Halpénzek

Hans-Jürgen kényelmesen tempózik a nyári napmelegben a magyar tenger hűsítő habjaiban, amikor egy gyanús úszó képződményre lesz figyelmes. Közelebb érve már szaga is van a 30-40 kilogrammos monumentális döglött hal – afféle édesvízi bálna: óriás busa – tetemének. A német turista körbetekintve további bűzös szürke maradványokat fedez fel, mire megfordul, kiront a partra, felnyalábolja a családját, és meg sem áll hazáig…

No, ez hiányozna még az idén ismét komoly gondokkal vergődő balatoni turizmusnak! Márpedig egyáltalán nem utópisztikus a vendégriasztó kép: a busainvázió és a tömeges döglés első jelei már megmutatkoznak. A marcali halastó esőtől megáradt vizét zsilippel engedték a Balatonba június végén, amikor sok ezer darab – több mint száz tonnányi! – ívni készülő busa nyomult fel a tározó zsilipje előtti úgynevezett pihentető tóba, ott azonban az oxigénhiányos vízben nagyrészt megdöglöttek, 7-10 millió forintos kárt okozva. A Balatoni Halászati Rt. – Kiss György Károly vezérigazgató tájékoztatása szerint – mindössze 40 tonnányi élő halat tudott feldolgozni, mintegy 90 tonna busatetemet viszont ártalmatlanítani kellett.

Horgász busával. A Balatonból évente legalább 350 tonnát kellene kifogni.

FENYEGETÉS. Az eseti szerencsétlenségnél azonban nagyobb fenyegetés a biológiai bomba. Magyar és szovjet kutatók javaslatára 1973 és 1983 között az algavirágzás (eutrofizáció) csökkentésére ugyanis 1,58 millió darab kétéves fehérbusa-ivadékot telepítettek a Balatonba. Az első turnusból származó busák tehát 31, és még a legfiatalabbak is 21 évesek lennének. Az elhullás csekély lehetett, mert az életrevaló busacsemeték rendkívül gyorsan kinőttek a rájuk potenciális veszélyt jelentő ragadozóhalak foga alól. Mivel nem honosak a Balatonban, az emberen kívül nincsenek a tóban természetes ellenségeik, és legalább olyan jól érzik magukat az „új világban”, mint például a szintén betelepített angolnák. Egy-egy huszonéves példány tömege 30-40 kiló, hossza pedig meghaladhatja a másfél métert. A horgászok rémtörténeteket is mesélnek a rajokban járó idegen halról. Állítják, a hatalmasra nőtt busa a fogságban képes az önpusztításra is, és akkorát csaphat a farkával, hogy a horgászcsónakot is felborítja.

Ráadásul koruknál fogva számolni kell a „végelgyengülésükkel”. Tátrai István, az MTA Tihanyi Balatoni Limnológiai Kutató Intézet tudományos főmunkatársa ugyan nem vállalkozna arra, hogy megsaccolja, meddig is élhetnek „természetes” körülmények között. A zárt rendszerű természetes vizekben, halastavi tenyésztés során azonban tíz évnél tovább nem tartják ezeket a halakat, e felett már öregnek számítanak.

Angolna. Jól érzi magát. Idegenek a tóban Sokszor próbálkoztak a szakemberek a Balaton állatvilágának benépesítésével. Igazi „magyar naranccsal” felérő kísérletnek számított 1957-ben, amikor amerikai pisztrángot próbáltak telepíteni a magyar tengerbe – mindössze néhány évvel azután, hogy egy kutató murénával akarta kiegészíteni a faunát. 1973-ban iparszerű betelepítés kezdődött, s tartott tíz éven át a busa- és amúrprogrammal. A Szír-Darja és Amu-Darja folyók vidékéről, szovjet tudósokkal szoros konzultációban, a víz megtisztítására telepítették a mit sem sejtő közép-ázsiai növényevőket – főleg a fehér busát és a pettyes busát, illetve hibridjüket – a Balatonba. Valóságos valutatermelő aranybányává változott viszont a hatvanas években kezdődött és a kilencvenes évekig tartó angolnaprogram. Az üvegangolna-ivadékból fejlődött „kígyóhal” olyan pompásan érzi magát a Balatonban, hogy az a tudósokat is meglepte. Az ívni a tengerre induló angolnákat korábban a Sió-zsilip elektromos mágnescsapdáival gyűjtötték össze és vitték a hálás francia piacra. A környezetvédelmi jogszabályok változásával azonban vége a hatékony villanycsapdázásnak, ma már varsával fogják az angolnát is. A kígyóhalból még mintegy ezer tonnányit becsülnek a Balatonban.

