A világ legdrágább elírása

Lehet, hogy megdől a gazdasági megszorításokkal vezérelt válságkezelés egyik alapdoktrínája, miután ennek szerzői a napokban nem tudták hitelt érdemlően megvédeni állításaikat a teóriát megcáfoló kutatókkal szemben.

A harvardi egyetemi Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff 2010-ben jelentette meg a Növekedés az adósság idején című munkáját, amelyben a magas adósságráta és a recesszió között vont közvetlen összefüggést. A tanulmány mára a kormányok gazdaságpolitikájának központi elemévé vált. A számítás Barack Obama elnök költségvetési politikájának és a republikánusok gazdasági elképzeléseinek zsinórmértékévé vált, és az Európai Bizottság is rendre hivatkozik a tanulmány következtetésére, miszerint tartósan 90 százalék feletti államadósság 0,1 százalékos GDP-csökkenést eredményez, ezért elsőrendű feladat az adósság mérséklése költségvetési kiigazításokkal.

Számolni sem tudtak

Csakhogy jött három massachusettsi kutató, Thomas Herndon, Michael Ash és Robert Pollin, aki április közepén belecsapott a lecsóba és publikálta újraszámolásuk eredményét, amely szerintük a tételt nem támasztja alá. Súlyos adatbeviteli és módszertani hibákat találtak a számításokban, de a Rogoffék által megadott számok alapján a három kutató úgy látja: az elmúlt évtizedekben a Nyugat gazdaságainak növekedése (átlag 2,2 százalék), ami cáfolja a teóriát.

Múlt pénteki válaszcikkében a két harvardi elismerte a kisebbnek tekintett hibákat, de fenntartják következtetésüket, azzal, hogy tanulmányukban az átlag mellett ők is 1,6 százalékos növekedési mediánt (középértéket) jelöltek meg.

Az egész világ követte az Excel-táblát

A harvardi páros elméletéből részben a politika ragadta ki önkényesen a recesszióra vonatkozó szoros kapcsolatot, s ez mostanra beépült a világon átsöprő válságkezelés kánonjába. Az amerikai demokraták és republikánusok egyaránt a kiadáscsökkentésen alapuló költségvetési kiigazítást pártolják, s az Európai Bizottság is ezt a receptet ajánlja eladósodott tagjainak Görögországtól Írországig.

Az ezt ellenzőkre, a növekedéshez szükséges lazítást pártolókra – például Paul Krugman Nobel-díjas közgazdászra – eddig kevesen hallgattak, s tavaly komoly feszültséget okozott a német-francia tandemben az új gall elnök, Francois Hollande programja, amely ugyancsak a megszorítások mérséklését tűzte ki célul.

A fő elméleti probléma persze az, hogy azért lassulnak a gazdaságok, mert az adóssághegy finanszírozása elszívja a pénzt a befektetések és a fogyasztás elől, vagy a leszállóágba került gazdasági teljesítmény következtében nő az adósság. Sokak szerint Rogoffék erre nem adnak választ. Rövidesen kiderülhet, melyik álláspontot kell „ortodoxnak” vagy „unortodoxnak” tekinteni. Az mindenesetre nem lenne meglepő, ha a magyar kormánynak az Európai Bizottsággal kialakult vitájában előbukkanna az új érvkészlet.

Újragondolhatják Maastrichtot

Az uniónak akár kapóra is jöhetne ez a polémia arra, hogy néhány „kőbe vésettnek” tekintett követelményt újragondoljon. Ilyen a maastrichti kritériumok közt az ugyancsak az államadósságra vonatkozó 60 százalékos GDP-arányos plafon, vagy a 3 százalékos hiányráta. Az amerikai triumvirátus példái is arra mutatnak, hogy nem önmagában a hiány és adósság mértéke az egyedüli jelző a gazdaság állapotára. Japán hosszú ideje 220 százalékos adósságrátával él együtt, s noha gazdasága 20 éve stagnál, a „tankönyvi” összeomlás nem következett be, mert szinte teljes egészében hazai megtakarítások fedezik a finanszírozást. A német és magyar adósságmutató ugyanannyi, 80 százalék körüli, ennek ellenére kettejük helyzete szinte ég és föld. Érdemes lenne talán több mutatóból (például a hiány és az adósság finanszírozásának képessége, forrásai, árfolyamkockázat mértéke, növekedési lehetőségek, hazai-idegen tőke és befektetések aránya) összemixelt indexeket képezni.