Mintha nem lett volna elég az Európa-sokk – múlt pénteken újabb csapás érte a racionális világpolitikai megoldásokban még bízó optimisták (vagy naivisták) fogyatkozó seregét. Méghozzá a világnak egy olyan pontján, Iránban, ahol talán legközvetlenebb egy új konfliktus kirobbanásának veszélye.
Az új sokkot nem az váltotta ki, hogy az állam elnökét nem sikerült megválasztani. Nem az a baj, hogy egyik jelölt sem kapott abszolút többséget, és így a két legjobbnak e hét végén – ismét pénteken – megint össze kell mérnie erejét. A baj az, hogy a külvilág rosszul mérte fel e 70 milliós ország belső erőviszonyait, s ez rossz esetben tragédiává is fordulhat.
A feltételezés az volt, hogy Irán immár nem olyan kőkemény teokratikus diktatúra, mint amilyet a császárságot megbuktató forradalom karizmatikus főpapi vezére, Khomeini ajatollah szervezett meg az 1979-es fordulatot követő években. A monolitikus klerikális hatalom homlokzatán néhány év óta valóban feltűntek repedések, és a hatalmat bitorló kasztot (a síita mohamedán felsőpapságot) frakcióharcok gyengítették.
A nyugati Irán-szakértők ezért a „pragmatikusnak” kikiáltott volt elnök, Rafszandzsani biztos győzelmét várták, és abban reménykedtek, hogy a második Musztafa Moin-Nadzsafabandi lesz, aki Rafszandzsani egyik korábbi elnöksége idején a tudományos ügyek minisztere volt (ő nemzetközi normák szerint is reform-politikusnak minősült). Bár eltérő retorikával, mindketten deklarálták, hogy intézményesen korlátozni kell a „Legfelső vallási vezető”, a Khomeini örökségét hordozó Hamenei ajatollah és a mögötte álló szervezetek (az egyházi személyekből létrehozott Forradalom Őreinek Tanácsa, a hozzá csatolt félkatonai Forradalmi Gárda és egy sor radikális síita milícia) hatalmát.
MANIPULÁLT SORREND. A múlt pénteki első menet eredménye a várakozás ellenére mégis a reformokra képes jelöltek gyengülését és Hamenei pozícióinak szilárdulását hozta. Rafszandzsani a vártnál jóval kisebb, 21,1 százalékos támogatást kapott. A második helyre viszont Ahmadinezsad, Teherán polgármestere futott be gyanúsan szoros l9,25 százalékkal. Neve a választások előtt nem szerepelt a nemzetközi médiában. Csak utóbb derült ki, hogy eredetileg a Forradalmi Gárda tagja volt és Hamenei helyeztette a főváros élére. Ezt a sokkot megkettőzte, hogy Moin, a reformerek embere csak ötödiknek futott be, mindössze 14 százaléknyi szavazattal. A megdöbbentő fordulatnak számos magyarázata lehet, ám egy kivételével valamennyi hipotézis.
Az a bizonyos egy: a Forradalom Őreinek Tanácsa utólag nyíltan és bizonyíthatóan megváltoztatta a sorrendet azért, hogy a teokrata önkényuralom szempontjából megbízható Ahmadinezsad indulhasson a második menetben Rafszandzsani ellen. A reform különböző árnyalatú hívei előtt két lehetőség van: vagy bojkottálják a második menetet, vagy a „kisebbik rosszra”, Rafszandzsanira szavaznak.
A hipotézisnek minősülő okok sorából is kiemelhető egy: a folytatólagos amerikai nyomás, amely az atomfegyver előállításának (eddig nem bizonyítható) szándékára hivatkozva fegyveres intervencióval fenyegeti Iránt. Tovább nehezítette a reformerek helyzetét, hogy az első választási menet küszöbén Bush amerikai elnök kemény hangon előre ítéletet mondott a választások felett és „meglebegtette” a fegyveres beavatkozás lehetőségét.
CSAPDAHELYZETEK. Bármi történjék is pénteken, az bizonyos, hogy az iráni krízis élesebb lett. Amerikának két csapdahelyzettel és egy általános tanulsággal mindenképpen számolnia kell.
1. A síita-szunnita csapda. Az iszlám e két szárnyát ezeréves gyűlölet választja el. Irakban Amerika a síitákra támaszkodva küzd a szunniták által irányított belső terrorral. Bush viszont most Iránt, azt az államot fenyegeti megelőző háborúval, amely a síita iszlám legfőbb bázisa, ahol a síita ágazat az államvallás.
2. Az orosz csapda. Washington nem vesz tudomást arról, hogy Irán a cári idők óta különleges szerepet játszik az orosz politikában. A második világháború végéig Iránt formálisan is felosztották orosz és angol befolyási övezetre. Az orosz érdekeket informálisan a britek helyére lépő amerikaiak is figyelembe vették. Egy Irán elleni amerikai támadás az orosz-amerikai kapcsolatok végzetes szakadásához vezetne, és ez nem érdeke a Bush-adminisztrációnak.
3. Az ebből fakadó tanulság: Irán tipikus ütközőállam volt és maradt két befolyási zóna között. Az Afganisztán elleni szovjet invázió többszörösen is tragikus utóélete tanulságul szolgálhatna Washington számára: ütközőállamhoz nem szabad hozzányúlni.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
