Viszont az Interpol és a Paradise Lost tagjai nem viccelnek. Míg mások önfeledten frizbiznek a vízben, addig ők egy stég rozsdás vasrúdját szúrják a szívünkbe.
A New York-i Interpol három év kihagyás után jelentkezett új lemezzel, amely ugyan nem éri el a 2004-es kihívóan eredeti Antics tökélyét, de mentségükre legyen mondva, hogy az Antics talán az új évezred legfontosabb létösszegző poplemeze. Tehát az Our Love to Admire csak a korábbi albumhoz képest szerényebb vállalás, de azért a jelen állás szerint a 2007-es év idáig legjobban sikerült pop-produkciója.
A zenekar a kompozíciókat ezúttal is lassan építkező, egyre árnyaltabb és egyre bonyolultabb építményekként határozta meg. Mintha az Interpol egyetlen dalnak mutatná fel az aspektusait. Csak többszöri meghallgatáskor derül ki, hogy milyen hihetetlenül gazdag és ihletett munkával van dolgunk. A minimalizmusból indulnak ki, és a pazar többszólamúságban teljesednek ki a szerzemények, amelyek közül kiemelkedik a Pioneer to the Falls, a The Henrich Maneuver – az első kislemezsláger -, a Mammoth és a Rest My Chemistry.
A Paradise Lost nehezebb eset. A zenekar rosszkor volt rossz helyen. Ugyan sikerrel szöktek meg a black metál rezervátumából még a kilencvenes évek közepén, de azóta csak bolyonganak a pop sötét erdejében. Nem fogadta be őket sem a hivatalos popkánon, sem a metál szigorú zsinata. A Paradise Lost, bár sok esetben hatásvadász, ugyanakkor ihletett, aggályos műgonddal megalkotott rockdalokkal hívta fel magára a figyelmet. Az In Requiem nem emelkedik ki az életműből, legfeljebb árnyalja azt, mégis tetszetős munka, jól karbantartott zongora- és nagyzenekari betétekkel. Az egységesen magas színvonalon tartott lemezről kiemelkedik a Never for the Damned, az Ash & Derbis, a The Enemy, de a többi dalt hallgatva se lesz kedvünk kimenni a napra.
Interpol: Our Love to Admire › EMI › 11 szám, 47 perc › Poptőzsdei árfolyam: **** és fél
Paradise Lost: In Requiem › EMI › 11 szám, 45 perc › Poptőzsdei árfolyam: ***
