Két politikus szelleme járta be ismét Európát. Két erőskezű, konzervatív politikus öröksége vezérelte mai utódaik cselekedeteit az unió minapi csúcstalálkozóján. Charles de Gaulle-é és Margaret Thatcheré. Ők nem csak hazájukat formálták át, hanem részben Európát is. Több évtized különbséggel befolyásolták meghatározó módon Európát és az integráció alakulását.
FORMAN BALÁZS egyetemi adjunktus, Budapesti Corvinus Egyetem
A néhai francia köztársasági elnök 1958-ban egy ügyes húzással az akkor kiépítendő vámunió mellett az integráció egyik legfontosabb kérdésévé tette az európai, de elsősorban a francia mezőgazdaság helyzetének rendezését. A mély strukturális válsággal (kis birtokméretek, alacsony mezőgazdasági jövedelmek, elvándorlás a vidéki térségekből) küszködő francia mezőgazdaság problémáit csak kiadós állami támogatásokkal lehetett orvosolni. Római Szerződés adminisztratív úton tiltja ágazatok nemzeti keretekben történő állami támogatását, s az az áruk akadálytalan áramlását biztosító vámunió szellemével sem összeegyeztethető. A versenyző piacon ugyanis sérül az egyenlő versenyfeltételek követelménye, ha az egyes tagállamok mezőgazdasági termelői különböző rendszerű és mértékű állami támogatásban részesülhetnek. Háromféle megoldás kínálkozott.
Az első szerint a közös piac kiépítése érdekében lebontják a tagállamok mezőgazdasági szubvencióit. Ez a vidéken élők szempontjából tragikus hatású lett volna és a parasztok nem kis részben a konzervatív pártok szavazóbázisát alkotják. Ezt nyilvánvalóan nem lehetett választani.
A második megoldás a nemzeti támogatási rendszerek megtartása lett volna az agrárszférában. Ekkor azonban sérül az egyenlő versenyfeltételek elve, és ilyen körülmények között a vámuniót nem lehet kiterjeszteni a mezőgazdasági és az élelmiszer-ipari termékekre. Ezt az integráció fejlesztése miatt nem lehetett alkalmazni.
Maradt a harmadik út: a vámunió kiterjesztése a mezőgazdasági termékekre, és az egyenlő versenyfeltételek megteremtése érdekében a támogatások közösségi szinten történő egységesítése. Ez ma a közös agrárpolitika (CAP) néven ismert rendszer.
A közös agrárpolitika sokáig sikertörténet volt. A külső piacvédelemmel távol lehet tartani a belső piactól a közösségen kívüli termelőket. Egy fricska az Egyesült Államoknak! A tagállamok mezőgazdaságában javul a jövedelmezőség és növekszik a termelés volumene. Amíg a közösség nem éri el az önellátás szintjét, még az önös nemzeti érdekek sem sérülnek. Ám amikor a közösség mezőgazdaságának termelése meghaladja a belső piac szükségleteit, akkor már a közösségi agrárrendtartáshoz pénzt is kell rendelni, ami közös – szűken értelmezve csak mezőgazdasági – költségvetést igényel. A befizetések a tagállamok GDP-jének arányában és a nemzeti valutákban történnek. A kifizetések is a tagállamok valutáiban történnek, az elszámolásnál viszont biztosítani kellett, hogy a nemzeti valutában történő kifizetés értéke ugyanakkora legyen Olaszországban, mint például az NSZK-ban vagy Hollandiában.
FRANCIA VÍZIÓ. Létrejön tehát a közös költségvetés kosárvalutája, amelynek számlapénze az Európai Elszámolási Egység, az EUA (European Unit Account). A számlapénzt franciák sora próbálja valóságos közös európai pénzzé varázsolni. Még 1968-ban Raymond Barre francia miniszterelnök tesz a monetáris unióra vonatkozó javaslatot. Valéry Giscard d’Estaing francia köztársasági elnök felvetésére lesz 1978-ban az elszámolási egységből pénzegység, az ECU (European Currency Unit) – nem mellesleg a franciák legnagyobb becsben tartott aranypénzének is ez volt az elnevezése. A valutaunió következő terve egy szintén nagy formátumú francia politikustól, az Európai Bizottság korábbi elnökétől, Jacques Delors-tól származik. Ő már nemcsak az ütemtervet adja meg, hanem a jogi kereteket is az Egységes Európai Okmányban, majd a Maastrichti Szerződésben. Delors egyébként a közös költségvetést is rendbe teszi 1989-ben, hogy az alkalmassá váljon az európai szolidaritás eszméjének gyakorlati kibontakoztatására – akkor még csak Írország és a mediterrán tagállamok számára. A nem is annyira háttérben ott van Delors egykori főnöke, Francois Mitterrand francia köztársasági elnök is, német barátjával, Helmuth Kohllal együtt. Hol van most a francia érdek? Hol van most az integrációt szolgáló francia vízió? Egyelőre nem látszik sehol.
