejünk felett fedél, eléggé alapvető kérdés, pár szinttel legalábbis biztos, hogy lejjebb van a Maslow-piramison, mint az, hogy kié lesz a TV2, vagy, hogy mit gondoljunk a menekültekről. Tegye fel a kezét (a felső tízezer most ne figyeljen), akinek az elmúlt évben még egyszer sem jutott eszébe, hogy „atyaég, mi lesz, ha én is elveszítem a lakásom?”. Senki? Gondoltuk. Másrészt, bármennyire is érzelgősen hangzik, tartsuk észben: minden arányszám és százalékos érték mögött emberi életek tízezreit, illetve inkább százezreit találjuk. Vágjunk is bele.

Először is: igen, a kormány által hangoztatott számok bíztatóak és nem is feltétlenül hazugok

• A GDP 3,5 százalékkal nőtt;
• az infláció megszűnt;
• a tavalyi évre 210 ezerrel nőtt a foglalkoztatottak száma, tehát a munkanélküliség csökkent.

Az utóbbi persze csúsztatás: mindenki tudja, hogy főleg a közmunkaprogram erőltetésének köszönhető.

A „siker” azonban ettől függetlenül sem mutatkozott meg az átlagmagyar életében, sőt: a szegények még kilátástalanabb helyzetben vannak, mint korábban.

Hiszen a szigorodó szabályoknak hála nagyjából 150-200 ezren zárták ki magukat a támogatási lehetőségek közül azzal, hogy nem felelnek meg a kritériumoknak – állítja a Habitat.

• Egymillióan élnek a munkaerőpiac peremén, azaz munkanélküliek, esetleg alkalmi, vagy feketemunkából élnek;
• a három- vagy többgyerekes családok fele elszegényedőben van;
• a 18 év alattiak 22 százaléka szinte biztos, hogy szegény felnőtt lesz és jó eséllyel az is marad.

És a mondat, amire elég rámutatni, ha bárki azzal jön, hogy Magyarországon jó irányba mennek a dolgok:

Másfél millióan élnek olyan háztartásban, ahol hivatalosan senki sem keres pénzt.

Ugyanennyien élnek lakhatási szegénységben, azaz úgy, hogy nincs, vagy rossz minőségű a fedél a fejük felett.

2014-ben harmincezer hajléktalanról tudtak. (A hajléktalan szó tágan értendő, azaz bejelentett lakcímmel nem rendelkező magyarokról van szó, akiknek csak töredéke él valóban az utcán.)

• Az átlagos magyar háztartás a bevétele negyedét költi lakhatásra;
• az egyedülállók és a gyermekeiket egyedül nevelő szülők a bevételük egyharmadát.

Magyarországon egyébként van, vagyis lenne elég lakás mindenkinek, csak vagy lakhatatlanok, vagy nem adják oda.

Az önkormányzati lakásállomány romlik és folyamatosan csökken, mert a hivatalok ezek eladásával próbálnak egy kis pluszbevételhez jutni. 2014-ben:

• 126 500 önkormányzati lakás volt Magyarországon (miután majdnem kétezret eladtak);
• ebből 11 500 lakhatatlan, vagy nagyon rossz állapotban van;
• 67 ezer szociális bérlakás van, ami a teljes önkormányzatilakás-állomány fele, de az összes magyar háztartásnak csupán 1,5 százaléka;
• a szociális bérlakások ötöde komfort nélküli vagy szükséglakás;
• a Nemzeti Eszközkezelő Társaság kezében 14 ezer lakás van,

ám ezeket csak a devizahitelesek egy szűk rétege kaphatja meg, nagy részük pedig egyébként is hátrányos helyzetű térségben van, amivel bebetonozza a „szerencsés” családokat a munkanélküliségbe – állítják a civilek.

Eközben az önkormányzatok a lakásaik két százalékát újították fel tavaly és országszerte

összesen 180 lakást építtettek.

A magyarok 11 százaléka él bérlakásban – az uniós átlag 30 százalék. Ez azt jelenti, hogy az ország majdnem 90 százaléka magántulajdonban álló lakásban él, ami nagyon drága, akár bérli, akár tulajdonolja. Kevesen engedhetik meg maguknak – arról nem is beszélve, hogy a magyarok többsége a lakhatást tekintve képtelen alkalmazkodni, ha változik a helyzetük, például gyerekük születik, vagy éppen hogy egyedül maradnak – és ez meg is látszik. Magyarországon

• 555 ezer beázott, vizes penészes és
• 800 ezer energiaszegény (azaz nem megfelelően vagy egyáltalán nem fűtött) lakás van, illetve
• 240 ezer lakásban nincs vezetékes víz.

A lakosság negyedének van valamilyen hátraléka, a szegénységi küszöb alatt élők közt ez az arány azonban sokkal rosszabb:

A szegények hatvan százaléka tartozik lakáshitellel, lakbérrel vagy rezsivel.

Törlesztőrészlettel és lakbérrel például 7,5 százalékkal többen tartoztak tavaly, mint 2013-ban. Az országban tavaly 180 ezer nem teljesítő devizahitelest tartottak nyilván. A Habitat szerint ez csak rosszabb lesz: március óta a köztudottan eladósodott, forráshiányos önkormányzatok kezében van a döntés, hogy kinek milyen támogatást adnak.

A szervezet éves jelentése itt érhető el, további riasztó adatokkal, összefüggésekkel és persze az ajánlásokkal arról, hogy milyen széles körű, sokpárti és elszánt összefogás kellene, hogy legyen esély a javulásra. Nekünk most csak még egy érdekes adatra futja:

Tudta-e ön, hogy Magyarországon nem mondták ki és foglalták törvénybe a lakhatáshoz való jogot?