Hétfőn kiderül, ki lesz az a négy új külső tag, aki csatlakozik a monetáris tanács három belső tagjához. A jegybanktörvény módosítása értelmében a külső tagokat az Országgyűlés gazdasági bizottsága jelöli, és az Országgyűlés választja meg, szemben a korábbi gyakorlattal, amikor két tagot az MNB elnöke (a kormányfő egyetértésével), két tagot pedig a miniszterelnök jelölt. A bizottságok leképezik a parlament összetételét, a korábbi miniszterelnök jelöltjeiről is minden bizonnyal volt egyeztetés, és a bizottság is minden bizonnyal egyeztet a jelenlegi miniszterelnökkel, így a jelölési procedúra változása gyakorlatilag technikai kérdés – bár semmiképpen sem elegáns lépés.
Hasonló csörte egyébként már 2005-ben kibontakozott a jegybank körül, akkor a Gyurcsány-kormány módosította a törvényt: megemelte az Monetáris Tanács létszámát, így a régi tagok mandátumának lejártakor az újonnan kinevezett tagok kerültek többsége. Éppen ennek a módosításnak a következménye az, hogy most négy tagnak jár le egyszerre az ideje, és az új kormány töltheti fel a tanácsot a „saját embereivel”.
Tény, hogy az új tagok olyanok lesznek, akik a jelenlegi kormánynak „tetszenek”, és az is tény, hogy a most leköszönő tagok pedig a régi kormánynak „tetszettek”. Ebből azonban nem következik egyenesen, hogy megszűnik a jegybank függetlensége. Visszatekintve az elmúlt évek monetáris politikájára, nem mondhatjuk, hogy bármelyik összetételű monetáris tanácsra sikeresen nyomást gyakoroltak volna az aktuális kormányok. Az azonban vitathatatlan, hogy követett el hibákat a tanács, és az is borítékolható, hogy a jövőben is lesznek olyan döntések, amelyek utólag hibásnak bizonyulnak: nincs könnyű dolguk a döntéshozóknak, hiszen állandóan változó környezetben mozgó célpontra lőnek.
Bár kétségkívül nem elegáns a jelenlegi jelölési procedúra, az új tagokat és az új összetételű tanácsot is csak tényleges döntései alapján lehet megítélni. Véleményem szerint nem valószínű, hogy az új tagok feláldoznák a pénzügyi stabilitást, tudatosan károkat okoznának az országnak, és nem utolsó sorban odadobnák szakmai tekintélyüket, csak azért, mert a gazdasági miniszter, vagy bárki más alacsonyabb kamatot követel. Ha azonban ez történne, már nem csak az MNB függetlensége miatt kellene aggódnunk…
Egy másik dimenzióban is feltehető azonban a függetlenség kérdése, a válasz pedig feleslegessé teszi a személyek körüli vitát.
A közgazdaságtanból ismert lehetetlen hármasság tétele kimondja: nyitott gazdaságban egyszerre nem valósítható meg a tőkepiaci liberalizáció, az önálló árfolyam- és az önálló monetáris politika (sajnos, csak kettőt lehet választani). Magyarország kis, nyitott gazdaság, liberalizált tőkepiacokkal, szabadon lebegő árfolyammal. A nap kérdése tehát: önálló a monetáris politika?
Papíron igen: az MNB inflációs célkövetéses rendszerben dolgozik, a rendelkezésére álló eszközökkel az inflációs célt kell elérnie. Ha azonban ilyen egyszerű lenne a helyzet, nem is lenne szükség monetáris tanácsra. A jegybank szakértői elkészítenék az inflációs prognózist, ha az cél feletti inflációt mutat, jöhet a kamatemelés, ellenkező esetben pedig a kamatmérséklés.
Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. Magyarország kis, nyitott, felzárkózó gazdaság, így az inflációt nagyban meghatározzák külső tényezők: ha aszály van, ha belvíz van, ha emelkedik a kőolaj ára, ha gyengül az árfolyam (és még sorolhatnánk), a monetáris tanács a feje tetejére is állhat, akkor sem sikerül elérni az inflációs célt. (Az inflációs célkövetéses rendszer bevezetése óta eltelt 10 év alatt mindössze kétszer sikerült tartani az inflációs célt. Ez azonban nem a tanács szaktudását minősíti).
Tovább rontja a helyzetet, hogy az ország óriási devizaadósság állománya miatt az árfolyam alakulása pénzügyi stabilitási szempontból is kiemelt jelentőségű. Ha bárkit megkérdezünk a jegybankban, hogy akkor most „célozzák-e” az árfolyamot is, felháborodott nem lenne a válasz. A gyakorlatban azonban a döntéshozóknak legalább fél szemük mindig az árfolyamon kell, hogy legyen.
Sarkosan fogalmazva, a gyakorlatban nem a kormány és nem a tanács dönti el, hogy mekkora legyen az alapkamat, hanem a piacok és az árfolyam. A testületnek van mozgástere, amit a makrogazdasági folyamatok mellett többek között a globális hangulat, az ország kockázati megítélése, és ezen keresztül az árfolyam alakulása jelöl ki. Ez a mozgástér néha nagyobb, néha szűkebb, de alapvetően ez határozza meg, hogy a jegybank meddig mehet el a monetáris lazítással. (A kormány persze áttételesen befolyással lehet az alapkamatra: ha kiszámítható, hiteles gazdaságpolitikát folytat, akkor növelheti a monetáris politika mozgásterét –a dolog azonban sajnos fordítva is működik.)
Ennek megfelelően nem számítok drasztikus fordulatra a jegybanki politikában, és ami ennél sokkal fontosabb: a piac sem számít arra, hogy az új felállású testület teljes mértékben szakít elődje irányvonalával. Az meg csak hab lenne a tortán, ha a jövőben megszűnne az MNB körüli „zaj”, a fiskális és monetáris politika nagyobb összhangban dolgozna egymás mellett –persze úgy, hogy mindenki teszi a saját dolgát.
Reméljük, nem kell csalódnia a piacnak.
(A szerző közgazdász.)
