– Sokan Önt tartották felelősnek a miskolci Lenin Kohászati Művekből (LKM) lett Dimag Rt. bukásáért a kilencvenes évek elején. Mennyiben volt érintett?
– Amikor a kilencvenes évek elején, a rubelelszámolás megszűnésekor a cég reménytelen helyzetbe került, letettem egy javaslatot az akkori ipari miniszter asztalára. A politika azonban nem merte vállalni az elbocsátásokat, és az úgynevezett miniacélmű megvalósítását.
– Számolt azzal, hogy úgy kezelik majd, mint a régi rendszer egyik vezetőjét?
– Takácsy Gyula, az MDF egyik vezető politikusa, aki akkor a Magyar Gazdasági Kamara elnökségi tagja is volt, elhívott egy beszélgetésre, és azt mondta: megbeszélték Antall József kormányfővel, hogy a következő héttől az Ipari Minisztériumban közigazgatási államtitkár leszek. Nem vállaltam el, mert azt gondoltam, hogy az LKM-et meg lehet menteni. Naiv voltam, úgy gondoltam, nem megyek el államtitkárnak, de majd segítséget kérek a kormánytól. Eretnek gondolat volt, nem támogathatták a javaslatomat; abban a helyzetben nem. Így is voltak elbocsátások, s tíz év késéssel a miniacélmű is megvalósult, csak sokkal nagyobb áldozatokkal.
– Ön szerint hibás lépés volt, hogy eladták egy orosz-osztrák konzorciumnak a Dimag Rt.-t?
– Látszott, hogy nem tőkeerősek, és nem akarnak fejleszteni, csak a szelektív működtetésben, vagyis egyes üzemegységekben, leginkább a kohóban gondolkodnak, pedig azt le kellett volna állítani. De a lényeg az, hogy a válságmenedzselés nem oldható meg privatizációval. Ez az út csak ott működhet, ahol nem strukturális krízisről van szó.
– Önszántából hagyta ott Diósgyőrt, vagy az új tulajdonosok elküldték?
– Felajánlottam a lemondásomat az igazgatósági elnöki posztról, amit nem fogadtak el, majd egy mondvacsinált fegyelmivel elbocsátottak, végkielégítés nélkül. Végül a végkielégítés ügyében indított pert megnyertem, a cég azonban akkor már csődeljárás alatt állt, így hat havi alapbért, 200 ezer forintot kaptam, 21 év munkaviszony után…
– Amikor 1995-ben elkezdődött az alumíniumipari privatizáció második szakasza, miért gondolta, hogy be kell szállnia?
– Kohómérnök vagyok. Az LKM-ben gyönyörű volt az a 21 év, még ha a vége katasztrófa volt nekem és másoknak is. Szellemi és anyagi függetlenséget akartam, ezért jöttem el következő munkahelyemről, a Dunaferrtől is másfél év után. A saját lábamra akartam állni.
– Volt ehhez tőkéje?
– Akkor semmi. Előbb egy tanácsadó céget alapítottam két tulajdonostárssal, majd egy másik csapattal hitelből megvásároltuk az orosházi öblösüveggyárat a felszámolásból. Átszerveztük, és eladtuk az amerikai Owens-Illinois cégnek. Ez volt az igazán nagy dobás.
– A Hungalunak, vagyis az alumíniumipari trösztnek voltak problémamentes és problémás cégei. Ön ez utóbbiakat vette meg. Miért?
– Ez maradt. Nem állítom, hogy a gyöngyszemeket meg tudtuk volna venni, de ez gazdaságpolitikai kérdés is; egy tőkésosztály kialakításának vannak megoldásai, például a menedzsment-kivásárlás.
– Voltak ilyen tranzakciók Magyarországon is, de az így eladott cégek 6-8 év után sorra bedőltek. Vagy tudna mondani egy sikeres példát?
– Nem könnyű. De a Keviép Kft. esete például ilyen. Nem akarom a politikát felmenteni, de a külföldiek részéről óriási nyomás volt. A Bokros-csomag után az adósságállomány lecsökkent, de hamis próféták voltak, akik azzal zárták ki a tehetséges magyar vezető réteget a magánosításból, hogy készpénzért kell privatizálni, mert állami bevételre van szükség. Ez a pénz azután elfüstölt, és nincs erős hazai tőkésosztály.
– Ön a 2000 októberében megválasztott Parragh László előtt a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara élén is állt; elnökként volt rá esélye, hogy befolyásolja ezt a folyamatot?
– Esélyem nem volt, de rengeteget próbálkoztam.
– Annak idején a Gyurcsány Ferenc vezette Altus céggel osztották fel egymás között az alumíniumipari társaságokat. Egyeztettek?
– A Bakonyi Bauxitbánya privatizációjánál feltétel volt, hogy akinek timföldgyára van, az termelésarányosan részesedjen benne, vagyis ezt együtt tulajdonoltuk az Altusszal; természetesen egyeztettünk a taggyűléseken.
– Személy szerint is egyeztettek Gyurcsány Ferenccel?
– Igen.
– Kereste, keresi Önnel a kapcsolatot a politikai elit?
– Többféle megkeresés volt, de én mindet visszautasítottam.
– Nem lett volna egyszerűbb az élete, ha beáll valahová?
– Egy gazdasági vezetőnek, aki tulajdonos is, kapcsolatban kell lennie a politikával, de nem szabad elköteleznie magát. Az egy másik dimenzió.
– Készül még valamilyen nagy dobásra?
– Mindig töröm a fejem valamin. Volt, amiről lemaradtam.
– Éspedig?
– Egyszer megvehettem volna egy nagy hulladék-feldolgozót, de akkor hunyt el az édesapám. Abba bele kellett volna vágni, az egy milliárdos akvizíció lett volna. Az ember ugye többnyire két dolgot bán meg: amibe belefog, illetve amibe nem. De most a Mal átalakítására koncentrálok. Életem legjobb húzása volt, hogy beszálltam az alumíniumiparba.
