Újabban például memetikaiul tanul, bár még maga sem biztos benne, hogy ez végül élő nyelvnek bizonyul-e. Mégis, amikor rákérdezek, hogy polihisztornak tartja-e magát, elhárítja a megnevezést. „Inkább az van, hogy ha valami érdekel, annak szívesen utánajárok. S ha bekerülök egy területre, először is megnézem, hogy a csomó okos ember, aki ott működött, mit csinált, mit látott érdekesnek. De nem akarom felfedezni a meleg vizet.”
Később azért eljutunk odáig, hogy három éve megjelent könyvében, Az élő pénzben ez talán mégis sikerült neki. Ez más mű, mint a hét nyelvre lefordított, idehaza több tízezer példányban eladott Mindenki másképp egyforma, amely az ember gondolkodási mechanizmusairól és a racionalitás természetéről tart – ahogyan Mérő fogalmaz – tudományos tárlatvezetést. „Nem aszerint szűrök, hogy mi a fontos, hanem hogy mi az érdekes. Ez egy esszé műfaj; próbáljunk meg valamiből összeállítani egy képet, nézzük meg, milyen a világnak egy adott része.” Az élő pénz viszont az eredetiségével akar hatni, de erről majd később.
Már vagy egy órája ülünk egy almalé és egy ásványvíz mellett a Szilvakék Paradicsomban, a Vígszínház háta mögött. Mindenfajta racionális összefüggés nélkül egy szójáték ugrik be a helyszínről – „Miért piros a kékszilva? Mert még zöld.” -, és az éretlen, össze nem állt dolgokra való asszociáció később önbeteljesítőnek bizonyul. A beszélgetés hatása alatt visszaemlékezve, valószínűleg a tudatalatti húzta-halaszthatta a rendelést.
Ám ez az adott pillanatban még csupán az evés iránti elkötelezettség hiányának tűnt. Vártuk a helyzetet, a mérői életfilozófia alapján. „Bármit is csináltam az életben, azt a helyzet hozta. Nagyon irigylem azokat az embereket, akiknek már gyerekkorukban pontos pályaképük van, és egész életükben ahhoz kötődnek. Bennem sohasem volt elhivatottság.” Belecsöppent egy környezetbe, ahol pezsgett valami, és jól érezte magát a közegben. Amíg ez kitartott, ott maradt.
Az általános iskolában még – jórészt akkori tanárainak köszönhetően – utálta a matekot, ám nyolcadikban mégis negyedik helyezést ért el az országos versenyen. A hatvanas évek jó színvonalú matematikai tehetséggondozása innentől sínre állította. Jött a Berzsenyi kiemelt tagozata, amely negyedikes korára a diákolimpiáig és a harmadik díjhoz vezette el. „Ha egy kicsit többet készülök, második is lehettem volna. De azt is éreztem, hogy az első díj nincs bennem.” Az ELTE matematika szakán is tisztában volt vele, hogy egy-két társa – mint a két évvel felette járó, ma már világhírű matematikus, Lovász László – „nagyságrendekkel tehetségesebb” nála. Akkor még frusztrálta a gondolat: „ha Lovász arra a területre állna rá, amit én választottam magamnak, akkor egy-két hónap alatt megcsinálná az életművem”.
Ma már közgazdaságilag értelmez: Lovásznak komparatív hátránya lett volna, ha olyannal foglalkozik, amit más is meg tud csinálni. Akkor két hónapot elveszteget az életéből. „Most már nagyon is rendben lévőnek találom, hogy olyan évfolyamtársaim is, akiknek az eredménye gyengébb volt az enyémnél, egész jó, nemzetközi szintű matematikusok lettek.” Úgy van ezzel, mint Muhammad Ali bokszoló, akitől idősebb korában egyszer azt kérdezték, miért beszél most egészen másként, mint világbajnokként. Mire azt válaszolta, hogy ha valaki ötvenévesen ugyanúgy látja a világot, mint húszévesen, az harminc évet elpazarolt az életéből.
