Egyértelműen elkésettnek tartják a kínai textilipari termékek uniós importja növekedésének korlátozásáról született megállapodást azok a gyártó cégek, amelyek Magyarországon működnek (vagy korábban itt működtek). Győri Zoltán, a sportruházattal foglalkozó Budmil Rt. beszerzési igazgatója például egyetért azzal, hogy az egyezség nagy általánosságban korlátozhatja valamelyest az ázsiai termékek dömpingjét, iparvédelmi célt azonban ezzel a lépéssel szerinte ma már lehetetlen elérni, hiszen alig van már gyártó Magyarországon, amelyet érdemes megvédeni – írja a Figyelő csütörtökön megjelenő legújabb lapszáma, amely terjedelmes összeállításban foglalkozik a kínai árudömping hatásával.
Máthé Csabáné, a Textilipari Műszaki és Tudományos Egyesület (TMTE) főtitkára sem túl optimista: „Ez a korlátozás nem lesz elég ahhoz, hogy a textilipar európai – vagy a még mélyebb magyar – válságát megoldja, de talán a valóban életképes cégek levegővételhez jutnak és megtehetik a szükséges fejlesztési, termékstruktúra-váltási lépéseket.” Mindazonáltal az egyesületi főtitkár is úgy véli, hogy idehaza a makró szemléletű gazdaságpolitika „hosszú évek óta leírta a magyar textilipart”, amely ma egykori mérete töredékén működik. Az ipari termelésen belül az ágazat ma alig 2 százalék körüli súlyt képvisel, szemben a 4 százalékos uniós átlaggal.
Van remény?
Hiányzó szigor
A hatóságoknak továbbra sem sikerült például elérniük, hogy a valószínűtlenül alacsony áron – esetenként a tényleges ár 10-20 százalékán – elvámolt tételek ne jussanak be tömegével a hazai piacra. Pedig ehhez csupán be kellene tartani a három és fél évvel ezelőtt elhatározott szigorúbb vámellenőrzési gyakorlatot. Csakhogy mire a vámszervek felléptek az alulszámlázott árukkal szemben, addigra éppen uniós tagok lettünk, így jó pár ázsiai kereskedő például Szlovákiában vámoltatja az unióba – így többek között Magyarországra is – érkező árut, ahol esetleg kevéssé rigorózusak, és jobban elfogadják a számlákon szereplő alacsonyabb értéket.
Az iparágat azonban – Máthé Csabáné véleménye szerint – „nem kell temetni”, mert számos pozitív példa bizonyítja a még talpon maradt hazai cégek életképességét. Ilyen például a Felina, a CWC London (a Saxoo London-márkatermékek gyártója és forgalmazója) vagy az Innovatext Rt. Esetenként e cégek is használnak ugyan olcsó távol-keleti és kelet-európai beszerzési csatornákat, de még a hazai terepen is megtalálják azokat a pontokat, ahol nyereséggel lehet működtetni az itteni gyártókapacitásokat.
Az ágazaton belüli európai tendenciát – a magasabb hozzáadott értékű termékek gyártása felé történő elmozdulást – mindazonáltal itthon is híven tükrözi, hogy ez utóbbiak jellemzően különleges minőségű alapanyagot, ipari vagy sportruházati textíliát, továbbá minőségi márkaruházati termékeket állítanak elő. Kína ugyanis egyelőre alapvetően a nagyon nagy mennyiségben gyártott tömegáruk termelésére állt rá.
Feketegazdaság
A magyarországi piaci szereplők úgy látják tehát, hogy az itteni textil-tömeggyártást már aligha lehet megmenteni, az a végnapjait éli. A kereskedelemben viszont lenne még mit védeni, de már e téren is hatalmas a versenyhátrány. „Az ázsiai kereskedők, tisztelet a kivételnek, a fekete- vagy a szürkegazdaság zónájában tevékenykednek. Nem fizetnek áfát, iparűzési adót, legtöbbnek még önálló boltja, üzlete sincs. A kaotikus viszonyok miatt a hazai textilkereskedelem 25-30 százaléka a szürke zónában zajlik, e hatalmas árumennyiség után semmilyen állami terhet nem fizetnek” – panaszolja Csizmadia László, a főként lakástextilgyártással és -kereskedelemmel foglalkozó Bétex Rt. elnök-igazgatója a Figyelőnek. Jó példa erre a józsefvárosi „kínai piac”, ahol csak a legutóbbi ellenőrzés során vagy 4 milliárd forint értékben foglaltak le hamis, illetve számlával nem igazolt eredetű portékát.
Bajban a cipőgyártás is
Ami a cipőimportot illeti, annak korlátozásáról még csak meg sem kezdődtek az érdemi tárgyalások, azokat egyelőre csupán az ágazat szereplői sürgetik a brüsszeli illetékesektől. A Marc cipőmárkájáról ismert MSC Hungary Kft.-nek azonban már alighanem így is, úgy is késő: az ágazaton belül a cég az elmúlt évek egyik legnagyobb hazai vesztese. A társaságnál mostanra a gyártást minimálisra szorították, az itthon kapható Marc cipők döntő többsége ma a Távol-Keleten készül.
Az európainál 5-6-szor alacsonyabb munkaerőköltséggel gyártott távol-keleti cipők és textiláruk ellen persze nem nagyon lehet mit tenni, ezt kénytelen-kelletlen immár a szakmabeliek többsége is elismeri. Annál is inkább, mert például a kínai cipőiparban ma mintegy 25 millió(!) ember dolgozik – ekkora olcsó munkaerőhaddal szemben a nyugati világ tehetetlen. Csakhogy a magyarországi helyzetet a „cipőfronton” is tovább rontják a vámkezelés körül kialakult állapotok. Míg az unióban tavaly az ázsiai importcipők átlagára páronként 3,5 euró volt – ami „irreálisan” kis összeg -, a Magyarországon elvámolt lábbelik párja mindössze 12 eurócentes, azaz 30 forintos átlagos vámértéken érkezett az országba. „Ennek még egy cipős doboz is a duplájába kerül!” – fakadt ki az egyik hazai kereskedő a Figyelőnek.
Az összeállítás teljes terjedelmében a június 23-án megjelenő Figyelőben olvasható.
