Moszkvában a múlt hét végén megkezdődött annak a pernek az érdemi tárgyalása, amely csaknem általános vélemény szerint megmutatja, hová tart Vlagyimir Putyin – és vele az orosz állam. A Yukos olajtársaság ül a vádlottak padján, az ország leggazdagabb emberének vélt Mihail Hodorkovszkij személyében.
Közben az igazságügyi tárca valóságos „végrehajtói rohamosztagokat” szervezett. Ezek – megható gondossággal ügyelve az orosz területet felszabdaló időzónákra – egyszerre lepték el a Yukos irodáit, hogy a kínaitól a finn határig új bizonyítékokkal dagasszák még testesebbre a Dmitrij Sohin ügyész mellett tornyosuló 227 dossziét.
A kommandós akció irányítójának, Andrej Beljakovnak a roham utáni nyilatkozata így hangzott: „Nem zúzzuk szét a Yukos gyakorlati munkáját. Legalábbis nem szándékosan”. Érthető, hogy ez a pár ügyetlen szó bejárta a világot. A mérvadó üzletemberek és befektetők úgy ítélik meg, hogy Putyin a Yukos tönkretételét akarja felhasználni a nagy áttörésre, az oligarcha-kasztot létrehozó, Jelcin idején végrehajtott (és szinte végzetszerűen kaotikus) privatizációs folyamat hatásainak korrigálására.
OROSZ HIBRID. Egy korábbi kommentáromban idéztem azt az angol szakértőt, aki elsőként kísérelte meg, hogy „nyugati” terminológiával határozza meg Putyin gazdaságpolitikáját. A vélemény akkor az volt: „konzervatív centrizmus”. Most, a nagy per elején, a New York Times vezércikke egy ehhez sok ponton illeszkedő formulát alkalmaz, mondván: „Úgy tűnik, Putyin létre akar hozni egy hibrid gazdaságot. Valahol a kommunista korszak parancsuralmi és Jelcin szabadpiaci gazdasága között. Putyin az utóbbi időben ezeket a nézeteket érvényesíteni kívánja, és adózási politikájával az ipari profit nagyobb hányadára akarja rátenni a kezét”.
Nehéz lenne tagadni, hogy ez legitim törekvés. Lehet támogatni, mint Sztanyiszlav Belkovszkij, az állítólag „keményvonalas kapcsolatokat” ápoló politikai elemző, aki úgy érvel, hogy „az orosz állam újjáépítéséhez elkerülhetetlenül szükség volt a privatizáció eredményeinek átalakítására”. Lehet ellenezni, mint Christof Rühl, a Világbank moszkvai képviselője, aki úgy véli: „A Yukos szétverése alá fogja ásni Putyin eddigi legnagyobb gazdasági eredményét, a több mint két éve tartó orosz stabilitást”.
Bárkinek is lesz végül igaza, a döntés nyilvánvalóan megszületett. Példa rá a Gazprom esete. Ott az előző évek eladásai következtében az állami részesedés 37 százalékos, ám az orosz állam most azt tervezi, hogy a kontroll visszaszerzése érdekében 5,3 milliárd dollárért még 13 százalékot felvásárol.
VALAMI MEGVÁLTOZOTT. Mindez – ismétlem – racionális vita témája lehetne. Egyetlen, de teljesíthetetlen feltétellel: ha elfelejtjük a politikai hátországot. Azt, hogy mi történik közben Oroszországban. Akár a pernél is maradhatunk. Június derekáig úgy festett, hogy a 7 milliárd dolláros adóhátralékot a Yukos azzal egyenlítheti ki, hogy átengedi az államnak a Szibnyefty olajvállalatban 35 százalékos részesedést jelentő, Yukos-kézben lévő részvénycsomagot. (Akkor Putyin is azt mondta, hogy „az államnak nem érdeke a Yukos tönkretétele”.) Június utolsó hetében azonban valami megváltozott. Putyin hirtelen hallgatásba burkolózott, és egy bírósági döntés mindössze ötnapos határidőt szabott a Yukosnak az első 3,4 milliárd dolláros hátralékrészlet kifizetésére. Ráadásul nem öt, hanem már két nap múlva elindultak a végrehajtó kommandók. A Szibnyefty részvényátadásról már senki nem beszélt, és visszautasították a Yukos valamennyi kompromisszumos ajánlatát.
Itt tartunk most. A Szovjetunió utáni Oroszország legnagyobb pere jogi szakértők szerint három-négy hónapig tarthat, és bűnösség kimondása esetén a bíróság akár 10 évi börtönt is kiszabhat. A többi találgatás és kombináció. Ezek közül egyetlenre érdemes igazán odafigyelni: nem lehet következmények nélkül az orosz állam apparátusába tömegesen beinjekciózni a hajdani birodalmi erőszakszervezetek embereit. Putyin bizonyíthatóan ezt tette, nyilván a személyes lojalitásban bízva egy fizikai veszélyekkel (is) terhes pozícióban.
Van azonban egy pont, ahol a személyes lojalitást elsöpri a csapatszellem és főként a büntetlen erőszak (vagy legalább a parancs, az ukáz) korszaka iránt érzett nosztalgia. Úgy vélem, Oroszország közeledik e veszélyes pont felé. Hogy eléri-e, arról sokat elmond majd a Yukos-per kimenetele.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