A halászati szakemberek 5-6 ezer tonnára becsülik a balatoni állomány össztömegét. Elképzelni is rossz, ha beigazolódna a jóslatuk, és csapatostul, vagy legalábbis rajokban pusztulásnak indulnának e monstrumok. Tátrai István – Szanyi Tiborral, az agrártárca politikai államtitkárával szemben – nem csak „ökológiai katasztrófától, hanem a turistákat riasztó botránytól” is tart, ha éppen nem a nádas, hanem a strandok felé hajtanák a hullámok a haltetemeket. (Amelyek amúgy gyorsan „oxidálódnának” a vízben, visszakerülnének a természetes körforgásba.)

Évente legalább 350 tonna busát kellene a Balatonból kifogni ahhoz, hogy az állomány súlybéli növekedését megfékezzék. Az elmúlt húsz évben, a hivatalos adatok szerint összesen 1934 tonnával csökkent a mennyiségük. (Ennek ellentmondani látszik, hogy az illetékes halászati társaság 1975 és 1995 között csak 565 tonnát volt képes kifogni.) Az intenzív lehalászással 2002-ben is csak 200 tonnát és tavaly egész évben 167 tonna busát fogtak ki, az idei első negyedévben pedig ugyan 121 tonnát, de azóta lelassult a tempó. Ez gazdasági szempontból érthető, mert a „gazda” Balatoni Halászati Rt. jelen eljárásával a feldolgozás ráfizetéses. Amint azt Kiss György Károly a júniusi tájékoztatón kifejtette, legalább 300-400 millió forintos fejlesztésre lenne szükség, hogy a busahús-előállítás nyereségessé váljon.

A politikusok szerint az ökológiai, a szakemberek szerint az idegenforgalmi katasztrófa megelőzésére azonban mégis gyorsítani kell a lehalászást, amelyet a halászati társaság új tulajdonosa, a környezetvédelmi tárca kötelezően elő is írt, s amelyre – már az agrártárcával kötött egyezmény keretében – a FAO is áldoz 200 ezer dollárt. Szanyi Tibor államtitkár és Maria Kadelcikova, a FAO közép- és kelet-európai alregionális hivatalának vezetője még márciusban írta alá a „busa-programról”, azaz a halászati technológia modernizálásáról szóló megállapodást, amelyhez a magyar felek további 30 millió forintot tesznek hozzá. A 15 hónapos program célja a hatékonyabb busafogás, hogy az állományt 1000-1500 tonnára csökkentsék. A cél érdekében két halászhajót alakítanak át, hogy vontatni tudja az új típusú hálót. A hajókat felszerelik halradarral, hogy felderíthessék a rajokat, és 20 halászt képeznek ki busafogó specialistává.

CSAPDA. A dolog azért is sürgős, mert ezt a fajtát ugye az alga felszaporodásának megfékezésére telepítették be, ám tudni kell, hogy egy hektár vízfelület legfeljebb 50 kilogramm busát visel el. Ha több van, különösen, ha túlságosan megnőnek az egyedek, akkor a kopoltyújuk algaszűrő képessége megváltozik. Ennek az a következménye, hogy a hal maga trágyázza túl a vizet, amelyben emiatt nem gyérül, hanem éppenséggel felszaporodik az alga, erősítve ezzel az eutrofizációt. Hans-Jürgen tehát a tetemek mellé az algákat is megkaphatja…