Az elmúlt napokban felélénkült az érdeklődés az állam által adott természetbeni juttatásokról. A Policy Agenda azt vizsgálta meg, hogy valójában mekkora kört érinthetnek ezek a változások, és ennek milyen hatása lehet.
Miért megy a küzdelem?
A magyar szociális rendszer támogatásokat tekintve szerteágazó. Számításaik szerint 43 jogcímen kérhető valamilyen szociális támogatás (nyugdíj és nyugdíjszerű ellátások nélkül), és ez csak a központi költségvetésnek több mint 1600 milliárd forintjába kerül. Ehhez még valamelyest az önkormányzatok is hozzátesznek a saját költségvetésükből, és vannak olyan szociális kedvezmények, amelyeket a munkáltatókkal fizettet meg az állam (gyermekek után jár pótszabadság).
A szociális ellátások egy része jelenleg is természetben nyújtott (például köztemetés, vagy tankönyvtámogatás), de van ahol már korábbi politikai döntés miatt így adja az állam a segítséget. A támogatások nagyobb részét azonban továbbra is készpénzben fizetik ki.
A kormány március végi határozata szerint a kabinet keresi annak a lehetőségét, hogy tovább bővítse azokat a támogatási jogcímeket, ahol készpénzt helyettesítő utalvánnyal lehet kifizetni az ellátást. A határozatban megjelölt jogcímek a teljes támogatási rendszer a 31 százalékát teszik ki, mintegy 500 milliárd forint körüli összeget. A családi pótlék, úgy tűnik, továbbra is készpénzes marad, amely önmagában 355 milliárd forint. Ezidáig tehát érdemi forrást nem találtak a rendszeren belül arra, hogy védett piacot teremtsenek az Erzsébet-utalványnak.
Gyámság alá helyezik a szociális támogatásban részesülőket?
A természetbeni ellátások körének bővítése jóval régebbi vita, mint az Erzsébet-utalvány bevezetése kapcsán kerekedett polémia. A közgondolkodásba a monori szociális kártya apropóján került be a kérdés, amikor a település vezetése azt gondolta, hogy a szociális probléma alapja az, hogy a nehéz helyzetben lévők a kapott támogatást „elisszák és játékgépekre költik”. Ezért olyan rendszer kell, amely nem engedi, hogy az önkormányzati segélyt ne a létfenntartásra költsék el, azaz lényegében gyámság alá kell vonni ezeket az embereket, és ellenőrizni kell a pénzköltésüket.
Ekkor a társadalom vélt, vagy valós elvárását kezdte kiszolgálni a politika és fokozatosan bővítette a terét azoknak a támogatásoknak, ahol először csak választható volt a természetbeni támogatás, majd kötelező lett. A mostani szándékok is ennek az útnak a folytatását mutatják, annyival kibővítve, hogy most gazdasági érdekeltség is társul a kérdéshez.
Ennyit nyerhet rajta a kormány
A kormány eddig is kedvelte azokat a technikákat a költségvetés problémáinak kezelésére, amelyek nem közvetlenül az emberektől vettek el pénzt, hanem áttételesen éreztették hatásukat. Ilyen volt a telefonadó, vagy az ágazati különadók egy része is. A szociális kiadások kapcsán folyamatosan elhangzó érv, hogy a költségvetés jelenlegi állapotához képest nagyon bőkezű a rendszer. A kabinet tervei között szerepelhet olyan elképzelés, amely éppen ezeknek a kiadásoknak az indirekt csökkentésére tesz javaslatot. Ebből a szempontból az utalványrendszerre való átállás ezt a szándékot teljesíti.
Az üdülési csekk és az Erzsébet-utalvány rendszere azon alapszik, hogy bizonyos hasznot a forgalmazóktól kapott jutalék alapján érnek el. Amennyiben az állam az 1600 milliárd forintos kassza felét mégis ezen rendszeren keresztül fizeti ki, akkor 24-40 milliárd forintos bevételre tehet szert az elfogadóhelyek terhére. (Ez természetesen nem tiszta bevétel, mivel valamekkora működési költséggel is kell számolni) Azaz ekkora mértékben költségvetési forrásokat kiválthat, és tehermentesítheti az amúgy is nehéz helyzetben lévő büdzsét. De ezen felül még számolni lehet a kiadott, de soha be nem váltott utalványok útján megmaradt haszonnal is, amelynek mértékét még becsülni sem lehet.
Tényleg ez a járható út?
Áttekintve a teljes ellátási rendszert, politikai alapon lehet benne találni olyan elemeket, amelyek átkonvertálhatóak Erzsébet-utalványra. Ugyanakkor a probléma az, hogy megerősödne az utalványoknak egy másodlagos piaca (egymás között adják veszik az emberek alacsonyabb áron), illetve a hátrányos helyzetű településeken nem megoldott az utalvánnyal fizetés lehetősége sem.
A másik probléma a rendszerrel annak társadalompolitikai felfogása. Erősítené azt a képzetet, hogy aki az államtól pénzt kap, azt szorosan ellenőrizni kell, különben rossz helyre költi el. Ez a társadalom kiskorúsítását jelentené, és éppen emiatt, a legnagyobb pénzt jelentő családi pótlék esetén erős ellenállásba ütköztek az ehhez kapcsolódó javaslatok.
A Policy Agenda álláspontja szerint bármennyire is szüksége van a kabinetnek akár néhány tízmilliárd forintra, ez a megoldás több politikai kárt fog okozni, mint költségvetési hasznot. Mert a választók részéről jövő ellenállás az ehhez hasonló, a mindennapokat érintő változásokkal szemben jelentősebb, mint akár néhány általános megszorító intézkedéssel szemben.
