Nehéz ma megérteni, miért is tiltották be a szocialista lágerban annak idején a tekintélyes Római Klub kezdeményezésére készült, óriási visszhangot kiváltott könyvet: A növekedés határait. Talán mert nem számolt a kommunizmus jövőjével, vagy egyszerűbben, pesszimista jóslatai miatt, merthogy meghirdette az ellenőriz(het)etlen gazdasági fejlődés várható veszélyeit. Tiltás ide vagy oda: a könyv nagy hatást gyakorolt a közgondolkodásra, talán még némely kormány tevékenységére is, de a korszerű környezetvédelemmel való foglalkozásra kétségtelenül.
Ezért régi mulasztás pótlásának is tekinthető, hogy most nálunk is megjelent a vitatott mű „felújított és bővített” kiadása: „A növekedés határai (harminc év múltán)”. Ennek a legalább 30 nyelvre lefordított, sok helyütt tankönyvnek is használt jeles munkának kitűnő szerzői azt (is) kívánták ellenőrizni, hogy korábbi megállapításaik, következtetéseik harminc év multával megállják-e a helyüket és miképpen kell azokat újakkal kiegészíteni. A mérleg sajnálatosan kiábrándító. „Most sokkal pesszimistábbak vagyunk, mint 1972-ben voltunk. Szomorú tény, de az emberiség az elmúlt harminc évet haszontalan vitákkal és a globális ökológiai kihívásokra reagáló nem igazán elkötelezett akciókkal fecsérelte el.” És a lényeg: „nincs még egy másik harminc évünk, amit elherdálhatnánk” – állítják.
 |
 |
|
Azt vizsgálják tehát a szerzők, mit kell tennünk, hogy a legrosszabbat elkerüljük, hiszen „az összeomlás nem vonzó jövőkép”. Ehhez pedig fel kellett tárni bolygónk természetes korlátait, az erőforrások kimeríthetőségének határait, és még sok mást. Persze akadnak kedvező jelenségek is, mint a környezetvédelem intézményesülése, fontosságának elismerése számos országban, és némely régiókban a népességnövekedés mértékének lassulása. Mindeközben hihetetlen méretekben fejlődött a technika, közkinccsé váltak a tudomány eredményei. Azonban az emberiséget fenyegető alapvető gondokkal mégsem sikerült megbirkózni. Sőt, számolni kell az erőforrások kimerülése és a szennyezőanyagok kibocsátása okozta kényszerhelyzetekkel éppúgy, mint az ózonréteg elvékonyodásával, a globális hőmérséklet-emelkedés hatásaival. Ám még az egyre gyakoribbá váló természeti katasztrófák – mint az árvizek, tengerárak, földrengések – sem döbbentik rá az embereket és főleg a kormányokat, hogy mind többet kellene tenni azért, hogy Földünk csodálatos ökológiai kincsei ne pusztuljanak el. Ne felejtsük: „a Föld véges”, a növekedésnek pedig természetes korlátai vannak; a levegő, a víz, az élelem, a nyersanyagok, a fosszilis üzemanyagok sem kifogyhatatlanok. Sőt.
Most tehát így állunk, és amiképpen harminc évvel ezelőtt, úgy a szakemberek most sem kívántak jóslásokkal előállni, hanem a legkorszerűbb számítástechnikai módszerek felhasználásával a jelen helyzetből kiindulva az emberiség jövőjét felvázoló legvalószínűbb forgatókönyvek kidolgozására törekedtek. Méghozzá figyelembe véve a nemes célt, „a fenntartható társadalom” megteremtését, amely „generációkon keresztül fennmarad, működőképes, eléggé messzire látó, rugalmas és bölcs ahhoz, hogy fizikai vagy szociális ellátórendszerét ne tegye tönkre”.
Na már most, szerzőink jól tudják, hogy egy ilyen ideális állapot megvalósulásának könyvünk elemzései bizony ellentmondanak. Emiatt is állítják: „hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, mire politikai támogatást nyernek azok az elkerülhetetlenül szükséges változások, amelyek visszafordítják a jelenlegi összeomlásba torkolló folyamatokat”.
Az idő azonban sürget.