S hol van a Vaslady? Margaret Thatcher és a brit konzervatívok számára az ország 1973-as csatlakozása az integrációhoz először kormánybukást hozott. Majd a toryk 1979-ben a munkáspárti kormány ellenében megnyerték választást, ami a kormányfői bársonyszékbe repítette őt. Mit tanult Thatcher az ellenzéki évek alatt? Mindenekelőtt azt, hogy a strukturális válságban lévő brit nehézipar támogatása nem folytatható tovább, sem állami, sem európai pénzből. Másodsorban a hitvallását: először brit, és csak utána európai. Nem csak ő, hanem egész Nagy-Britannia. Nem találta kielégítőnek országának az integrációban addig elért eredményeit. A legtöbb baja a közös költségvetéssel volt. Akkoriban Nagy-Britannia volt a közös büdzsé második legnagyobb befizetője. A GDP-arányos befizetések és az agrártámogatásokra járó összeg különbsége a mezőgazdaságnak a brit gazdaságon belüli alacsony részesedése miatt – Németország után – a szigetországban volt a legnagyobb. Annak ellenére, hogy az egy főre jutó GDP tekintetében Nagy-Britannia mögötte volt Hollandiának és Dániának, amelyek a közös költségvetés nettó haszonélvezői voltak a mezőgazdaságuk miatt.
Az első kísérlet a brit nettó befizetések összegének csökkentésére a regionális politika és a hozzá tartozó támogatások közösségi szintre emelése volt 1975-ben. Ebben akkor Írország és Olaszország volt Nagy-Britannia szövetségese. A közösségi regionális politika mindazonáltal később sem váltotta be a hozzá fűzött brit reményeket. Sokáig egyáltalán nem érte el azt a szintet, hogy a brit nettó befizetői pozíciókat érdemben változtatta volna. Éppen ezért 1984 kulcsfontosságú év volt a történetben. Az Európai Gazdasági Közösség beszüntette az 1977-ben indított Davignon-tervet, amely 40 milliárd dollárnyi összeg „elszórása” után sem tudta megállítani a közösség acéliparának leépülését. Egyúttal a szénbányászat közösségi szubvencióinak megszüntetése után 1984-1985-ben a közösség tagállamaiban az ágazat munkahelyeinek 40 százaléka szűnt meg. Nagy-Britanniában az 59 szénbányából 9 maradt életben – a leépülés 11 hónapos országos sztrájkba torkollott. Azokban az években messze a szigetországban volt a legmagasabb a munkanélküliség. A konzervatív szerkezetváltási reformok kedvezőtlen hatásaikat már éreztették például a magas munkanélküliségben, a pozitív eredményeket viszont még nem. Nagy-Britannia tehát legújabb-kori történelmének mélypontján volt, amikor Margaret Thacher 1984-ben kiharcolta a csak az országának járó visszatérítést. Ez a GDP/GNI arányos költségvetési befizetés és az országnak kifizetett agrár- és strukturális támogatások összege közötti különbség kétharmada.
 |
 |
|
| De Gaulle és Thatcher óta a világ nagyot változott! |
|
ÚJ IDŐK. De Gaulle és Thatcher óta azonban a világ nagyot változott! A közös agrárpolitika mára már nemcsak hogy megoldotta a közösség élelmiszergondjait és az északnyugat-európai mezőgazdaság jövedelmezőségének problémáit, de az unió jelenleg a világ legnagyobb élelmiszer-feleslegét termeli. Nagy-Britannia már nem a hetvenes-nyolcvanas évek válsággal és magas munkanélküliséggel küszködő országa, hanem irigyelt tőkepiaci központ, nagyon kedvező foglalkoztatási és növekedési mutatókkal. Azaz a kivételes történelmi pillanatokban, karizmatikus vezetők által megszerzett „előjogok” felett eljárt az idő!
A 240, majd 300, 350 millió lakosú integrációnak a kilencvenes évek elejéig volt egy 60 milliós lélekszámú lokomotívja: a közös költségvetés legnagyobb befizetője Németország. Most neki magának több mint 5 millió munkanélkülivel kell számolnia. A ma 430 milliós unióban lokomotívként mindössze a 26 milliós Dél-Németország (Bajorország, Baden-Württemberg Hessennel együtt), Észak-Olaszország (alias Padania) és a kis lélekszámú Finnország, Írország szolgál.
De Gaulle kedvenc tanítványa, Jacques Chirac mai francia államfő és a Thatcher hagyományait sok mindenben követő Tony Blair brit miniszterelnök egy vesztes franciaországi népszavazás, illetve egy, a brit munkáspárt szempontjából eredményesen, de mégis mandátumvesztéssel végződő parlamenti választás után érkeztek Brüsszelbe a költségvetési csata helyszínére. Fáradtan, európai víziók nélkül. Szemük előtt Nelson admirális sorsa lebeghetett, aki a franciák ellen elvesztette a Nílusért és Egyiptomért folytatott ütközetet, majd Trafalgart megnyerte, de ő maga elesett. Azaz Blairnek és Chiracnak lehetnek ugyan európai víziói, de ha az európai integrációt elősegítendő lemondanak országaik közösségen belüli előjogairól, hazájukban a választók megbuktathatják őket… Vajon van-e még erejük és politikai tőkéjük a megegyezésre? Vagy ez már csak valószínű utódaiknak, Nicolas Sarkozynek és Gordon Brownnak adatik meg – 2005-ben, 2006-ban, 2007-ben?