Mérő László is huszonhárom éve még úgy gondolta, hogy eltölt két-három évet az ELTE kísérleti pszichológia tanszékén, ahová akkor hívták, majd visszatér a mesterséges intelligenciák kutatásához, amin addig dolgozott. „Aztán itt ragadtam, mert ez érdekesebbnek bizonyult számomra.” Nem végezte el a pszichológia szakot, ám bejárt egy csomó olyan előadásra, amit nívósnak tartott, s rengeteg könyvet olvasott hozzá. „Nem vagyok szakmabeli, mert mindenhol hozzátartozik valamennyi szívatás ahhoz, hogy valaki szakmabelivé váljon. Egy orvossal megtaníttatják például a halántékcsont valamennyi üregének és dudorának a latin nevét. Ezek még csak megbetegedni sem tudnak, de nem orvos az, aki az emberi test minden porcikáját nem ismeri.” Az önképzésből viszont az értelmetlennek tűnő részeket kihagyta. Hasonló megfontolásból nem tette le a nagydoktorit sem. „Nem vagyok hajlandó két évet tölteni azzal, hogy írjak egy olyan könyvet, amit jó esetben három ember olvas el, a három bíráló, de még az sem biztos.” Szerencséjére az akadémia egyenértékű teljesítménynek fogadta el, hogy 1999-ben Az év tudományos könyve címet kapta Németországban a Mindenki másképp egyforma. Nem akadályozták meg a professzori kinevezését.
Kibeszéljük a hazai tudományos létet. Mérő László meglehetős empátiával viszonyul az „Intercity-professzorsághoz”. A honi egzisztenciális kényszerből adódik, hogy „sok minden felett szemet hunyunk egymásnak, ami felett nyugaton nem biztos, hogy megtennék.” A kelet-európai tudományos világ sajátja volt az is, hogy egyetemi oktatóként olyan céget működtethetett, amelynek semmi köze az egyetemhez. Készített játékprogramokat, sőt egy elég komoly, 1,5 millió eurós befektetőt is talált, hogy mobiltelefonos játékokat csináljon. Menet közben azonban kiderült, hogy nem erre használják az emberek a mobilt. Végül is minimalizálták a veszteséget, de az üzleti életből kiszállt. Annál is fájdalommentesebben, mivel sosem volt játékfejlesztői elhivatottsága (sem). Igaz, megállapodunk abban, hogy ettől akár csúcsmenedzser is lehetett volna. A csúcsmenedzserség pont egy olyan szakma, ahol előny az elhivatottság nélküliség – ma egy autógyár, holnap egy számítástechnikai vagy mobiltelefonos világcég.
De persze más is kell hozzá, és Mérő soha nem tekintette magát igazi üzletembernek. „Amikor valaki üzletet kötött velem, azért tette, mert fejlesztési vagy kutatási potenciált látott bennem. Azt viszont hitelesebben képviselem így” – ad magyarázatot a mentalitás és megjelenés összhangjára, a farmeres-pólós szakáll-bajusz-bozont imázsra. „Amikor egy vérbeli üzletemberrel közösen jártam a tárgyalásokra, ő is azt mondta, jöjjek csak így, mert azt képviselem, amit tényleg tudok produkálni.” Az üzletben ez számít. Annál érdekesebb, hogy az egyetemi világból ellenben kapott olyan megjegyzéseket, hogy nem úgy néz ki, mit egy professzor. Elintézi annyival, hogy „a tudomány túl konszolidált, talán nem kellene olyan jól fésültnek lennie, mint amilyen; professzor sokféle lehet”.
Az üzleti tapasztalatokat viszont jól fel tudta használni. Az élő pénzben, amit most újraírt, s amely szeptemberben jelenik meg a könyvpiacon. „Azt a fajta tudományos tárlatvezetést, ami a másik két könyvnek volt a szexepilje, ki kellett dobni.” Az Új észjárások és a Mindenki másképp egyforma nagyjából olyan dolgokról szólt, aminek a tudományos részét már megcsinálták mások, az volt a lényeg, hogy összeálljon egy kép a sok részből. Az élő pénz is hasonlónak indult, de „akarva-akaratlanul is egy olyan gondolatkör köré csoportosult, ami úgy látszik, hogy nincs meg”. Óvatosan fogalmaz: „Igazából nagyon ritkán lehet tudni, mennyire saját gondolat egy gondolat. Az elhivatottság hiányából adódik az is, hogy nem vagyok olyan tudós, aki mindent kicéduláz, majd a céduláit meg is találja.” A visszajelzésekből azonban úgy tűnik, valóban eredeti gondolat az, hogy a tőkének ugyanolyan formában van köze az élethez, mint a géneknek, mivel gazdasági élőlényeket – vállalkozásokat – hoz létre. Így az új kiadásban mellékszál lesz a mémek működése, amiről eredetileg akart írni. Megváltozott a fő irány, a gazdasági replikátor példája túl jól sikerült, önálló gondolattá vált. Már az átírt változat fog megjelenni Olaszországban és Németországban is.
Közben azért tovább foglalkoztatja a memetika, vagyis az, hogy a biológia felfedezései mennyire általánosíthatóak az élet egyéb formáira. Az Oxford szótár meghatározása szerint a mém a kultúra eleme, amely genetikán kívüli eszközökkel – elsősorban utánzással – adódik át egyik emberi agyból a másikba. „Könyvek tucatjait adják ki róla, némelyik nagyon sikeres, némelyik nagyon sikeres és borzasztóan link. Már várom, mikor jelenik meg valamelyik bulvárlapban, hogy mémcsempészeket fogtak el Záhonynál, vagy támadnak a mémek.” A dolog annál is gyanúsabb, mivel a múlt félévben indított egyetemi speciális kollégiuma nem volt meggyőző. „A vitákban ugyanis sokszor éreztem, hogy butaságot mond az illető, de nem tudtam megmondani, mit kellene megértenie ahhoz, hogy ne ezen a szinten vitatkozzunk.” Feleleveníti a saját egyetemi algebravizsgáját, amelyen – miután nem csinált titkot belőle, hogy utálja a tárgyat – nyolc órán keresztül forgatta meg a professzor. A végén a prof úgy fejezte be a vizsgát, hogy aki így tudja az algebrát, az mondhatja róla, hogy marhaság. „Vagyis a szakmaiság azt jelenti, hogy van egy közös tudás, ami alapján vitatkozhatunk. Ez még hiányzik a memetikából, sok-sok kísérlet kell hozzá.” Ennek ellenére, ha egy óriáscég marketingbüdzséjének a kezelője lenne, már most az mondaná, hogy 10 százalékot fordítsanak a memetikára. Jobban megértenék, hogy némelyik reklám miért nem működik, például azok, amelyeket az alapérzelmekhez próbálnak kötni.
„Jézusom!” A felkiáltás annak szól, hogy belekezdünk az ebédbe. Kiderül, hogy nemcsak az én mediterrán csirkémmel van probléma (rémesen sós), de a kacsamell steakkel is bajok adódnak. Diszkréten átsiklunk felette, majd arról beszélgetünk, hogy ha a pszichológiának vannak önálló, nem a biológiára visszavezethető törvényei, akkor a kognitív disszonancia ilyen. Vagyis ha két ellentétes tudattartalom egymásnak feszül, a könnyebb ellenállás irányában oldódik fel az ellentmondás. „Valamelyik tudattartalmat megváltoztatjuk, akár a tények, sőt elsősorban a tények rovására” – mondja Mérő, majd kutatási példákat hoz fel.
„Valami probléma volt?” – gyűjti be a pincér a tányérokat a félretolt kacsaszeletekkel. „Valahogy sztékszerűbbnek gondoltam.” „Szóval mást tetszett várni? Értem” – sasszézik el a felszolgáló a konyha bírálata elől. Mérő László rágyújt (nem először a többórás beszélgetés alatt), és megemlíti, hogy azért a fügedzsem garnírung tulajdonképpen egész kitűnő volt. Amiből az is következhet, hogy udvarias ember. Vagy az, hogy az előzetes várakozáshoz képest a kacsa ugyan szörnyű volt, de mivel mást is rendelhetett volna, így utólag meg akarja magát győzni, hogy nem is döntött rosszul.
Akkor viszont értem, hogyan működik a kognitív disszonancia.
